Másnap reggel még az Iguazu vízesés élénk képeivel keltünk, olyan varázslatos volt, hogy vissza akartunk menni, de tudtuk, hogy haladnunk kell, mert négy héten belül Fanni családjával találkozunk Peruban.

 Nagy dolog, mivel ők még sosem voltak az amerikai kontinensen és 2 év után először, közösen fedezhetjük fel egy még mindannyiunk számára ismeretlen országot, így nem szívesen maradtunk volna le, amikor landolnak Limában. :D
A legtöbb hátizsákos kolléga és kollégina, valamint a helyiek sem mondtak túl bíztató dolgokat Paraguay-ról. Semmi extra, ahogy ők fogalmaztak. Fannival úgy voltunk vele, hamár homár, akkor ruccanjunk át egy kicsit Paraguayba/on. Így történt, hogy keletről nyugatra keresztülstoppoltuk ezt a hihetetlen gyönyörű országot. Már a határátlépésnél óriási kulturális különbségeket vehettünk észre. Először is az embereket nem értettük, minden szó új volt... Na de hééé!, hát nem azt tanultuk az isiben, hogy Braziliát leszámítva a kontinens ezen részén az emberek nagy része spanyolul beszél? Hát hamar megkaptuk a választ, hogy itt Paraguayban első nyelvként tanítják otthon és az iskolákban is a Guaraní nyelvet majd utána a spanyolt. Így a legtöbb ember e két nyelven beszélt. Ez a nyelv az inkák előtti kultúrából ered és nyelvi területe délkelet Bolíviától egészen délnyugat Brazíliáig tartott. Úgy maradhatott fönt ez a nyelv/kultúra, hogy a hódítók idején számos misszionárius is érkezett a térségre. Köszönhetően munkásságuknak rengeteg őslakos a kereszt oltalma alatt túlélte a véres markú spanyolokat (természetesen több tízezer ember halt meg a misszionáriusokkal együtt). Van is ezzel kapcsolatban egy film, a címe: A Misszió, ha van időtök kötelezően ajánlott, főszerepben Robert De Niro. A guaraní baromi nehéz nyelv, hallásra abszolut kínai... Az emberek öltözködése, a színek, szagok és a közlekedés is teljesen elütött az eddig tapasztalt dél-amerikai országoktól, nekünk abszolút Közép-Amerikát idézte, igazi Latin-Amerika. Véégreeeee, ért össze tekintetünk Fannival, mennyire hiányzott már ez az anarchiának látszódó svájci óramű pontossággal működő rendszer. Egyáltalán nem értettük a másoktól hallott "semmi extra"kifejezést, ugyanis ennek végre köze nem volt az európai kultúrákhoz. Hmmm... ízlések és pofonok...

Az útlevél pecsételés után egy nagy projektünk volt, hogy minél hamarabb elhagyjuk Ciudad del Este óriási és őrült forgatagát. Ennek érdekében egy buszra szálltunk, (stoppal esélytelen volt a dolog, mivel mindenki befelé ment...)

Fél óra után sikerült buszra pattanni és kb. 20km-t akartunk megtenni a város széléig, ahonnan mehet a stopp, így gondoltuk, hamar kint leszünk. Tévedtünk... A menetrend nélküli busz rendesen(hamar) elindult, aminek nagyon örültünk, viszont a következő egy órában amit művelt a sofőr az már kész röhej volt. Kezdődött azzal, hogy indulásnál a vezetősegéd, aki a buszon fel-alá rohangált és a buszjegy árát szedte be, megtalált minket is. Ahogy meglátta a bőrszínünket mondott egy árat (15000Guarani/fő, ami kb. 750ft/fő-nek felel meg) és füligérő szájjal várta, hogy tejeljünk. Akkor már kevésbé volt boldog, amikor megszólaltunk spanyolul és 10000Guaranit mutattunk. Pár kör után színészi morgással tette el a lealkudott összeget. A röhejfutam ezután folytatódott, amikor is a buszállomásról kifordulva ismét a centrum irányába indultunk és kb. 3 perc buszozás után egy pékségnél megálltak a srácok és a heti pékáruval fel is tankoltak, majd "robogtunk" tovább. Ezután egy hajmeresztő mutatványnak köszönhetően bekanyarodtunk egy olyan kis sikátorba, amit visszanézve fizikai képtelenségnek tartottunk Fannival... Az indok amiért behajtottunk a feketetankolás volt: ahogy megálltunk, gallonos műanyag kannákkal megrohamozták a buszt, ami lehetett fél áron is, majd villámgyorsan vissza az utcára.. :D
Itt már sírtunk a nevetéstől, de pár perc múlva jött még két megálló, az egyik helyen egy gondosan válogatott gyümölcskosarat, a másik helyen meg egy nő adott be (menetközben) egy zacskónyi árut, amit már képtelenek voltunk beazonosítani mert alig láttunk a könnyeinktől.. :) Az elején volt némi idegeskedés, de ez a show minden pénzt és időt megért.. :D
Na szóval, mire mindennel végeztünk, elment majd egy óra, miután hosszabb ideig semmiért sem álltunk meg. Le is csillapodtunk és vártuk a város vége táblát és hogy onnan pikk-pakk irány stoppal tova. Az egyetlen furcsa dolog az volt, hogy egy-egy épület és tér nagyon ismerősnek tetszett. Hamarosan megkaptuk a hasonlóságra a választ, amikor nagy "sebesen" bekanyarodtunk újból a buszállomásra ahonnan indultunk... Először azt hittük ez vicc, vagy valami hülye álom és már csak az inast vártuk, hogy még egyszer beszedje a jegy árát...
A sofőr kényelmesen kiszállt eresztve a szelepeken és a tartályon, közben négy ember felszállt, végül kigurultunk, mostmár a jó irányba. Gondolhatjátok az arcunkat.....
Minden lámpánál mint a szöcskék ugráltak fel a szendvics, kukorica, zselatin, fagyi, frissítő, valamint mindenféle magokat áruló idősebb nénik/ babájukat hátukon cipelő anyukák, akik villámként futottak végig a buszon, és mire zöldre váltott a lámpa már sehol senki. Ők a mobil catering, csak mi nem vagyunk sztárok, mindenesetre élvezettel nézzük és ha tehetjük veszünk valamit ezektől az emberektől, mivel itt is nagyon magas a munkanélküliség, rengeteg a szegény, és ez nekik a megélhetésüket jelenti. Ahogy haladtunk, láttuk az embereket fizetni és még kevesebb volt mint amit lealkudtunk. No, gondoltuk, akkor megyünk még tovább a kis pénzünkért cserébe. Ahogy elhagytuk a várost és beérkeztünk az első faluba, a segéd úr jelzett, hogy itt már leszállhatunk, mire mi intettünk, hogy mehetünk és maradunk. Nem nagyon örült neki, de továbbgurultunk. Közben egy idős bácsival beszélgettünk, aki mesélt Paraguayról pár dolgot, de főképp kulturális eszmecsere volt, és mesélt a családi helyzetükről is. Természetesen farmról jött, hogy eladja a tehénsajtját. Tanítottuk egymást magyar-guaranira, megkóstoltuk a kis sajtját, ami elképesztő finom volt, olyan, mint a hazai túró.

Beszélgetés közben visszajött a kis barátunk, hogy fizessünk többet ha tovább akarunk menni. Elmagyaráztuk neki, hogy mindenki kevesebbet fizetett nálunk, ezért maradunk. Elkezdte hajtogatni, hogy ő kikéri magának, ő már több mint 15 éve dolgozik itt és az ár fix! Na ekkor már mi is bepöccentünk és nyersebben visszaszóltunk, hogy ha ilyen régen itt dolgozik, miért mondott az elején másfélszer annyit, mint amennyi eredetileg volt? A válasz röhejes volt: -őő hát rosszul mondtam... Ekkor én kifakadtam, hogy azért mert fehérek vagyunk még nem vagyunk hülyék és maradunk amíg jónak látjuk ne nézzenek madárnak. A csávó ezután visszament a busz orrába. Kb. fél óra elteltével ismét visszajött, hogy azért mondott többet nekünk, mert a helyiek minden nap megteszik ezt a távot, mi meg csak most az egyszer... És ha nem fizetünk többet, nem enged leszállni, visszavisznek a terminálra. Na itt az egyenlőség érzetünk a nullára csökkent és végül a következő domboldalban leszálltunk. A nap épp nyugovóra tért így elhatároztuk, hogy sátrat verünk, ahol nyugodtabb/védettebb hely van.

Eléggé kint voltunk a semmi közepén, így két tanya között talaláltunk egy szántóföldet, aminek az oldalába, a fák mögött volt egy kis sima rész a sátornak. Természetesen megkérdeztük a szomszédos tanyát, hogy okés -e ha itt alszunk az éjszaka, amire az volt a válaszuk, hogy van egy üresen álló ház a területen, ahova nyugodtan behúzódhatunk aludni. Állunk leesett de udvariasan visszautasítottuk, és nagyon megköszöntük a kedvességüket. Este kicsit beszélgettünk, vacsit főztünk és aludtunk, mint a bunda. Reggel napfelkelte után keltünk. Ekkor már a földeken voltak az emberek és akkor konstatáltuk, hogy a föld tűzpiros színű (terra rossa), ahol több ezer paradicsompalánta várta, hogy megkarózzák és lugasként összekötözzék egymással. Búcsúzóul kaptunk egy jó kiló parit és hozzá még paprikákat is. :) A stoppos aggályaink azonnal szertefoszlottak, miután egy perc alatt megállt egy úriember (José) aki elvitt a következő város végéig. Ő mesélte, hogy az országban minden város guarani nevet visel és arról kapta a nevét, ami a legjelentősebb az adott területen. Innen jött az Iguazu mint nagy víz elnevezés, mivel két óriás-folyó(Iguazu és Paraná folyó ) találkozik. A következő stoppunk egy fiatal srác volt (Rodrigo), aki meghívott minket egy ebédre és közben végig beszélgettünk. Sokat mesélt Paraguay történelméről kezdve azzal, hogy fővárosuk (Asuncion) volt az első főváros amit D-Amerikában alapítottak és köszönhetően a gazdag ásványkincseinek elsőként nyitottak az európai technika fele, ezért komoly infrastruktúrális előnyre tettek szert a déli "riválisokkal" szemben. Ahogy jöttek fel az értékek a földből, úgy romlott a kapcsolatuk Argentínával, Chilével és Brazíliával szemben, ami végül háborúhoz vezetett. Három az egy ellen, szuper felállás. Évszámokra és pontos hadilépésekre nem emlékszünk, mert ömlesztve jöttek az infók de a lényege, hogy a háború végére kb. háromnegyede az embereknek meghalt. Paraguayban és az ezutáni időkben hatalmas szerepük volt az újjáépítésben a paraguayi nőknek, asszonyoknak. Innen is ismeretes a "kemény és szívós mint a paraguayi nő" kifejezés. Mivel alig maradt "legény a gáton", összefogtak és erejükön felül újjáépítették ami megmaradt az országból... Nekem erről az egri asszonyok jutottak eszembe, akik a törökök ellen hősiesen védték az utolsó várunkkal a hazát is, "vércseként" csaptak le az Oszmán törökökre... Az ország területének több mint a fele is odaveszett, egyik legnagyobb és legfájóbb veszteség az Iguazu vízesés és a hozzátartozó több tízezer hektáros terület volt. Ő is sokat mesélt a misszionáriusok kulturális behatásáról és nekik köszönhetően a Guarani kultúra fennmaradásáról. Itt is a fő érdem a Szent Ferenc és az általa létrehozott Ferencesek rendje volt. Érdekes volt talalálkozni és látni egy hasonló, korunkbeli fiatalt, látni hol tart és furcsa volt összehasonlítani a mi szituációnkkal. Egzisztenciálisan le voltunk tőlük maradva, de az élettapasztalatunkkal és rálátásunkkal a dolgokra abszolút mi tartottunk előrébb. Estére beértünk Asuncion-ba és képzeljétek! - a város szívében, a botanikus kertben tudtunk sátrazni az elsőként alapított, antik miniszteri palota előtt teljesen ingyenesen, az állatkert szomszédságában, ráadásul volt mosdó zuhanyzóval is! :D

Nagyon kedvesek voltak a parkőrök, megmutatták a területet, sokat beszélgettünk, ők is büszkén meséltek a Guarani kultúráról, történelmükről. Beszélgettünk a turizmusról, mesélték, hogy alig jönnek turisták, de akik jönnek, többségük japánból és kinából és az a vicc, hogy ők hamarabb tanulnak meg guarani nyelven hangzás után mint spanyolul, mivel nagyon hasonló a kiejtésük és könnyebben elsajátítják az alapokat. Ékes bizonyítéka ez is a dél-amerikai törzsek ázsiai gyökereinek.
Ott töltöttünk pár napot, egyik nap elmentünk az állatkertbe, ahol a legnagyobb meglepetésünkre csomó állat a ketreceken kívül is előfordult, ami nagyon vicces volt főleg az etetésnél.

Először kerestük a lyukat a ketrecen ahol a majmok ki-be másznak, de nem találtunk egyet sem. Majd egy gondozótól megtudtuk, hogy az állatkert gyakorlatilag egy védett parkban fekszik, ahol rengeteg vadon élő állat él, köztük majmok is, akik előszeretettel cukkolják bezárt rokonaikat. Meg ugye csurran cseppen is valami gyümölcs a ketrecen kívülre is.:) Másnap bementünk a belvárosba, ami építészetileg hihetetlen egyedi volt, ha lehet ilyet mondani.

Gyakorlatilag több épület is volt két stílusban megépítve: az alsó 3-4 méteren a koloniális stílus, majd a tetejébe a modernkori, márványozott üvegfalas rész következett egymástól teljesen elütve, minden átvezetés nélkül. :D

Amúgy rengeteg utcai árus és brutálszép falfestmények díszítették a házak oldalait. Ez a Guarani harcos festmény a kedvencünk, a kép magáért beszél... (A konyvon valo szoveget olvassatok el.)

Meglatogattuk meg az egyetlen etnografiai es archeologiai muzeumot Paraguayban, ami egy olyan kornyeken volt, hogy szuksegesnek erezte a muzeum is a harom lakattal nyithato racsos ajtot.... Itt rengeteg mindent olvashattunk es lathattunk a guaranik es a tobbi oslakos csoport tortenelmerol es kulturajarol, de amint azt a muzeum munkatarsa elmondta, ezek az informaciok nagyon hianyosak, mert a kormany nem tamogatja az ilyen nemu kutatasokat. Amit tudnak, azt kulfoldi, foleg europai kutatoknak koszonhetik. A leletek kozott volt 4-5000 eves is. Annyi minden volt felhalmozva, hogy egy elet is keves lenne mindent tuzetesen megvizsgalni.

Utolsó este a parkőrök mesélték, hogy többször láttak már suhanni fehér árnyakat, valamint lobogni tábortüzeket, amik érdekes módon mire odaértek, eltűntek a szemük elől... Kiderült, hogy a botanikus kert azelőtt Guarani temető volt és amikor ezeket a történeteket végighallgattuk, azon az éjszakán éberebben aludtunk az átlagosnál. A jó szellemek elkerültek ezen az éjszakán, így a következő nap fájó szívvel, de tovább kellett hogy álljunk, mert már nagyon szorított az idő Peruig és innen még visszakanyarodtunk Argentína északi részeire Salta és Jujuj-ba.
Bár kronológiában le vagyunk maradva, azért igyekszünk a lemaradást mielőbb behozni, csak Peruban és Bolíviában egyrészt az óriási családi pörgés, valamint a jel hiányában kevesebb időnk van a beszámolókat megírni. (Legtöbbször a telefon jegyzetfüzetébe gépeljük a beszámolókat, majd ha van gép/net töltjük hozzá a képeket, ami az oroszlánrésze a dolognak köszönhetően a választott blogunk körülményességének.)
Mindenkit ölelünk és puszilunk! :)