Sziasztok! :)
A hétvégén egy 64 km-es túrán voltunk, amely a dél-amerikai kontinens legdélebbi pontjához vezetett, a Cruz de Frowardhoz. Az argentinok szerint Ushuaia a világvége, mivel délebbre van mint a kereszt, amire a chileiek válasza csak annyi, hogy Ushuaia Tűzföldön van, ami egy sziget és földrajzilag véve semmi köze nincs a kontinenshez... :D Úgy voltunk vele, hogy megnézzük ezt a "világ végét" is ha már Punta Arenasban vagyunk.

Az első nap délután stoppoltunk ki Punta Arenas-ból az út legvégéig (kb. 71km), ahová végül este 6-ra értünk ki. Kajával 4-5 napra készültünk, plussz a főzős cuccok, meleg ruhák, sátor és hálózsák, szóval dögnehéz volt a táskánk az elején... Az első este 3 órát túráztunk, többnyire a parton, ahol mély, sóderes kavicsokon vezetett az utunk, majd elértük a világítótornyot (San Isidro).

Innen még elküzdöttük magunkat az első folyóig, ahol fehér színű málnamező mellett sátraztunk és rá is jártunk rendesen. :) Egyedül voltunk, csak 3 emberrel találkoztunk kicsivel lejjebb az öbölben. Az első éjszakánk egész jól telt, azt leszámítva, hogy hajnali 4-kor oltári üvöltözésre ébredtünk: "PÁTI, DONDE ESTÁS????? (Páti,hol vagy?). Miután Fanni felébresztett elkezdtem készülődni, hogy megnézzem mi történt, amikor az ötödik ordításra végül a lány tudatta, hogy minden rendben van = "ESTOY AQUI ESTUPIDO!!!" (Itt vagyok te IDIÓTA!!!)... Na ekkor minden kisimult bennünk, megpróbáltunk még 3 órára visszaaludni több-kevesebb sikerrel, majd szakadó esőben sátrat bontottunk, átvedlettünk esőálló szettünbe és tovább bandukoltunk.

Az első folyót könnyűszerrel átszeltük, mivel voltak kidőlt fák, így a magas vízállás ellenére is volt száraz átkelőhely. Azért fontos ezt említeni, mert a másik két folyón csak apálykor lehetett átkelni, mivel dagálykor a tenger szintje egy méter szinttel is magasabban volt. Ezekre az időpontokra két féle információt is kaptunk táblázatban, hogy az adott napokon mikor növekszik/csökken a víz szintje, és napi 2 időpont volt, amik természetesen nem egyeztek, úgyhogy csak úgy nagyjából, szemre döntöttük el, hogy mehetünk- e vagy sem. Az első folyó után a partról az erdő fele vezetett utunk, ahol egy hatalmas tőzeglápon keltünk át, ami olykor fél méter mély is volt.

Előtte, utána minden csupa sár, mivel 10 percenként eleredt az eső, így esténként a tűzrakás aranyat ért, sőt kötelező is volt. (csuromvíz cipők,átázott pulcsi stb.) Az ezerszínű tőzegláp után jött az első átkelés, ami szerencsénkre gyorsan ment, bár a víz legalább 1 méter magas volt így is.

Ezután csúszós, moszatos sziklákon, időnként kötélen húzva fel magunkat botorkáltunk el a harmadik folyóig, ahol csak másnap tudtunk átkelni délután egy körül. Ez a folyó kisebb volt mint a második, így amikor délután keltünk át a térdünkig alig ért. A keresztig még innen négy óra túra várt, szintén csúszós terepen, kidőlt fák között, amiket hol csúszva, hol mászva hagytunk el.

Útközben megoldottunk néhány könnyed boulder problémát is a tenger fölött kissé törős, kissé csúszós lépéseken, de ezt is és a kötélen felmászást is sikeresen teljesítettük.

Azért az út vége is tartogatott még ínyencségeket számunkra, például felfele a 400métert a keresztig tőzeglápon keresztül tettük meg, tarkítva saras gödrökkel ahogy azt már megszokhattuk. Közben eleredt az eső, a szél is felerősödött, így mire a kereszthez értünk már jócskán vacogott a fogunk, de még így is gyönyörű volt a kilátás.

Bálnát sajnos onnan sem láttunk, pedig március végéig ugye erre vonulnak ezek a hatalmas állatok, de azért kárpótólva voltunk a rengeteg delfinnel (Magellán delfinek), rókával, akinek egy nyúl lógott a szájában, rákokkal, kagylókkal, fókákkal, kolibrivel, vidrával, gyönyörű madarakkal és egy fóka koponyával plusz az egyik lapockájával.

Szóval nagyon megérte! :)

Ekkor már hármasban toltuk egy kolumbiai fiúval, aki hozzánk csatlakozott, és mint utólag kiderült, ezzel kb. az életét mentettük meg, olyan szinten nem tud tájékozódni. Például elment vízért, ami a táborunktól maximum 5 percre volt, és visszafele eltévedt. Előtte vagy háromszor megtette már ezt az utat...:D (Mondjuk ez azért még érdekesebb, mert biciklivel utazik. Kíváncsi lennék, ott hogy menedzseli magát útközben.) Szóval egy órát fent töltöttünk, majd elindultunk vissza, mert tudtuk, hogy egyrészt ránk fog sötétedni, másrészt pedig a dagály miatt lehet hogy lesz problémánk a visszajutással. Ez persze így is lett. Visszamásztunk, visszacsúsztunk, visszaereszkedtünk, visszabotorkáltunk, felkapcsoltuk a fejlámpákat egy hihetetlen szép naplemente után, majd szembesültünk a valósággal.

Az út járhatatlan volt a dagály miatt. Mit volt mit tenni, a partfalon felmásztunk az erdőbe, ahol ösvénynek nyoma sem volt, kidőlt fatörzseken libasorban közlekedtünk, amik szintén csúsztak az 5 centis moharétegtől. Olyan volt, mintha hidak, különböző szinteken lettek volna a kidőlt fákból, köztük több méteres szakadékok. Az egész annyira szürreális volt a koromsötétben, minta egy álom lett volna. Onnan Tomi tört utat lefele a partra, mégpedig úgy, hogy az kb 2 és fél méteres sima sziklafalról egy mohás fába kapaszkodva lelógott, majd kis pilincka ágakba kapaszkodva leugrott. Föntről mi csak annyit láttunk, hogy eltűnik a bokrok között. Nekem tartotta a lábamat, mert esélytelen volt másképp lejutnom, Josénak én a fenekét támasztottam, Tomi a lábát. Mindez úgy nézett ki, mintha a bokrokból megszülettünk volna, mert szabályosan kipotyogtunk a bozótból, Hát megkönnyeztem párszor, annyira abszurd volt. Ezután viszonylag simán haladhattunk, vagyis semmi új se került elénk, elértük a folyót, ahol még pár órát várnunk kellett az apályig. Tűzgyújtás, kaja, melegedés. Mert a sátraink a cuccainkkal a túloldalon voltak, könnyebb volt így menetelni. Majd jött a meglepetés, a víz csak nem akart lemenni, így végül nekem derékig érő vízben keltünk át a megduzzadt folyón. Közben azért átfutott az agyamon hogy mi van, ha krokodilok laknak itt és egyszer csak lerántják egyikünket, de semmi ilyesmi sem történt.

Természetesen miután megszárítottuk a cipőinket közvetlenül az átkelés előtt beleléptem egy saras gödörbe, térdig ért, így másnap is tocsogtam még a hideg sárlében. Kellemes volt. De a másnap ismét kárpótolt ugráló delfinek, három szivárvány, fókák képében.

Békességben átkeltünk az utolsó folyón is, leszámítva, hogy itt már a táskám is belelógott a vízbe, de sebaj, este egy elhagyatott házban aludtunk, ami mellett megint csak egy kisebb málnamező terült el. Begyújtottunk a kályhába amivel kishíján kifüstöltük magunkat, mert a kéményen kívül mindenfele szállt a füst, de legalább meleg volt, és eltettük magunkat másnapra. Reggel a zabunkhoz a málna mellett calafatét is tettünk, ami olyan mint a kökény és előző nap éjjel szedtük miután beleléptem a gödörbe.

A visszaút már könnyen ment, stoppot is szereztünk a szembejövő emberek személyében, akik csak a világítótoronyig mentek el. Három kedves amerikaival tettük meg az utolsó 2 kilométert, akik a pár gyümölcsön kívül pár perc vita után egy 20 dollárost is adtak, mondván nekik több van, nekünk kevesebb, ez így egyenlő, amit hármasban az első étteremben el is költöttünk két pizzára. Tomi még egy botot is faragott magának, ami "hála istennek" velünk jött, azt hiszem a didgeridoo szelleme nem hagy nekünk békét. Mert persze ez se kisebb mint az volt, de tokot talán nem kell varni neki.... :D Összességében egy hihetetlen élmény volt, sok helyen túráztunk már előtte de ez valami egészen egyedi, nagyon technikás és sokszínű, valamint mentálisan nagyon fárasztó volt de teljesen MEGÉRTE!!! :)

Holnap megyünk tovább Puerto Natalesbe, meglátjuk, hogy alakulnak a munkaügyek, attól függ, lesz-e Torres del Paine Nemzeti Parkban munka, vagy sem. Rengeteg helyre elküldtük az önéletrajzunkat és motivációs levelünket, hátha valakinek kelleni fogunk. Ma voltunk is személyesen egy munkaügyi irodában. Holnap írnak, milyen lehetőségek vannak. Mindenesetre nem aggódunk, mert rengeteg hely van, ami ránk vár. 

Még egy utolsó sztori, Tomi tegnap elment Laurával, a nagymamával (84éves) bevásárolni, de visszafele minden kollektívó tele volt. Mit tehettek volna? Stoppoltak! Egy hölgyet leszólított Tomi, és már repültek is haza. Ez volt Laura első stoppja! Na ennyi mára, majd jövünk hamarosan a további hírekkel.:)

Sziasztok :)

Folytatva El Chaltent ezzel a napfelkeltés képpel, ahol a Fitz Roy, illetve  a Cerro Torre csipkèi fogadtak minket minden nap, valami egészen varázslatos hely. Aki egyszer beteszi a lábát Argentínába ne hagyja ki! Nyilván a vègtelen mennyisègű és minőségű sziklák miatt mászóknak kötelező. :) A legközelebbi falu kb. 80km-re van. Maga a hely egyébként egy gleccservölgyben fekszik, aminek a  vègèn mèg látható a visszahúzódott gleccser maradéka, nyomában telis-tele óriási sziklatömbökkel. Ahol laktunk  a munkásnegyede ("árnyéka") volt El Chalten-nak. Teljesen egyszerű kartonházak, félig készek,  fém tetővel, környezetükben egy irgalmatlan zajos, óriási generátorral... Ez a két kéményes szörnyeteg felel a falu elektromosságáért, így èjjel-nappal okádja magából a füstöt. Camila (a pék kollégánk) mesélte, hogy az elmúlt 10 évben amióta itt dolgozik, többen rákot kaptak a helyiek körében, köztük ő is. Ő túlélte, de a legtöbben sajnos nem.... A dokik szerint ez az óriás aggregátor vastagon közrejátszott a dologban... No de visszatérve a "rózsaszín valóságba" mi, a frissen szerzett pék-önkéntesek boldogan mentünk nap mint nap túrázni, mászni műszak után (heti 5 nap 4-5 óra volt a megbeszéltek szerint, cserébe ehettünk, ihattunk a pékségben és kaptunk még egy kis zsebpénzt is főzésre is) a falu szélén egy 200 méteres égbe meredő falra, amit többször meg is hódítottu 

A több kötélhosszas utak mellett sikerült pár egykötélhosszas sport utat is mászni, ami segített kicsit visszahozni régelvesztett formánkat. Részt vettünk egy boulder fiesztán is, ahol több száz mászó jött össze, hogy új sziklatömböket hódítson meg. A mező és az erdő hemzsegett a kis matracos majmoktól. Hasonló szervezés, mint Európában a Melloblocco. Mi 6 óra alatt teljesen lefőztük a "kávénkat",agyon nagyon jó volt. Mindenki iszonyat motiváltan tolta a szűz blokkokat, voltak hajmeresztő mutatványok és huppanások, de mindenki megúszta ép bőrrel de ujjbőr nélkül. :)

A mászó szessön után  egy elhagyatott hangárban folytattuk a bulit, ahol elektronikus zenének titulált, számunkra inkább egy csapágyas, a CCCP-ből kiszuperált  mákörlő hangjához hasonlító ütemtelen ritmusra ugráltunk egy órát, közben stroboszkóppal villogtatva elvakítottak, így elveszítve összes érzékelő szervünket, végső elgyengülésünkben, félig vakon hazavánszorogtunk... Másnap szerveztünk egy sütögetést a pék barátainkkal, így finom pizzákat sütöttünk ès Fannival egy kis előételnek a frissen reciklált 4 kiló padlizsánból padlizsánkrèmet készítettünk. :) Igazi csapattá váltunk. Terveztük is a közös túrázásokat ès  mászásokat, melyik nap kinek, mikor jó, hogy megmutassuk nekik a mászás gyönyörűségét. Mint egy kis család. Erre jött másnap a hidegzuhany: Az 5 órás műszaknak már majdnem vége lett, épp a frissen sült kenyereket szedtem ki és csomagoltam hátul amikor váratlanul betoppantak a pékség elülső helységébe az emigrációs munkaellenerők. A két helységet egy üvegajtó választja el ahonnan könnyedén be lehet látni. Így is történt... Az egyik hölgy látta, ahogy rángatom le magamról a kötvényt és már előre is lettem szólítva, hogy ki/mi vagyok és mit csinálok. Nyilván próbáltam elmagyarázni, hogy csak besegítek ès nem dolgozok, meg semmi közöm ehhez a helyhez, csak önkénteskedès de rám se hederítettek. Írták az adataimat szorgosan. Miután újra és újra próbáltam elmagyarázni, hogy ez egy félreértés, elmagyarázták, hogy értik, de mivel abban a pillanatban hogy èn hátul tartózkodtam (ahol amúgy nem szabad) fekete munkásnak számítok. Lényeg a lényeg, hogy közben gyorsan felhívtuk a másik pékséget - ahol Fanni pofozgatta az empanádákat, - hogy sipirc kifelé, nehogy őt is meglássák, így ő megúszta. Így kaptam egy beidézést Rio Gallegos-ba ahol az emigrációs központjuk van. Fannival és a főnökkel együtt lekocsikáztunk, itt ismét felvették az adatainkat és kiderült, hogy az Argentin törvény a munkavállalókat védi és a munkaadókat támadja igen erősen. Tehát ha valakinek kell bármiféle büntit fizetni az a főnökünk lesz... Összes spanyol tudásomat összeszedve elmagyaráztam a helyi főmuftinak, hogy én még látásból sem ismerem ezt az embert, ő nem is tudott rólam, hogy én mit csinálok bent, csupán az egyik péknek (aki mászó) a barátja vagyok és beugrottam a pékségbe mate-teát inni és megmutatta a pékséget (amihez ugye kötény kell az előírások szerint) valamint a gépekről lövöldöztem képeket. A csávó félvállról meghallgatott és elmagyarázta, hogy nem szabad hátul tartózkodnom, mivel innen már alapja van a vádaknak. Végül bekerültem a rendszerükbe, de nem kellett elhagyni az országot, sem fizetni. Megkérdeztem, hogyan lehet legálisan önkénteskedni, mire azt felelte, hogy engedélyt kell igényelnem, ami nem kevés pénz, ami ellen megy annak, hogy hátizsákosok olcsón tudjanak utazni... A főnök kapott bírságot, aki annyival intézte el, hogy áá ne aggódjatok van erre ügyvédem és egy fityinget sem fognak látni... Rendben... Bénultan, kivert kutyaként Fannival átmentünk ahhoz a házhoz akik fogadtak minket a couch surfingen: (kanapé-szörf, ami egy online oldal, ahol utazókat lehet befogadni, megismerni és eszmét, kultúrát cserélni. Mindenkinek ajánlott, aki olcsón szeretne utazni illetve, aki utazókat fogadva szívesen a világ bármely pontjáról, így rengeteg új dolgot lehet megtanulni és megosztani.)  egy kedves Argentin páros (Betó és Dana) egy gyönyörű kutyussal (Idun). Megérkezve észleltük, hogy itt valami házibuli van: a szobában 11 ember volt, látszólag mindenki mindenkinek új mint egy kis sulis csoport szuper hangulattal.

Hamar kiderült, hogy Danáék velünk együtt 13 utazót fogadtak be (Uruguay, Mexikó, Argentina, Franciaország és Spanyolország) de mi voltunk az első magyarok akik megsazálltak náluk, így ment a nyelvi lecke, mi merre hány méter a magyar nyelvvel és a kultúránkkal, honnan eredeztetünk és milyen tévhitek vannak (pl a cigányságot itt D-Amerikában majdnem mindenki összeköti a magyarsággal, hogy tőlünk erednek. :) ) A stoppolásoknál is folyton magyaráznunk kell, hogy mi nem vagyunk  tagja Oroszországnak és saját nyelvvel rendelkezünk... Együtt főztünk, mandalát készítettünk és lazultunk. Indulásunk előtt sütöttünk lángost is, amit kétpofára tömtek. :) Két napra rá elindultunk Ushuaiba, hogy elérjük Dél-Amerika legdélibb pontját, ahol a világ vége van! (Fin del Mundo) A stoppolás nagyon könnyen ment és 2 napra rá már lent is voltunk, ebben a régióban rengeteg hátizsákos megy föl s alá, ezért állandó harc ment az üres területekért, ahol nyugodtan tudtunk stoppolni. :D Ushuaiaba menet Punta Arenas fele kaptunk stoppot,

így másodjára is meglátogattuk egy éjszakára Gastonékat és sütöttünk nekik igazi hazai bundáskenyeret vacsira, majd másnap Gastonnal, (aki vízelemző műszereket telepít ideiglenesen és közvetve méri a vizek pH-ját és hőmérsékletét) átmentünk Tűzföld szigetére (Tierra del Fuego), ahova egy komppal jutottunk át és láttunk  chilei delfint (Cephalorhynchus eutropia) ami hasonlít a kis orkához. Úton Porvenir fele beugrottunk egy lakatlan faluba (Puerto Percy), ami régen egy kőolaj lelő hely volt a semmi közepén, ami köré épült kis településben több mint 2ezer ember lakott, iskolával és egyéb közintézményekkel. A kőolajat 30 év alatt teljesen kipumpálták, így már nem volt értelme tovább maradni. Mára már csak egy kísértet város maradt,  amit sikerült megnéznünk. Gracias a Gaston!!! :)

Ez is és már rengeteg olyan helyet láttunk ami nincs benne egyetlen egy utazóskönyvben se, sem online felületen. Köszönhető a helyiek jobb ismeretének nyerünk igazán rálátást a dolgokra. Aznap éjjel egy félkészen hagyott házban csöveztünk kegyetlen szélvihar mellett.

Volt lakótársunk is két másik hátizsákos személyében, akik velünk ellentétben északra igyekeztek. Másnap úton lefele még bestoppoltunk egy Király Pingvin rezervátumba, ami mint utólag kiderült hétfőnként zárva van, de miattunk és még pár lelkes jelentkezőnek köszönhetően kinyitották kapuikat. A királypingvinek a 18 fajta pingvinekből a második legnagyobbak, őket csak a császárpingvinek előzik meg. Átlagban 3 év alatt 2 tojást raknak fészek nélkül, csupán a kis lábacskáikra helyezik a tojást és a pocakot ráengedve nyújtanak hő és fizikai védelmet a kicsiknek.

Átlagban 25 évig élnek és 10-12 kilót nyomnak, majdnem egy méteres magasságuk mellett. Szerencsénk volt megcsodálni az egészen piciket is, ahogy a képen is láthatjátok, iszonyat édesek voltak feneketlen bendővel... :) Innen stopp tovább előbb Rio Grande-ba egy éjszakára (ismét káúcsszörfing) majd másnap reggel elértünk Ushuaiba, ahol végül 2 hetet maradtunk.

Az eredeti cél az volt, hogy a környező hegyekben húzódó gleccsereket és tőzegmezőket bejárjuk, valamint próbáljunk stoppot/önkénteskedést/munkát találni hajókon, amik az Antarktiszra mennek. Először a szállás kérdést kellett megoldanunk, ami sikerült is 2 nap alatt: találtunk egy hölgyet (Vera) akinek az udvarában sátrazhattunk ingyen.:) Mint kiderült, 7-8 utazó mindig van nála, rengetegen zsonglőrködésből és artéziánként keresték kenyerüket. Cserébe, hogy segítettünk kicsit rendet tenni az udvarán (ami egy óriási lerakat volt) illetve kitakarítottuk a fürdőt párszor fürödhettünk és főzhettünk a házban. Következő projekt az Antarktiszra való eljutás volt. Így is tettünk, 4 napon keresztül kimentünk először a privát hajók kikötőjéhez, ahol alig találtunk hajót. Mint kiderült, annak ellenére, hogy a nyárban vagyunk már a legtöbben kihajóztak és sajnos egy kicsit a szezon végére értünk le...

A nagy óceánjáró multicégeknél is próbálkoztunk, de minden pozíció tele volt, a lásztminit jegyek meg 6000 dollártól kezdődtek fejenként, amitől az állunk esett le. Mindenesetre tovább próbálkoztunk és egy fiatal francia kapitány megígérte, ha marad hely az ő vitorláshajóján mehetünk, de fizetnünk kell nekünk is, ha nem is a teljes árat. Halvány reménysugár volt, de végül tele lett a hajója. Másnap írtunk egy angol-spanyol fordítású levelet és kitettük a hajós portán, hogy bevállalunk mindenféle segítséget a hajón és van valamennyi tapasztalatunk is a vitorlázásban. Sajnos innen sem jött válasz... Egyik nap, hála egy helyi fiúnak akit Veránál ismertünk meg (Oscar), aki egy kisebb hajótársaságnál jegyeket árult és ennek köszönhetően féláron egy 5 órás katamarán hajótúrán vehettünk részt, ami kihajózott egészen a Horn-fokig és megálltunk 3 szigetnél is meglesni a kormoránokat, oroszlánfókákat és végül egy kis öbölben, ami telis- tele volt magellán, pápuai és királypingvinekkel. :)

Lélegzetelállító volt. Jelenlétünk olyan szinten nem zavarta őket, hogy sokan fel sem ébredtek arra, hogy partra futottunk hajónkkal. Megálltunk az ikonikus világítótoronynál is, ami Puerto Williams alatt egy 5x5 méteres szigeten volt. Meseszép idő extraként... Boldogok voltunk de kicsit csalódottak is, hogy nem találtunk hajót az Antarktiszra (már csak 800km választott el:)), pedig rengeteg szálat megmozgattunk... Mikor visszaérkeztünk a mólóba végső próbálkozásként belógtunk egy nagyobb óceánjáró hajóra azzal az ürüggyel, hogy a kapitánnyal akarunk beszélni személyesen. :D Végül egy szervező hölgyig jutottunk el, aki nagyon segítőkész volt és elmagyarázta, hogy ez a szezon már offos de ha az év végén erre járunk, írjunk egy személynek és adott egy kontaktot, akivel azóta már felvettük a kapcsolatot és elküldtük önéletrajzunkat is. Van egy expedíciós csapatuk ,a hova keresnek embereket, így megpróbálunk a következő évre bejutni, csak lássuk végre azt a kontinenst... Mondanunk sem kell, hogy rá következő héten Böszörményi Kinga cikkét olvasva mégjobban felbuzdultunk: Másfél millió pingvint fedeztek fel az Antarktiszon... AKARJUK!!!!!!!

Elnézést, kicsit elment a szál ebbe az irányba, szóval eközben sikerült mászószövetséget is kialakítani és szereztünk mórickarajzos topo-t Ushuaia melletti részekre (Monte Olivia lábánál stb.) és háromszor ki is jutottunk kicsit tornázni. :)

A falak maximum 11méteresek és olyan törős volt a legbejáratottabb szektor is, mintha most nyitnánk utakat rajta... Szükséges felszerelés: Psziché szint ezer... Arról nem is beszélve, hogy "mi" mint motivált majmok jól felderítjük az összes szektort, aminek a vége az lett, hogy az utolsó szektorhoz már másik hegyhez túráztunk fel és szó szerint 4kézláb, plussz kifeszített kötél segítségével kellett feljutni. Az eredmény ugyanaz: halálfélelem minden akasztásért, pedig nem vagyunk azok a majrézós típusok... A túraútvonalak mindenért kárpótoltak, mintha mesebeli elvarázsolt tájakon bandukoltunk volna folyók és gleccserek között. Több gyönyörű helyre is eltúráztunk: először a Lago Esmeraldahoz, ahonnan tovább sétáltunk még két gleccserhez: a tó gleccseréhez és az Oyo de Albinohoz.

Ide couchsurfinges bajtársakkal mentünk, egy napot sátraztunk a tóparton, majd másnap visszatértünk Ushuaiába. Két egy napos túránk is volt: a Vincigerra gleccserhez könnyen feljutottunk,

semmi nehézségbe sem ütköztünk, szemben a Cerro del Medioval, ahova 100 km/h-s szélben sikerült felmennünk. Érzékelve a veszélyt, mindig megvártuk a széllökések utáni pár másodperces békét és akkor nagyokat szökkenve haladtunk pár métert, vagy egyszerűen csak a földhöz lapulva kúsztunk és igyekeztünk minél kisebbre összehúzni magunkat. De így sem sikerült a bajt teljes mértékbn elkerülni...Tomi kezéből a szél úgy kikapta a pulcsiját, hogy én csak egy bordó villanást láttam, meg azt, hogy a minket követő két kutya közül az egyik szintén megindul a meredély felé; kis híján őt is lefújta a szél. Ezután Tomi leereszkedett a szakadékba, megindított pár kőlavinát, felvágta az ujját, de végül sikeresen rálelt egy kőpárkányon a pulcsira és boldogan és élve tért vissza... Persze ezek után még azért elmentünk a hegytető végéhez, ahol a kövekből épített kis védett helyen körül tudtunk nézni, és rácsodálkozni a kilátásra. Hihetetlen szép volt látni fentről Ushuaiát, a Beagle-csatornát, a környező hegyeket. Nagyon megérte felküzdeni magunkat.:) 

A legtöbb wetland a Ramsari-egyezmény védelme alatt áll nem véletlen. A  völgyeket közrefogott hegyeknek köszönhetően teljesen sajátos a mikroklíma, ezáltal egyedi flóra alakulhatott ki. Az egyetlen pusztító tényező az emberen kívül a kanadából betelepített hód, ami óriási gátakat épített (kidöntögetett fák százai) a helyi bükk erdőkből, ezzel megváltoztatva a víz ökoszisztémáját. Láttunk is egy 15kilós példányt, a kép magáért beszél...

Az ottlét alatt nagyon sok mindenkivel megismerkedtünk, több emberrel a stoppolás után kötöttünk mélyebb barátságot és közös matézások és kajálások voltak, sőt az utolsó 4 napot a hegyek között kempingezve töltöttük a Rio Olivia mellett, ahol egyik este grilleztünk is Sergio barátunkkal.

Sergionak egy óriásfejű amerikai bull keveréke volt (Akilesz) és olyan sebességgel beszélt spanyolul, hogy olyat még nem pipáltunk... Visszakérdezés után ugyanolyan gyorsasággal de jobban artikulálva már működött az "áháá sííí entiendo" tehát értjük köszönjük reagálás. :) Aranyszívű emberek mindenhol... Egy másik ilyen stoppos kaland volt, amikor viccből  este a centrumból stoppoltunk ki (ez a legnehezebb, mert a város közepén senki nem szokott megállni, mert minek is, nem tudják mi merre akarunk menni és különben is nevetséges) és egy idősebb hölgy (Nelva) és barátnője (Silvia) vett fel minket mert elmondása szerint annyira abszurd volt a szituáció, hogy a sétáló utca végénél két ifjonc stoppolt, hogy ő olyat még nem látott és több mint 33 éve él itt, tehát megáll, hogy megkérdezze mi a bajunk... Következő nap már együtt  vacsiztunk. :) Elég sokat beszéltünk az utazási fajtákról, valamint a hátizsákos életről és szeretnénk majd feltölteni az ő hozzászolásását, mert nagyon jól körülírta. Visszatérve, a kempingezés után visszastoppoltunk Punta Arenas-ba

ismét Danieláékhoz, ahol a WHS vízumot próbáltuk elintézni, ami végül zsákutcának látszik, mivel nem igényelhetünk Chiléből csak akkor, ha Magyarországról jelentkezünk (az indokot még most sem értjük, mivel online jelentkeztünk már), de van max. 6 hónapos munkáltatói vízum amivel dolgozhatunk. Tökéletes! Már csak munkát kell találni és BUMMM!!! Két nap alatt megírtuk az önéletrajzunkat spanyolul és angolul egy motivációs levél kíséretében és már el is küldtük a Torres del Paine nemzeti parkba, ugyanis oda nagyon szeretnénk eljutni, viszont a belépő és a sátrazás ára valamint folyamatos lefoglalt helyek miatt ez az egy mód, hogy ne csak belógjunk, hanem rendesen körbe is tudjunk túrázni (itt is minimum 4-5 napos túrák vannak). Az önkénteskedésről annyi, hogy van lehetőség ha fizetünk 1000dollárt havonta...? Kiknek szól?Hátizsákosoknak? Szóval most visszatértünk és elküldtük az önéletrajzunkat,  illetve ahhoz a norvég hajós céghez, akiket Ushuaia-ban a hajóra fellógva ismertünk meg. Nagyon bízunk benne, most várjuk a választ és ha megvan irány horány!!! :)  Plusz azért, hogy éhen ne haljunk, ellátogattunk Chile egyik leghíresebb helyi kajáldájába, a Kiosco Rocaba, ahol tradicionális Magellán choripant és choriquesot ettünk.:)

Addig is, hogy ne lustuljunk és el se hízzunk, cuccunk nagy részét itt hagytuk és letúráztunk Dél-Amerika "földrajzilag" legdélebbi pontjára (mivel a Tűzföld a chileiek szerint már nem tartozik hozzá mivel az egy sziget. Az más kérdés, hogy nagy része Argentinához tartozik Ushuaia-t is beleértve:)) ami kb. 4-5 napos sátrazós túra volt. A következő beszámolóban majd részletesen írunk róla.:) Reméljük ti jól vagytok és érthető lett ez a darálás...

Ölelés mindenkinek! :)