Előző nap az Iguazutól 40km-re fekvő faluig jutottunk. Egy épülő iskolának az egyik tantermében sátraztunk, ablak és zárható ajtó nélkül, de nagyon örültünk, mert odakint szakadt az eső egész éjjel.

A hely stoppolás közben jött, egy natív mapuche párnak köszönhetően, ugyanis a férfi (Ricardo) volt az építésvezető és mondta, hogy senki sincs ott éjjel, érezzük otthon magunkat... Nekünk se kellett több, fával begyújtottunk a konyharészben és egy kiadós vacsit rittyentettünk. :) 

Egy apró melléktörténet, a stoppolás alatt Ricardo mesélte, hogy amióta megvan az új (használt citroen) autója, legalább 4 büntetést kapott gyorshajtásért, miközben ő sosem vezet gyorsan, mindig odafigyel és teljesen ki volt akadva, hogy milyen szemetek a rendőrök. Amikor rápillantottam hátulról a műszerfalra láttam, hogy a sebességszámláló nem kilométer/órában, hanem mérföld/órában volt megadva, ami 1,7-szeres extrasebességet jelent. Szegény ha egy 30-as táblánál betartotta a megfelelő sebességet, valójában több mint 50km/h-val hajtott. Miután sikerült elmagyarázni ezt az átváltásbeli különbséget, írtunk neki egy táblázatot és beragasztották a műszerfalra jelzésként, mivel a kocsi számítógépe zárolva volt... Fannival eldöntöttük, hogy a brazíliai és az argentin oldalról is megnézzük a vízesést, mivel sokan ajánlották minkét részt. Zárójelben megjegyezve: volt egy fiatal lány, aki a harmadik- paraguayi oldalról mesélt, hogy onnan a legszebb a kilátás az Iguazura, ami azért volt furcsa mert a hármas folyóhatár ellenére onnan nem látható. :D Másnap reggel egy óra várakozás után (ismét) óriási szerencsénk volt: egy fiatal argentin pár vett föl, akik szintén mindkét országból meg akarták nézni ezt a csodát. Pár perc beszélgetés után ők ajánlották fel, hogy átvisznek Brazíliába, majd este vissza Argentínába. Nagyon örültünk, mivel a határátlépés hátizsákosként mindig tortúra, főleg egy ilyen népszerű határátkelőnél, ahol több tízezer ember lép át naponta  csak az Iguazu miatt. Iguazu, ami a Guarani (natív) nyelven nagy folyót jelent. A világon egyedi látvánnyal és vízhozammal rendelkezik, több folyó összefolyásának köszönhetően. A brazíliai oldal azért volt varázslatos, mert a több tíz vízesést pár száz méterről, szemből, teljes panorámában, illetve a híres ördög torkát (Garganta del Diablo) oldalról csodálhattuk meg a vízpárában úszva .:) Az ördög torka a fő attrakció, mivel onnan közel 180 fokos szögben látható a "végtelen" mélységbe aláhulló vízfüggöny. Erről az oldalról egy hosszú hídról volt látható tisztes távolból.

Fel-alá járkáltunk és legalább hatmilliószor zengtük a -te jóó ég!, ez elképesztő!-szavakat. :) Tényleg lenyűgöző volt a látvány, mintha egy másik bolygón lettünk volna.... A víz magasztos ereje.

Aznap éjjel visszatérve Argentínába, a határ melletti városkában (Puerto Iguazu) sátraztunk egy kis erdei kempingben. Béke szigete, a kép magáért beszél.

A kempingben megismerkedtünk egy osztrák párossal, akik állásukat otthagyva az összegyűjtött pénzükből egy második világháborús kis páncélozott teherautót vettek és teljesen átalakították lakókocsinak. 

A műszerfal tele volt kapcsolókkal, mintha egy repülőben ültünk volna, a tengelymagassága kb. 60cm volt. :D Igazi 3 tengelyes terepharcos 6 kerék meghajtásssal. Brutális szörnyeteg, pláne ha a fogyasztását néztük... :)

Másnap együtt mentünk az Iguazuhoz és mi a hátsó részen utaztunk. Az ablakból kerekre nyílt szemű helyieket láttunk, akik -szerintünk- még életükben nem láttak ilyen gépszörnyet. :) 

A bejáratnál már hosszú, kígyózó sor volt, megkérdeztük a parkőröket az önkéntes lehetőségről arra a napra, hogy ne kelljen fizetni a belépőért de sajnos csak előre regisztrálva lehet és nem is volt szezonja a fogadásnak. A belépő után egy kis vasúttal átdöcögtünk az első állomásra ahonnan túráztunk tovább. A túraúton egy parkőrtől kaptunk egy fülest, hogy az ördög torkához délután sétáljunk ki, mert délelőtt szembe süt a nap és macerás fotózni. Ezért az alsóbb vízesésekhez mentünk először, ahol több tíz vízesést csodálhattunk meg testközelből és az odavezető út ún. pasarellákon, faállványos hidakon vezetett, aminek az alapja a sziklás vizekben volt.

Meseszép helyeken kanyargott. A pasarellákat övező erdők és az ösvények is hemzsegtek a Koátiknak nevezett kis ormányos, hosszúfarkú emlősökkel, akik előszeretettel megvámolták az étkező turistákat, ügyet sem vetve a sok kamerára. Sőt! Kis sztárokként lejtettek. :D

A rengeteg nagyságú és szélességű fátyol után végre elérkeztünk a várvavárt torokba, ami gyakorlatilag egy sziklaszirtre épített kilátó, kb. 5 méterre a csodavízeséstől.

Az odavezető fahíd keresztülvezetett az egyik beömlő folyón, mit sem sejtetve a víz igazi erejéről. Nyugodtan, alig észrevehetően haladt a mélység irányába. Amikor már közel voltunk, először a vízpárát pillantottuk meg, majd jött a morajlás...

Végül elértük a kilátót, ahol a látványtól teljesen lebilincselve csak álltunk és csodáltuk a víz erejét. Fülsüketítő robaj, alig hallottuk egymást Fannival, de az élmény földöntúli volt. Nehéz jól leírni, de az tény, hogy életünk egyik legszebb helye volt. Több mint 2 órát voltunk csak ezen s ponton, és ha nagy nehezen is, de végül sikerült otthagynunk ezt a természeti csodát. Kifele túrázva még bementünk a múzeumba, ami a guaranik kultúráját, történelmét, a misszionáriusok fontos ténykedését, valamint az erdőirtás gyorsuló ütemét mutatta be (bővebben a paraguay-i beszámolóban olvashattok).

Gyors stopp után egy pickup hátulján érkeztünk vissza a kempingbe, ahonnan még napnyugtára kisétáltunk a hármas határhoz, ami az Iguazu folyó vonulatát követte és választotta el Paraguay-t Brazíliát és Argentínát egymástól. 

Másnap nyargaltunk is tovább Paraguayba, innen folytatjuk hamarosan.

Ölelünk titeket!!!