Legutolsó bejegyzésünket ott hagytuk abba, hogy Tomi hazarepült egy rövid időre elbúcsúzni nagypapájától, én pedig ott maradtam Aurával Barranquilla külvárosában, a kamion parkban. Mindennapjaim leginkább azzal teltek, hogy neki segítettem valamit a ház körül vagy a telken, leginkább takarítani, szemetet szedni, a rengeteg kutyát és macskát ellátni. Jó sokan vannak, mert befogadja őket az utcáról, és aztán időt és pénzt nem spórolva eteti őket, állatorvoshoz viszi őket majd lehetőség szerint gazdát keres nekik. Teljesen mindegy volt, hogy forróság van, vagy éppen egy heves zápor, Aura folyton csinált valamit, egyszerre három dolgot is. A legfinomabb kolumbiai ételeket készítette, amiből próbáltam megjegyezni pár dolgot, de sajnos ott annyira speciálisak a hozzávalók, hogy itthon nem a legolcsóbb elkészíteni egy ottani alapnak számító ebédet. Kedvencem továbbra is a patacon volt arroz con cocoval, vagyis platano (banán) tallérok ropogósra kisütve kókuszos rizzsel. Az csak hab volt a tortán, hogy a kókuszpálmák a kertben állnak, a mangószezon meg épp akkor indult el, úgyhogy desszertben sem volt hiány.

Egy szó mint száz, nem unatkoztam, nekem is folyton pörögnöm kellett, nem volt időm azzal foglalkozni, hogy vajon jól tettem-e, hogy nem mentem haza Tomival. Egyik nap elmentünk Aura családjával egy kiállításra, ahol egy régi barátjuk képeit mutatták be, aki sajnos már nem él, és a családja szervezte meg az eseményt az emlékére. Nagyon szép festményeket láttam, érdekes volt spanyolul végighallgatni a megnyitó és a záró beszédet, és a felszolgált harapnivalók sem voltak utolsók. Maga a kiállítás egy gyönyörű, elég régi házban volt, úgyhogy nem csak a képekben gyönyörködtem. Utána még fagyiztunk egyet közösen. Olyan kedvesek voltak, nagyon jól esett a plusz figyelem, amit nekem szenteltek. Persze hamar elment az a hét is, és eljött az idő, hogy búcsút vegyek a család karibi részétől, és átrepüljek Bogotába, a család másik feléhez, hogy aztán este Tomi is megérkezzen végre. Volt egy kis nehézség a reptéren, mert túlsúlyos volt a bőröndöm (persze, hiszen Tomival a közös cuccaink nagy része is az én zsákomba került, plusz Aura is küldött ajándékokat a családnak), de azért sikerült megoldanom, és pár óra múlva már a kis család lakásában voltam Bogotában. Azért persze mielőtt Tomi megérkezett Elkinnel még gyorsan elmentünk egyet mászni a helyi boulder terembe, tudtam, hogy ha elmesélem Tominak, meg fogja enni a fene az irigységtől. Picike terem volt, de arra tökéletes, hogy kicsit megmozgassam a végtagjaimat.

Kint a reptéren jó sokat vártam Tomira, mert késett a gépe és a poggyászát is csak nagyon későn kapta meg, úgyhogy lekésve az utolsó buszt, kénytelenek voltunk stoppal és überrel  menni. Szerencsére találtunk egy kedves fiatal párt, akik a reptérről egy darabig egy irányba mentek velünk és még az über hívásában is segédkeztek (nekünk ugye nem volt helyi kártyánk, egyedül az USA-ban vettünk anno amikor munkát kerestünk). 

Bogotában nem sokat időztünk, nem akartunk túl sokáig Elkinék nyakán ülni, mert a nappalijuk egyben van a konyhával, és mivel mi ott aludtunk, úgy éreztük, hogy akadályozzuk őket a mindennapi rutinjukban. Ők persze minden finomsággal készültek, Szonja a legfinomabb ebédet készítette, mindenféle különlegességgel halmoztak el. Ezt ellensúlyozták a macskák, akik meg egész éjszaka rajtunk randalíroztak. Természetesen Elkinnel tartottunk másnap Suescka-ba, ahol már alapból az ő nyaralójukba pakoltunk be, és aztán innen mentünk mászni Machetába a helyi baráti közösséggel. Mindkét szektorba sikerült eljutni, egyik szebb, mint a másik, a környezet pedig egészen elképesztő. Egy órára a száraz Suesca-tól Macheta falai trópusi környezetben tornyosulnak és a banánültetvények között kanyargó ösvényen érhetőek el. A helyi farmereknek kell fizetni itt belépési díjat, és a helyi kutyákat elkergetni, mert elég morcosan fogadják az arra járó mászókat. De megéri a pénzt (nem sok) és fáradtságot a meredek kaptatón felmászni, mert nem csak az utak változatosak, hanem a kilátás is gyönyörű. Elkin barátaival, a helyi mászókkal töltöttük a napot, így az megint többről szólt, mint mászásról. Új ismerősök, új információk, új benyomások az országról. Minden egyes alkalommal, amikor elővesszük a mászókötelet és a beülőt, megbizonyosodunk arról, hogy mennyire megéri az embernek magával cipelnie a hobbiját. Súlyos egy hobbi, az nem kétség, főleg amikor órákon keresztül kell cipelni minden egyéb felszereléssel...

Elkin pár nap múlva visszament Bogotába, hiszen dolgoznia kellett, és nem mindent tudott online megoldani (bár majdnem mindent, hiszen még mászni is voltunk együtt úgy, hogy közben ő dolgozott). Mi Tomival pedig úgy döntöttünk, hogy habár mindent nem tudunk már megvalósítani a hazaút miatt mint amit elterveztünk, de egy részét igen, így hát összepakoltuk a kempingcuccainkat, elemózsiát, és elindultunk a Quebrada de las Guachas felé (Guadalupe, Santander), természetesen stoppal. Az első stoppunk életünkben először egy motoros stop volt. Két motoros egy irányba ment velünk, és elvittek pár kilométert, ami nagy segítség volt, mert minél gyorsabban el akartuk érni úti célunkat, tekintve, hogy nem volt sok időnk már Kolumbiában. Aznap a motorosok, egy kukásautó, majd egy személyautó segítségével egészen közel kerültünk a túránk kezdő pontjához, érintve a híres kolumbiai biciklis szülőházát (Nairo Quintana), az éjszakát egy bolt előterasza alatt töltöttük.

Tominak addigra már annyira be volt dugulva a füle, hogy muszáj volt vele valamit kezdenünk, úgyhogy előzetes egyeztetés után (szüleimmel beszéltem) műanyag fecskendővel és langyos vízzel kimostam a fülét. Hamar rájöttünk, mi okozta a dugulást. Emlékeztek a sárvulkánra?

Hát Tomi abban nem csak finoman megmártózott, hanem két lábbal beleugrott (mert akartunk csinálni egy lassított videót az akcióról...), és valószínűsíthetőleg akkor került bele a sár a hallójáratába. De miután megszabadult a felesleges sárdarabkáktól visszanyerte a hallását, és látva a sár mennyiségét megállapítottuk, hogy mekkora csoda, hogy még a repülő út után sem gyulladt be a füle. Így másnap vidáman, elégedetten és tökéletes hallással indultunk tovább úticélunk felé. A terv az volt, hogy amíg lehet, elstoppolunk, de mivel három autó ment el mellettünk egész nap, és azok sem álltak meg, kénytelenek voltunk a meleg, párás időben a tűző napon elgyalogolni egészen addig a faluig, ahonnan viszont már tényleg nem lehetett autóval továbbjutni. Közben az eső is rákezdett, aminek abból a szempontból örültünk, hogy legalább a nap nem égetett, de azért nem is volt annyira kellemes. A túraútvonal elvezetett egy régi fonalgyár, kávéültetvények és két csodálatos vízesés mellett is (Cascada de los Caballero), ahol találkoztunk egy turistacsoporttal, akik nekünk adták a maradék tamales-üket (nem kértük el tőlük, nem panaszkodtunk, hogy éhesek vagyunk, de miután elmeséltünk honnan gyalogoltunk be, teljesen megdöbbentek, pláne hogy akkorra hátizsákokkal. Egyébként nagyon finom volt. A tamales banánhéjba csomagolt kukoricadarából készült étel, készítik sósan és édesen is, mi csirkéset kaptunk.). Plusz mentás kencét is adtak a szúnyogok ellen, mert ott bent az erdőben majd meg kellett pusztulni, annyi volt a szúnyog.

Aznap sötétedésig sétáltunk a kávéültetvények között, és mivel minden terület be volt kerítve, pár perc kiáltozás után megtaláltuk az egyik ház tulajdonosait, akik megengedték, hogy a ház oldalában a fedett teraszon felverjük a sátrunkat. Reggel egy igazi helyi reggelivel leptek meg minket: saját kávé, saját sajt, tamales, füstölthús. Cserébe mi is megosztottuk velük a pick szaláminkat, amit Tomi hozott magával otthonról. Ízlett nekik, de azért azt mondták, hogy a helyi szalámik, kolbászok finomabbak. Természetesen. Hiszen minden helyben készült, a tehenek a helyi zöld ropogós füvön növekednek, a gazdák minden szeretete, gondoskodása benne van azokban az ételekben. A reggeli után ők is megadták a telefonszámukat, hogy .írjunk nekik mindenképp, ha lesz internetünk (ezt meg is tettük), és útbaigazítottak  minket. Már közel voltunk a Las Gachas-hoz, és nagyon furcsálltuk, hogy miért nincsenek autók sehol sem, majd kereszteztünk egy útszakaszt, és megértettük, miért nincs forgalom:  az út teljesen el volt lepve földdel. A helyiek mondták, hogy pár napja földcsuszamlás volt, és azóta még nem történt semmi annak érdekében, hogy az az útszakasz meg legyen tisztítva. Így már érthető volt, miért nem találkozunk senkivel sem. 

A Las Gachas minden várakozásunkat felülmúlta. Egyrészt, mert rajtunk kívül senki sem volt ott, másrészt tényleg egy igen hosszú rész a patakból tele van természetes medencékkel, amikben valóban bele lehet ülni, némelyikbe még állni is. A víz vájta bele a mészkő alapba ezeket a lukakat, és az ott élő algák teszik azt színessé. Amikor mi ott voltunk nem volt algavirágzás, így nem voltak annyira rikítóak a színek, de valamennyire így is látszottak a piros, zöld, narancs és ezen színek árnyalatai. Mondanom se kell, totál leégtünk, mert egész nap medencéről medencére jártunk, a nap meg tűzött, és kicsit későn kaptunk észbe, hogy lehet be kellene kenni magunkat. De nagyon megérte. 

Az éjszakát egy fedett tető alatt töltöttük, ami közvetlenül a patak mellett állt, és nagyon jól jött, mert éjszaka megint jött a már jól ismert monszunszerű eső. Előző délután Tomi szóba elegyedett egy helyi családdal, akik küldtek nekünk egy különleges gyümölcsöt és sült szárnyas hangyát (Santander megyében ez igazi csemegének számít. Összegyűjtik a szárnyas hangyákat, megpirítják, kihúzzák az ízelt lábaikat meg a szárnyukat, és rengetek pénzért eladják. Nem volt rossz íze, olyasmi volt, mint a chapulines (szöcske) Mexikóban. Végül is rovar-rovar. Mitől lenne másmilyen? Maximum a fűszerezéstől.), és meghívtak másnap reggel reggelizni hozzájuk. A néni húga és pap unokaöccse meglátogatták őt, és Tomi előző nap velük találkozott. Nagyon kedvesek voltak, finom, házi készítésű tamalessel, sajttal, gyümölcsökkel láttak minket vendégül, és megmutattak nekünk egy barlangot, ami a területükön fekszik, vagyis egy része biztos, aminek a bejáratához egy vízesés hullik alá, és maga az alagút olyan nagy, hogy kényelmesen fel lehet benne egyenesedni, és többen is elférnének egymás mellett, ha a patak nem folyna benne. Egy darabig besétáltunk fáklyákkal, de aztán egy idő után már a teljes alagutat a víz töltötte ki. Titokban tartják a helyet, mert félnek, hogy a kormány elvenné tőlük és turista látványosságot csinálna ebből is ugyan úgy, mint ahogy a  Las Gachasból is. Azt mondták az a terület is az ő családjukhoz tartozott régen, de elkobozták tőlük, mondván, hogy természet védelmi terület. Ami érthető, hogy az, de most sokkal többen tudnak róla és látogatják, ami nem biztos, hogy a környezetnek olyan jót tesz. 

Miután visszaértünk a házukhoz, Tomi összeismerkedett a papagájukkal, aki ott lakik a kertjükben, és abszolút kézhez szokott, és tud beszélni is. Ha női hangot hall, azt mondja: Hola mi amor! Vagyis: szia szerelmem. Nagyon jó fej kis állat volt, Tomi egész sokáig elvolt vele, a papagáj a vállán ücsörgött. Hamar barátságot kötöttek.

Dél körül továbbindultunk innen is Guadalupe felé, ami nagyon szép kis falu, középen egy templommal ami előtt egy pálmafás park van, a háttérben a hegyek, és innen stoppoltunk vissza Suescaba.

A kulcs nálunk volt, úgyhogy nem volt baj, hogy az éjszaka kellős közepén érkeztünk meg. Szerencsére majdnem házig bevitt minket egy kedves úriember, így nagyon sok energiát és időt spóroltunk. Másnap megint kijött Elkin, így elmentünk együtt mászni a Salon de la justicia szektorba (Macheta), majd vele mentünk vissza Bogotába, ahol már csak két napunk volt a repülőgép indulásáig. Ez alatt a két nap alatt elmentünk várost nézni, mind a turisztikai részét, mind az autentikusabb kerületeket, aminek Elkinék annyira nem örültek, de csak utólag jöttünk rá mi is, hogy milyen városrészben jártunk. Kicsit mintha otthon a nyolcadik kerületben járkáltunk volna, csak színesebb volt, és izgalmasabb. Meglátogattuk a Museo del Oro-t (Aranymúzeum) ami nagyon érdekesnek bizonyult, és este pedig megnéztünk egy darabot egy kisszínházban Elkinékkel és utána beültünk egy helyre, ami egy barátjuké, és nagyon finom kézműves söröket árulnak, még finomabb sörkorcsolyákkal.

Nagyon jó este volt, rengeteget nevettünk és próbáltuk megköszönni azt a rengetek kedvességet, amit tőlük kaptunk, de hát szavakban ezt lehetetlen visszaadni. Még utolsó este készítettünk búcsúzóul egy igazi finom rakott krumplit (a tejfölt már nem tudom, hogy mivel helyettesítettük, de mindenesetre úgy emlékszem, elég finom lett), és másnap felszálltunk a repülőre, ami utolsó dél-amerikai állomásunkhoz röpített. Egy jó pár órás utazás, és egy átszállás San Paoloban után végre megérkeztünk Rio de Janeiro-ba. 

Az igencsak nyomasztó határátlépés után első állomásunk a Las Lajas Sanctuario volt, egy kanyonban épült gyönyörű bazilika. Nem csak maga az épület  csodaszép (neogótikus stílusú), hanem az, hogy hídként átível a völgy fölött és hogy egy vízesés mellé építették mind nagyon különlegessé teszik.

A legenda szerint 1754-ben egy indián származású asszony öt éves Rosita leányával egyik településből a másikba menet a Pastaran hegy barlangjában pihent meg. Visszafelé a süketnéma kislány csodával határos módon megszólalt a barlangban, és azt állította, hogy egy mesztic nőt lát egy kisdeddel a karján. Pár hét múlva eltűnt a kislány és a barlangban találták meg amint egy nő előtt térdelt és egy kisdeddel játszott. Majd amikor Rosita nagyon megbetegedett, és végül bele is halt a betegségébe, édesanyja elvitte testét a barlangba ahol imádkozott érte. Ezután csodával határos módon a kislány feltámadt, amiről hírt adtak a közeli kolostornak. A helyi barát ezután elment, hogy megbizonyosodjon a Mária jelenésről és a csodáról, és attól fogva szent helyként tisztelték a barlangot. Így kezdték el kis kápolnaként használni a helyet, először egy Mária rajz került a barlang falára, majd 1794-ben téglából épült kis épületet húztak fel köré. 1916-ban tették le az első követ a mai épület helyére, egy hidat építve a völgy fölé megkönnyítve a bazilikába való jutást.

Az épület különlegessége még, hogy az  oltár a barlang kövéből épült, és hogy a zarándokok a velük történt csodákról hálát adó emléktáblákat helyeznek el a hegy oldalában. A látogatók ezek mellett sétálnak le a völgybe a bazilikát megtekinteni.

Innen stoppoltunk tovább Pastoba, amitől negyed órára volt következő úti célunk, egy kis vendéglő. Hosszabb várakozás után egy lesötétített ablakú autó fékezett le mellettünk, ráadásul úgy, hogy már egyszer elhajtottak mellettünk, csak aztán visszajöttek értünk. Három nagydarab, kopasz, napszemüveges férfi szállt ki belőle, Tomi elég bizalmatlan volt az elején, nekem nem voltak ellenérzéseim, úgyhogy mentünk velük, egészen Pastoig. Hát, hamar odaértünk, arra nem lehet panasz, mert úgy száguldoztunk, hogy az autóban is lobogott a hajunk. Próbáltuk a sofőrt (Edgar) beszéltetni, hátha akkor lassabban vezet majd, de semmi sem változott. Akkor elkezdtük kérdezgetni, volt-e már balesete, nem volt, de akkor sem vette a célzást. Jó, hát akkor Tomi megunta a kertelést, kerek perec megmondta, hogy az életünk többet ér mint az a pár perc, amit spórolhatunk, és a családjuk tuti élve akarja őket viszontlátni, hát még a miénk! (Mintha ezt már eljátszottuk volna párszor Bolíviában és Peruban is....) Ez részben hatott, egy ideig. Mert aztán időnként újra emlékeztetni kellett. Útközben feljött az útzár témája, ugyanis ekkor volt Kolumbia déli részén majdnem egy hónapos útzár, amit az őslakos törzsek szerveztek meg kimutatva elégedetlenségüket a kormány által, natív területek elcsaklizásával szemben = kőtorlaszokat építettek a Panamericana-ra, ami egyedüli útként szeli keresztül D-Kolumbiát, ezzel teljesen megbénítva a közlekedést, élelmezést, sőt a végén még a benzinből is hiány volt. Ezzel teljesen megállt az élet a déli régiókban. De épségben eljutottunk Pastoba, hazavittük az utastársakat, aztán Edgar megkérdezte, hogy nem akarunk-e felmenni hozzájuk, mert a gyerekek miatt haza kell mennie, de később ki tudna vinni a vendéglőhöz. Nagyon kedves volt, értelmes és vicces, még bevásárolni is elvitt minket, meghívott enni (tipikus kedvesség), elmentünk velük telefont venni, mert a nagyobbik fia a spórolt pénzéből új telefont szeretett volna vásárolni, és pont akció volt. A kisebbik fiú végig pókemberes jelmezben rohangált az üzletben, tele energiával, úgyhogy jól jöttünk lefárasztóknak.

Este végül meg lettünk hívva egy ott alvásra, így másnap reggel vitt el minket a mászóhelyre. De azért lefekvés előtt még játszottunk egy gyors Star Wars játékot x-boxon a gyerekekkel. Másnap a vendéglő mögött lesátraztunk egy természetes medence és két vízesés társaságában, és felfedeztük a környéket. Pasto mellett több kis mászószektor is található, nagyon szép környezetben, eukaliptusz erdőben, völgyekben, vízesés mellett.

Sajnos kicsit minden vizes volt, mert előzőleg elég sok eső esett, így történt, hogy a harmadik napon a stand-akasztás közben megcsúsztam, a kötél a lábam mögé került, és estem egy elég nagyot. Megütöttem a térdem és a könyököm és sajnos az előbbi komolyabbnak bizonyult, így lőttek a további mászásnak. Tomi azért egy napot még próbálkozott önbiztosítással, de az nem nagyon jött be neki. Más mászókkal meg nem igazán találkoztunk. Abban a pár napban amíg ott voltunk önkénteskedtünk, fürödtünk a medencében, felfedeztük, hogy a szomszédnak vannak tehenei, úgyhogy potom pénzért vásároltunk házi tejet (Ecuadorban Ceciliáéknál nagyon megszerettük) és kicsit a kórház környékén is körülnéztünk.

Aztán amikor már nagyjából tudtam járni, elindultunk Bogota felé. Pontosan négy napunkba tellett felstoppolni, útközben kaptunk hideget, meleget. Popayan mellett egy fiatal apuka vett fel minket az alig egy éves kislányával, körbemutatta a fehér várost autóval, és meghívott csupa ottani különlegességre, mert semmiképp sem akarta, hogy a nélkül utazzunk tovább Kolumbiában, hogy a popayani tipikus ételeket kipróbáltuk volna. Egyébként Popayan egy nagyon szép koloniális város, sokáig ez volt az úgynevezett Gran Columbia (Nagy Kolumbia) fővárosa, fehér városnak is hívják. Itt rendezik meg minden évben a Blancos y Negros karnevált (fehérek és feketék), ami az ország legnagyobb karneválja, mindenki fekete vagy fehér maszkot hord. Érdekes, hogy ez az esemény még arra az időre vezethető vissza, amikor fekete rabszolgákat hurcoltak be Afrikából, és egész évben minden nap dolgozniuk kellett, kivéve egy napot. Ezt arra használták fel, hogy táncolva és énekelve kérjék isteneiket, hogy segítsék őket a fehér rabszolgatartók ellen, szabadítsák meg tőlük a népüket.

Ezután stoppoltunk tűző napon, esőben, egyedül és többedmagunkkal, éjszaka és nappal. Legtöbbet kamionon, hol ülve, hol állva, mert a lábaink eléggé kivoltak, és itt történt egyszer, hogy egy motoros mellénk gurult és feladott egy hatalmas csomag pattogatott kukoricát, virslit, szárított banánt azzal, hogy az egyik út menti árus küldi. Teljesen le voltunk nyűgözve, első benyomásunk Kolumbiáról mondhatni elég jó volt. A stoppolás során aludtunk építkezésen, egy hotel kertjében gyümölcsfák között, úgyhogy teleettük magunkat guayabával.

Egyik hajnalban, már második napja utaztunk ugyan azon a kamionon kívül ( a plató tetején) a motor mögött, még szürkeség volt, egyszer csak láttuk, hogy valaki kiugrik az útszéli bokrok mögül, egy darabig párhuzamosan rohan a kamionunkkal, majd egy kanyarban felugrik. Előrejött hozzánk, kérdezett valamit valami útlezárásról, mi nem tudtunk választ adni, úgyhogy előremászott a sofőrhöz (kívülről, a mozgó járművön!) és az ablakon keresztül megkérdezte a vezetőt a dologról. Miközben a szerpentinen kocsikáztunk. Nem kaphatott kedvező választ, mert fél óra múlva leugrott egy kanyarban. Venezuelai volt, és ahogy láttuk és hallottuk később az út során, sok fiatal utazott így. Máskülönben nem kaptak stoppot, mert alig álltak már meg nekik az autók. Így is rengeteg embert láttunk kamionok tetején fürtként lógva mindenütt, de még többet az út mentén sétálva gyerekestül, mindenestül.

                                                                                    Piros Ferrarink
                                                               Sátrazás a kamionplatón esőben...
                                                                          Cukornád szállítás

Hát így jutottunk el Bogotába. Útközben meghívott minket a sofőrünk egy vajas arepára, ami nagyon finom volt, készítettünk unalmunkban pár videót, és egyszer még a sátorponyvát is magunk fölé feszítettük, annyira esett az eső. Amikor megérkeztünk Bogotába úgy néztünk ki, mint a szénlapátolók, mert előzőleg a kamion szenet szállított, így minden szénporos volt. A hallásunk sem volt az igazi, mert a motor nagyon hangos volt, és ezért még két napig csengett a fülünk és nem hallottunk jól. Mintha egy konstans két napig tartó koncerten vettünk volna részt. A rendőrséggel is találkoztunk menet közben, de ők csak annyit tettek hozzá a kamionon való utazásunkhoz (egy ordibátorral), hogy legyünk szívesek visszaülni a jármű tetejére. Mert ugye azt mindenki tudja, hogy állva utazni egy kamionon nagyon veszélyes...

Bogotában nem töltöttünk annál többet, mint hogy kijussunk belőle, mert úticélunk Suesca volt, egy kis falu, 1,5 órára Bogotától, ahol egy “fél kanyon” várt ránk végtelen szikláival. Sikeres megérkezésünk után amíg még vártunk Diegora, kedves vendéglátónkra, gyorsan letoltunk egy-egy szelet pizzát, mert aznap nem jutott sok a konyhára. Diego kontaktját még Piedra Paradaról kaptuk meg egy chilei lánytól, aki szintén Diegonál és Caronál szállt meg amikor arra járt. Hatalmas mázlink volt velük, mert nem csak nagyon jófejek, kedvesek és mászók voltak, hanem még fél óra gyaloglásra is laktak a sziklától. Picike házuk egy domb oldalán áll, a környéken még három másik ház társaságában, gyönyörű kilátással.

Mi a házikó oldalában vertük fel a sátrat, de fürödhettünk bent és főzhettünk is, bár inkább a saját benzinfőzőnket  használtuk, hogy ne az ő gázukat fogyasszuk. Másnap Diegoval és a két kutyával, a Hercegnővel és a bordercolli Gastonnal, akivel szerelem volt első látásra, elmentünk megismerkedni Suescával. Kb. 35-40 perces séta vitt le a homokkő/mészkő-kanyonba, a természetvédelmi területre, ahol egy folyócskán átkelve a sínek mellett sétálva volt elérhető a szikla. Már az első nap tapasztalata is azt mutatta, hogy érdemes a második kötélhosszokat mászni, ha nem csúszkálni akarunk a falakon. Suesca az egyik legnépszerűbb mászóhely Columbiában, így aztán a könnyen elérhető utak eléggé le vannak mászva (az utak nagy része tradicionális stílusú). De nem csak e miatt éri meg feljebb mászni. Gyönyörű, változatos utak várják a függőstandból biztosítani hajlandó mászókat. Mi is pár próbálkozás után inkább a kissé kényelmetlen pozícióban való függést vállaltuk cserébe az élménymászásért. Itt mászta Tomi azt a látványos plafont, ami félig nittelt, félig trad volt, és ahol aztán vissza is kellett másznia, mert nekem túlságosan kitett volt ahhoz, hogy kövessem.

                                                                  Szombati piknik parti :)

Azért én is másztam, dolgoztam az elvesztett pszichém visszaszerzésén, több-kevesebb sikerrel. Nyilván az is hozzátartozott a dologhoz, hogy egy újféle kőzeten, teljesen más stílusban kellett mászni, ráadásként a trad pszichés visszaszokásával együtt. Mivel a park nem csak természet védelmi terület, de egy része privát is, ezért fizetni kell alapból a belépésért. Szerencsére a telkek tulajdonosai szintén mászók, és voltak olyan rugalmasak, hogy egy fél napos önkénteskedésért cserébe kiállították az egy hetes belépőnket. Amikor éppen nem másztunk, Gastonnak dobáltuk a botot, üveget, vagy amit éppen hozott, illetve annak az öt kutyának, akik időnként még odagyűltek bandázni a szomszédos telkekről. Egyik alkalommal még négy másik fiatallal együtt tartottunk egy Trónok harca estét, mert pont akkor jött ki az új évad egy része. Kicsit akadozva az internet gyengélkedése miatt kb. 2,5 óra alatt sikerült megnézni az egyébként egy órás részt, de a hangulat fergeteges volt. Voltak fanatikusok és kevésbé érdekeltek is, így aztán még érdekesebb volt az esti véleménynyilvánítás. Egyik héten ketten maradtunk Tomival pár napra, és csak hétvégére volt várható Caroék két barátja. Ők Diegoval egy hétig távol voltak, úgyhogy miénk volt az egész ház. Meg is jött a pár, és másnap reggel közösen tapasztaltuk, hogy nem folyik víz a csapból. Közben azért még az is ide tartozik, hogy a szomszéd házba hétvégére megjött a család, egy kölyök farkaskutyával, akinek hamar kiderült, hogy Ramóna a neve, mert reggel fél 9 körül a ház úrnője a teraszról hívogatta olyan csendesen, hogy a környék csak úgy visszhangzott tőle. Szóval visszatérve a csaphoz: nem jött a víz, ellenőriztük a tartályt hátul, üres. Minden csap megnyitva, mégsem történik semmi. Hát mit volt mit tenni, délutánra már minden tartalékunkból kifogytunk, Diegoék sem válaszoltak, úgyhogy nagy lábasokkal felszerelkezve lesétáltunk a másik házhoz. Bekopogva észleltük, hogy nagy buli közepébe csöppentünk. Vendégekkel folyt a dárc parti, a tánc, az italozás. Elmondtuk a problémánkat, Elkin, az apuka, egyből intézkedett, hiszen ha nekik van vizük, nekünk is kell legyen. Meg is találta a rejtett csapot, ami el volt zárva, és csak később derült ki, hogy Carolék elfelejtették mondani, hogy rossz a tartály, elromlott a víz automatikus elzárója. Vagyis ha tele a tartály, nem áll el a víz, hanem folyik mindenfelé. De ha már ott voltunk, megkérdezték, nem akarunk-e náluk megfőzni a vacsinkat, még mielőtt megoldottuk a csapproblémát, így végül mi Tomival náluk vacsoráztunk Elkinnel, mert ő is megéhezett közben. Nagyon érdeklődő volt, az első perctől kezdve barátságos, kedves. Szonja, az anyuka kevésbé volt nyitott, az elején inkább úgy tűnt, hogy nem is igen kíváncsi ránk. Ezért aztán nagyon meglepődtünk, amikor búcsúzáskor Szonja meghívott minket másnapra reggelizni. Persze nagyon örültünk neki, nagyon szimpatikusak voltak mindhárman Katával, a lányukkal, meg a vendégeik is. Reggel egy igazi Costeño reggeli fogadott, pataconnal (félig átsütött banán tallérrá nyomva majd ropogósra sütve), tojásrántottával, hatalmas gyümölcssalátával, gyümölcslével, meg mindennel ami kell. Persze hamar kiderült, hogy Szonja Baranquillában nőtt fel, ami a Karib-tenger partján fekszik, és ezért ez a reggeli. Ezen a reggelen már ő is nagyon kedves volt, rengeteget kérdezett, vagy két órát beszélgettünk velük, azután testületileg elmentünk mászni Suescába. Itt kezdődött velük a barátságunk, ami végigkísért egész Kolumbián, és tart azóta is. Innentől kezdve Elkin hétvégéken jött Suescába biciklizni és mászni. Volt amikor elmentünk vele egy másik trad homokkő paradicsomba, Machetába mászni, ahol két szektor van, Salon de la justicia és az El Viejo, egyik szebb mint a másik. Melegebb mint Suesca, banán és kávéültetvények között kell felsétálni jó magasra, de nagyon megéri, már csak a kilátás miatt is.

Egyik alkalommal egy másik mászóhelyre is elvitt, Choachiba, ami olyan, mint a Gyűrűk urában a táj. Tomival vártuk, hogy mikor rohan elő Gandalf a törpékkel a nagy mohás kövek közül és tűnik el a fák között. Elképesztő gyönyörű volt a látvány...

Ez egy új, kevésbé ismert hely, rengeteg potenciállal. Amikor együtt voltunk, Elkin akkor is új utat nyitott barátjával egy hatalmas hűtő alakú falon. Hazafele már sötétben gyalogoltunk vissza, és kissé el is tévedtünk, mert Elkin barátja állította, hogy 'arra' kell menni, aminek az lett az eredménye, hogy egyszer csak beesett a szedresbe, ami lejjebb volt pár méterrel egy gödörben, de nem látszódott a szintkülönbség a bozót miatt, Ramóna meg (a kutya) a nyakába ugrott, mert azt hitte, arra megyünk tovább. Mondanom se kell, sírtunk a nevetéstől. Ki se tudott egyedül mászni, úgy húzták ki a fiúk. Aznap Elkinéknél aludtunk Bogotában, itt megismerkedtünk a nagyobbik lányukkal is, Maria-Alejandrával. Éjszaka néha felébredtünk a macskákra, akik őrült módon rohangáltak a lakásban, néha még a kanapénkra is felugrottak. Egyébként vagy két hetet töltöttünk első körben Suescában, és innen indultunk tovább Cartagena felé.

Első állomásunk a Piedra de Peñol nevű 220 méteres gránittömb volt, amit meg szerettünk volna mászni, hogy aztán gyönyörködhessünk a kilátásban. Medellin-ig jól ment a stop, még ebédmeghívásunk is volt, és a második nap délutánján már egy David nevű mászó kis lakásában pihentünk, aki még Suescában ajánlotta fel 5perc beszélgetés után, hogyha arra járunk, szálljunk meg nála. Persze mi kapva kaptunk a lehetőségen, és nem csak mert amúgy is tervben volt Medellin-be ellátogatni, hanem mert annyira kedvesen invitált minket a medellini kiejtésével, hogy csak nagyon nehezen tudtuk mosoly mögé rejteni kitörni készülő nevetésünket. Úgy ejtette a szavakat, mintha selypítene, vagy mintha egy manó lenne, aki a Mikulásnak segít ajándékokat készíteni. Nagyon nagyon megszerettük. A fotón is látszik, hogy egy GIGACUKISÁG!

Érkezésünk másnapján közösen kimentünk a Peñolhoz mászni, majd ők este a barátjával hazamentek, mi meg Tomival pár napra kint maradtunk sátrazni és élvezni a gránitfal adta lehetőségeket. 

Itt is önkénteskedtünk egy mászó kertjében cserébe az ingyenes kempingezésért, és 1-2 nap szoktatás után belevágtunk a több kötélhosszas útba. Az út 6-7 kötélhossz volt csupán, 6C-re adták a legnehezebb kötélhosszt, ami az első volt. Azt  kell tudni a gránitról, hogy vagy repedésben mászol bevágások és kémények kíséretében, vagy a táblamászásként icipici kvarc kristályokon. Ez a második kategória volt, és aki nincs hozzászokva, annak igencsak nehéz, nem beszélve arról, hogy a lábujjakat teljesen kikészítik a kis lépések. Cserébe tapadt a szikla mint az álom. Az első hossz őszintén szólva sokkal nehezebbnek tűnt, mint amire adták, de túlestünk rajta, a második-harmadik-negyedik kötélhossz szép mászás volt, és aztán kezdődött a dzsuvabánya. Volt, hogy kis erdőcskében másztunk, ahol elvétve be voltak pontok fúrva a sziklába, volt hogy mezőn másztunk felfelé, mindez persze vertikálisan. De nagyon nagy kaland volt, jól szórakoztunk amíg felértünk a tetejére.

A tetején sajnos már nem voltunk annyira vidámak, amikor láttuk azt a hatalmas törmelék és szemétdombot, ami várt minket, amire rá kellett másznunk, és ami alatt másztunk. Ugyanis az történt, mint később kiderült, hogy egy család fogta magát, kiépített egy lépcsőházat erre a sziklatömbre, épített vendéglátó egységeket a tetejére, és mint turista látványosság használja, és szedi be érte a pénzt. Odáig mentek, hogy kijelentették, övék a hely, és a mászók is fizessenek ha mászni akarnak. A nittek már azelőtt is ott voltak, de ez senkit sem érdekelt, úgyhogy persze a mászók fellázadtak, és beköltöztek a szikla alá hogy tüntessenek ez ellen a nonszensz helyzet ellen. Plusz kiderült az is, hogy rengeteg szemetet szednek össze naponta a fal aljából, amit a turisták ledobálnak, és amit esténként a tulajok a kukákból leborítanak, ahelyett, hogy levinnék és konténerekbe raknák őket. Veszélyes is a fal alatt tartózkodni, mert bármikor a fejeden landolhat egy kólás üveg. Jelenleg csend van, és a mászók az egyik oldalért nem fizetnek, a másik oldalt már lekerítette a család, így oda nem lehet ingyen bejutni. Szomorú látni, hogy pénzzel mennyi mindent el lehet érni, mert valójában a hely az államé, nem adta el senkinek, bárki ellátogathat oda, mászhat ott. Más kérdés, hogy a helyi önkormányzat vastagon kap a bevételből, így szemet hunynak felette... Szóval visszatérve a mászáshoz, a tetején átverekedtük magunkat a szeméthalmon, majd szembesültünk a kilátással, amit már felfele út közben is részben lehetett látni, de egyben azért nem.

Lélegzetelállító volt, mintha milió kis szigetből állna a föld. Varázslatos volt. Miután kinézelődtük magunkat, és válaszoltunk a sok kérdésre, hogy mi tényleg oda felmásztunk-e, lesétáltunk a szikláról a lépcsőn, persze ingyen, mert lefele szerencsére senki sem ellenőrzi, van-e jegyed, és elstoppoltunk a közeli kisvárosba, Guatape-ba, mert hallottuk, hogy szép hely. Tényleg érdekes hely, bár nekünk egy kicsit túlságosan turisztikai volt, de azért megérte körbesétálni.

Pujiliben könnyes búcsút vettünk Izraeltől akiket (is) nagyon nagyon megszerettünk ezalatt az idő alatt. Meg is hívtuk őket a kis mezítlábas esküvőnkre, ami a következő évben lesz, ha minden jól megy.

Pujiliből nagyon gyorsan sikerült felstoppolni a hegyekbe egészen a Quilotoa tóig, ami egy óriási (kb. három km átmérőjű) vulkanikus  krátertó, és a víz a beszakadt vulkánkúpban halmozódott fel az évmilliók alatt. Anyagát tekintve dácit, falai több száz méterre nyújtóznak a víztükör fölé.

Egy óra túrát követően leereszkedtünk a partjáig (350m szintkülönbség volt) és gyors sátorállítás után körbejártuk a partot. Fantasztikus volt, a kaldera belsejéből a kráterfal csipkéit, és a partnál a vizet  zöldre színező algákat csodáltuk meg egy kicsit közelebbről... Az egyik kis öbölben találtunk pár fumarola forrást is. :)

Fannival még este főztünk és kidőltünk aludni. Egy nyugis éjszaka után alig tudtunk kikelni a sátorból, végül a jógázás ötlete felmotivált minket és legyőztük a lustaságunkat. Nem volt senki rajtunk kívül, aminek nagyon örültünk, jó volt kicsit kettesben lenni a természet lágy ölén. Jógázás után szedtük a sátorfánkat és felmásztunk a Quilotoa tetejére.

Tervben volt, hogy az egész kalderát körbetúrázzuk, de végül csak a felét jártuk be, mivel késő volt és stoppal még el akartunk jutni Quitóig, ahol már volt kihez menni, ugyanis Santiago barátunk felajánlotta, hogy amíg körbejárjuk a fővárosukat, nála lehetünk. A stopp olyannyira könnyen ment, hogy a tótól egy stoppal feljutottunk Quitóba, ahol majdhogynem házig vittek minket.

Santi, egy nagyon kedves és minden témában igen jártas srác, a bátyjával együtt egy gördeszka parkot üzemeltet Quito-ban, emellett mászik orrvérzésig. Vele egyébként a Chimborazo-nál ismerkedtünk meg, a San Juan de Chorrera nevű mászóhelyen. Este eljutottunk a pecójukba, ami Quitó elit környékén volt, saját őrző- védő felügyelettel, 2-3 utcányi épületek, körben fallal körülvéve, saját játszótér, medence stb. Itt két felvonásban kb. egy hetet töltöttünk.

Az első etapban megismerkedtünk a belvárossal, feltúráztunk az egyik legmagasabb pontjára, ahonnan beláthattuk az egész várost, illetve voltunk az egyenlítő vonalánál is (la mitad del mundo) 

Quitó neve az Inka előtti civilizációból, a Kitukarából ered, aminek a jelentése a föld közepe. Maga a város a többi d-amerikai koloniális nagyvárosa után nem volt egy nagy durranás, a bazilika gigantikus volt (természetesen).

A belvárosi bandukolásunk során, megpróbáltak kizsebelni a buszon amikor leszálltunk, de végül elkaptam azt a kezet, ami a zsebembe nyúlt, így pár erősre sikerült kifejezés után az illető eliszkolt a helyszínről. Cseh Tamástól az álomfejtés c. száma sejlett fel bennem, amikor a zsebembe nyúlt kezet elkaptam, bár szerencsére nem húztam ki vele együtt a combomat is :) Na mindegy imádjuk a nagyvárosokat...

Quitó egyébként földrajzilag egy nagyon speciális főváros, mivel a világon az egyik -tektonikailag- legaktívabb területen, az ecuadori sierra északi részén a Guayllabamba folyó medencéjében fekszik. A medence északi oldalát számos vulkán határolja: keleten a Cotopaxi, az Antisana, a Sincholagua és a Cayambe nyugaton az Illnizia, az Atacazo,a Pichincha és a Pululagua.

Pichincha csak 21 km-re fekszik nyugatra Quitótól, ma is folytonosan aktív és állandó megfigyelés alatt kell tartani. Legutóbbi nagy kitörését 1999-ben regisztrálták, amikor olyan nagy mennyiségű  hamu hullott a városra, hogy a nemzetközi repülőteret is le kellett zárni. Ennél is több, mintegy 25 cm hamu hullott a városra 1660-ban a nagy kitörés alkalmával. Quito a világ egyetlen olyan fővárosa, melyet közvetlenül fenyeget egy tűzhányó kitörése. Hát igen, ennek ellenére egyre többen és többen települnek a városba, folyamatosan növelve a nagyságát. Santiago családjának van egy lófarmja közvetlenül a Cotopaxi lábánál, ahonnan heti szinten láthatnak hamus kitöréseket és mondta, hogyha lenne egy "rendes" kitörés, az tuti, hogy 15-20 percnél nem több idejük lenne a menekülésre, de ez érvényes a főváros evakuálására is...

Ennek örömére a hétvégén ott is hagytuk a várost és kb. 2 órára kimentünk sátrazni és mászni a dzsungel szívébe Cuyuja-ba. A városi közeg után maga volt a felüdülés a zöld, buja növényzet látványa. Végre, vissza a természetbe!!! :)

Kaptunk egy fülest, hogy van egy elhagyatott, félig kész termálvizes hely, ahova be lehet túrázni és ha ügyesek vagyunk tudunk egyet mártózni. Mivel a terület eléggé aktív, tele van kiépített drágábbnál-drágább termálvizű fürdőkkel, így nagyon megörültünk, hogy van egy ilyen lehetséges béta. Kicsit utópisztikus látványt nyújtott az útról nyíló óriási kovácsolt kapu a két kis kőtornyával, amit teljesen benőtt a természet.

Sikeresen átbújtunk a kapun és elindultunk a völgyfelé, számos üresenálló ház és medence mellet végül találtunk egy kis csigalépcsőt, ami a kanyonba vezetett. Az aljában egy folyó hömpölygött, alul-felül vízesés, és a végül a part oldalában megtaláltuk a melegvizű forrást is. Sehol senki, teljesen elhagyatott.. ŐRÜLT JÓ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Ruhákat ledobáltuk és mint a gyerekek önfeledt bódultságban rohantunk be a meleg vízbe. A medence tövénél megtaláltuk a forrást is, ami a sziklából csordogált, kis folyosót alakítva a kőben. Ott a víz legalább 45 fokos lehetett de a medencében ez sokkal élvezhetőbb volt. Hűtés szempontjából a hidegvizű folyóban hűltünk, de többnyire a forrásban áztunk. Annyira hihetetlen, hogy vannak ilyen teljesen elhagyatott helyek és hogy ennyire szerencsések vagyunk átélni ilyen dolgokat. Felbecsülhetetlen. Hát így élnek a zsákos magyarok :D 

No rövidre fogva a beszámolót, innen stoppal irány a dzsungel, ahol legális formában, kis wc-vel és folyóvízzel lehetett ingyenesen sátrazni, így nem kellett bivakolnunk, mint általában.

A falak 2-3 perc sétára voltak, a főúttól is látható, nagyon szép andezites 50méteres falak, kb. egy km-es hosszúságban elnyúlva.

Itt mászogattunk 4-5 napot, napi szinten kaptuk az esőt, eléggé magas volt a páratartalom de nagyon élveztük és mindig tudtunk pár szárazon utat próbálni. A stílus teljesen más volt mint az előző bejegyzésben leírt peremes, rejbungos San Juan kanyonos mászóhelyen. Itt ilyen tök random formák voltak, rengetegszer több perc volt mire egy-egy fogást a megfelelő szögben meg tudtuk fogni, illetve többször is volt, hogy többször is pozicionálni kellett, kicsit forgatva a kezünket, hogy jobban tartson, ne essünk ki.

Egy-egy kötélhosszban az átlagos 5-10 perc helyett 20-30 perceket töltöttünk a függőleges falakon, teljesen különböző volt mint amit előtte másztunk. Jó lecke, rengeteg türelem kellett ahhoz, hogy az ember ne az utolsó métereknél essen bele. Kicsit kopik az emlék így 4 hónap csuszásból de nagyon jó emlékeink vannak.

Az egyik nap szedtük a sátorfánkat és gondoltuk egy napra átstoppolunk a Cayambe Coca Nemzeti Parkhoz, ahol egy óriási vízesés (San Rafael) hull alá.

A stoppolás alatt kaptunk egy olyan fülest, hogy ahová épp igyekezünk, ott egy jelenleg aktív vulkán (Reventador) fekszik, ami igen csak aktív az elmúlt hónapokban. Ezen a ponton még nem fogtuk fel teljesen mit jelent az, hogy "igen csak aktív" de amikor megérkeztünk a park bejáratához a helyi parkőrök mesélték, hogy napi szinten van kitörés és látható is, amennyiben nincs felhő. Mutatták az irányt de sajnos teljesen felhőben álltak a környező csúcsok... Na mindegy, gondoltuk, a vízeséshez mindenképp eltúrázunk, ami tényleg varázslatos volt. A kép magáért beszél, a barlang részére külön felhívva a figyelmet.
A túra alatt fényképeztünk majmokat (kapucsínó, bőgőmajmot), láttunk költöztető tűzhangyákat- 3-4 centi magas sorfalat alkottak a harcoshangyák és a sorfalak között lévő "mederben" a dolgozó hangyák vitték a kis tojásokat- 

rengeteg tukánt, valamint sikerült fotózni egy új féle madarat, ami nem volt fent a park madárlistáján. Nagyon eleven volt a dzsungel és próbáltunk minél kisebb zajjal menetelni, hogy halljjunk/lássunk mindent. A páfrányfák látványa lélegzetelállító volt és mint a gyerekek itt (is) analizáltunk amit csak értünk. :D

Kb. 3-4 órára rá, hogy visszatértünk láttuk, hogy a bejárat fölött megjelent a szóbanforgó Reventador vulkán és pár perc beszélgetés közben a parkőrökkkel, a fent említett új madár fotójának nézegetése közben óriási robajjal kitört a vulkán!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Fannival teljesen lebénulva álltunk, az első percben csak néztünk magunk elé, majd gyorsan a telefonnal és a távcső segítségével lőttünk pár képet, az amúgy csupán 3km-re fekvő vulkánról... Tényleg, szó szerint meghűlt bennünk a vér a látványtól. A következő stádium az eufóriában jelentkezett és engedélyt kértünk a parkőröktől, hogy hadd sátrazhassunk ott, hátha látunk egy éjszakai kitörést is lávával. Nagyon kedvesek voltak, összebarátkoztunk, így este már teljes készültségben a bejáratnál lévő óriásmű-pápaszemes medvével együtt kémleltük a vulkánt.

Az első éjszaka hallottunk hangokat meg morajlást de sajnos befelhősödött, így nem volt ováció. Másnap napközben kb. 15-20 hamus kitörést csodálhattunk meg, készítettünk time-lapse videót is és valami elképesztő élmény volt.

Közben olyannyira összebarátkoztunk a helyiekkel, hogy velük tarthattunk a heti rutinvulkántúrára, ugyanis narancsriasztás volt (csak) viszont folyamatosan monitorozták, ellenőrizték a vulkán állapotát, így miután kiderült, hogy mindketten Fannival természetközeli szakmánk van, valamint nagyon nagyon nagyon nagyon NAGYON motiváltak vagyunk ezen a téren is, ezért a következő napban csatlakozhattunk a vulkántúrához. EZAZ!!! :D
A helyi faluban szereznünk kellett gumicsizmát.,mivel a HanWag túrabakancsaink látványától elnevették magukat, mondván amilyen saras, mocsaras közegen kell átkelnünk, az teljesen kinyírná a cipőinket. Először persze úgy gondoltuk, hogy mit nekünk, de a kis faluban végül sikerült kölcsönkérnünk 5 perc beszélgetés után egy helyi családtól, így fel voltunk fegyverkezve és vártuk a következő napot. 

Mint kiderült, kb. 4-5 órás túra volt a vulkán gerincéig, egy tényleg mocsaras dzsungelen keresztül, ahol gyakorlatilag bokáig, néhol térdig süllyedtünk a sárban. Ehhez hozzájött az eleredő eső, így pár óra túra után a kis vágott, letaposott ösvényeink helyén patakokban folyt a víz a lábaink között. Először azt gondoltuk, hogy direkt a mederben megyünk, mert így nem kell új ösvényt nyitni, de pár perc beszélgetés közben kiderült, hogy ezt a szűk "ösvényt" ők nyesték oda.

Ha azt írom, hogy csontig áztunk az enyhe túlzás, annak ellenére, hogy volt nálunk esőkabát,nadrág eső minden ami semmit sem használt. :D Mire felértünk a gerincre, a köd is teljesen ránktelepedt, így az orrunk hegyéig sem láttunk el a tejben. A parkőrökkel együtt természetesen jól elszórakoztattuk magunkat és egymást a szakadó esőben, amit a vulkán morajlása egyszer-egyszer megtört. Várakoztunk odafönt, hátha kitisztul de sajnos teljesen beállt a front, így viharvertekként visszatértünk, de nagyon jól éreztük magunkat és érdekes élmény volt főleg, hogy a helyiekkel mehettünk egy ilyen csodahelyre. 

Aznap este még egy esélyt adtunk magunknak és a Reventador-nak, hogy lássuk éjszaka, amint kitör és hátha lávával. A csoda nem maradt el. Feltúráztunk egy elegáns étterem/hotel kilátójára, ahova a parkőrökön keresztül felmehettünk ingyen és Fanni az ellenállhatatlan motivációjával egyszercsak felordított, hogy TOMI erre, gyere most látszik valami!!! Rohantam az ő figyelőpontjához és tényleg!!!! Vörös szökőkút lövelt fel az égre, morgás, zúgás!!! ÚRISTEN!!! Ez most aztán tényleg hihetetlen!!!! Mint a kis gyerekek körbe-körbe ugráltunk és ölelkeztünk örömünkben. Micsoda élmény, micsoda színek, hangok!!!!!!! :)
Köszönjük mindent, jó volt türelmesnek lenni és kivárni még egy éjszakát NP-ban.

Mivel tudtuk jól, hogy csak 3 hónapunk van Ecuadorban is, ezért muszáj volt továbbállni. A túltartózkodással miatt pedig elég sokat kell fizetni, amit nem szívesen tettünk volna, így fájó szívvel de végül elindultuk Kolumbiába...

Ide szeretném beilleszteni a VENEZUELÁBAN történt/történő helyzetet, amit már az előző bejegyzéseinkben is említettük. Gyakorlatilag a határhoz érve döbbenve tapasztaltuk Fannival, hogy több ezer venezuelai várakozik, hogy beléphessen Ecuadorba, munka, jobb élet reményében. Mi (csak) ki akartunk lépni az orszából, hogy Kolumbiába beléphessünk de ígyis 4 órát kellett várnunk mire sorra kerültünk. Közben láttuk a családosokat, gyalog megérkezni a határra, voltak felállítva sátrak, ahol vizet és oltásokat adtak a gyerekeknek, sátortáborok stb... Nyilván rengeteg emberrel beszélgettünk és legtöbbjüknek rendes hivatása, munkája volt, házukat/ életüket otthagyva elindultak délnek. Oyan szinten elcseszte a politika az ország helyzetét, hogy se rendes élelmük, sem gyógyszerük nem volt, illetve a havi fizetésük 2-3 dollárnak megfelelő volt, ami pár kiló rizs árával mérhető össze... Ehhez rájött a közbiztonság lenullázódása.

Elképesztő volt látni ennyi embert, akiknek keresztülhúzták az életüket egyik hétről a másikra... Nyilván már Bolivíától kezdve találkoztunk számos emberrel, családdal Venezuelából de ilyen tömegekkel egy helyen nem... Sokan egyébként azt csinálják/csinálták, hogy a férfiak, nagyobb gyerekek valahogy elbuszoznak (később, mikor elfogy a pénz a buszra) stoppolnak, sőt többször csak felugrálnak kamionok hátuljára, hogy eljussanak minél délebbre, ahol reményeik szerint az amúgyis szegény de jobb helyzetben lévő országokban munkát találhassanak, amiből hazaküldjék a pénzt az otthonmaradottaknak. Tényleg nincsenek szavak, nagyon nehéz erről írni, főleg látva, hogy ellentétben az európai-szíriai kulturakülönbség miatti feszültséggel szemben, itt egyazon nyelvet beszélnek és egyazon kultúrából jönnek, de ígyis baromi nagy felfordulást  okozva  a környező országok gazdasági  helyzetében. Hm,ha azt nézzük, hogy "csupán egy ország"  milyen komoly hatással van egy kontinensnyi emberre, jobb bele sem gondolnunk, hogy mi lesz, ha pl. a globális méreteket öltő  ivóvíz probléma milyen társadalmi anarchiával fog járni...

Kolumbiával folytatjuk, ÖLELÜNK MINDENKIT!!!

Instagramunk: hatizsakos_bandukolas

Riobambában szerencsére már volt hova mennünk Marlon személyében, aki Couchsurfon keresztül fogadott minket barátnőjével, Dianával. Épp vizsgaidőszakban értünk oda, úgyhogy amíg mi Tomival bejártuk a város központját, elmentünk termálozni Guallabambába, ahol csak helyiekkel találkoztunk és megnéztük moziban az Így neveld a sárkányodat 3-mat, amin legalább háromszor sírtunk, addig ők szegények tanultak.

Vicces volt, mert meg szerettünk volna nézni egy kerámialapokból készült festményt, ami Ecuador történelmét mutatja be, mire Marlon mondta, hogy oda ne menjünk, mert az a hely borzalmasan veszélyes. Mi nem egészen értettük, mert rajta van a turistatérképen mint látványosság, plusz nappal mennénk, szóval végül úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a dolgot. Megkérdeztük azért, hogy neki van-e személyes tapasztalata, de még sosem volt ott. Hát jó.... Amikor odaértünk busszal, (egész hamar annak ellenére, hogy itt is bárhol megállnak a buszok, szinte alig van buszmegálló,) egy lelket sem találtunk a téren.

Majd a szobornál volt még két pár, akik igen veszélyesen fényképezgettek, de ennél semmi komolyabb nem történt szerencsére.

Innen már bátrabban körbesétáltuk a várost, ami tényleg nagyon szép, legalábbis a történelmi (koloniális) városnegyed.

Elmentünk egy piacra is, ahol karkötőket árultunk vagy becseréltük őket pl. 20db banánra, de recikláltunk rengeteg gyümölcsöt is, úgyhogy este alig bírtuk hazavinni a rengeteg kaját. Aznap meg másnap tonnaszámra készítettük a gyümölcsturmixokat és gyümölcssalátákat. Másnap a rengeteg kajával feltankolva mentünk ki a kanyonba mászni. Egy kis falu, San Juan van hozzá legközelebb, kb. 20perc kocsival a Chorrerától, a mászóhelytől. Az első hely, ahova lesátraztunk, kissé lejtett, így csak pár napot maradtunk ott. Ez alatt (az első nap és a második nap) kétszer ért minket állattámadás a kaja miatt.

Először csak a sátor előterében hagyott táska volt teljesen kipakolva, a zacskók szétszaggatva, minden zab, chia, machica, stb. áldozatául esett az arra járó kutyának és tehénnek. Ugyanis egy friss tehénlepényt is találtunk a sátor közvetlen környezetében. Másnap már okosabban cselekedtünk. Felkötöttünk minden ételt tartalmazó zacskót, táskát a fákra, csak az avokádót tároló, lezárt ételhordót tettük a fa alá. Este, mikor megjöttünk mászásból, a sátorból kilógó türülköző fogadott minket. A kutya kirágta és feltépte a sátor sarkát, mert bent felejtettünk egy darab teafiltert. A doboz nyitva volt, az avokádóból csak a magja maradt, de az úgy leszopogatva, hogy csak na, a zsákokon pedig lukak, a lukak mögött pedig félig megevett banán, foghíjas paradicsom. A madarak is besegítettek az ételrontásban. Aznap fejlámpával varrtuk meg a sátrat, másnap pedig felköltöztünk a sziklafal tövébe az új, laposabb helyre. Innentől kezdve a fákon lévő zacskókon kívül nem ért minket semmi kár, de azért mindig aggódva, összeszorult szívvel tértünk vissza lakhelyünkre.

Maga a kanyon L alakú, az egyik végében mi sátraztunk, a másik végében volt egy nagyobb vízesés. Közben végig hatalmas sziklafalak, tele mászóúttal és több kisebb, vagy időszakos vízeséssel. A fal andezit volt számos bevágással, repedéssel de többnyire perem oázis volt. Ember alig volt rajtunk kívül, maximum mászók, meg néhány turista hétvégén. Sokféle kolibrit meg a fészküket, egyéb madarakat, teheneket, kutyákat meg néha szamarakat lehetett látni, ha a helyiek lejöttek. Például a három juhász kisfiú is szamárháton érkezett, akiket aztán megmászattunk kis beszélgetés után.

Rengeteg út van a kanyonban, sok stílusban, úgyhogy mindkettőnknek volt mit projektelni. Tomi megint on sight-olt (elsőre mászott) egy 7c-t, mászott több 7c-t, 8a-t meg egy 8a+-t, nekem pedig sikerült két 7a-t másznom, az egyik 7a+-ra volt adva, de érzésre inkább 7a volt. Az első olyan hosszú volt, hogy a végére mindig nagyon elfáradtam, és az utolsó köztesnél volt még egy kunszt. Többször kiestem onnan, míg végül úgy másztam meg az utat, hogy az utolsó köztest már nem akasztottam. Nem volt elég erőm, csak az lebegett a szemem előtt, hogy a stand alatt nagy zsebek lesznek, és azt kell elérnem. Nagy küzdelem volt, főleg, hogy az eleje egy bevágás volt, ahol a semmi lépéseken kellett felmenni, ami nekem eléggé pszichés. De sikerült! Tomi persze ordibált örömében, meg hogy mennyire kemény vagyok pszichésen is, aki ismeri, el tudja képzelni.:D

Ezen a gyönyörű helyen két hetet maradtunk, hátunkon folyton a Chimborazo tekintetét érezve, engem eléggé frusztrált is, mert nagyon magas, havas, gleccseres, és ugye akkor már tervben volt a megmászása. Amit a Chimborazoról tudni érdemes az az, hogy a Föld középpontjától mérve ez a Föld legmagasabb pontja, 2 km-rel magasabb mint az Everest. Ez annak köszönhető, hogy az egyenlítőn fekszik, ahol a Föld a legszélesebb, így lehetséges, hogy a legközelebb van a Naphoz az összes hegycsúcs közül. Úgy tartják, hogy a világ egyik legerősebb hegye, és hatalmas tisztelettel kell nekiállni megmászni, mert különben nem enged fel a hegy szelleme. A két menedékház között rengeteg síremléket láttunk, mindenféle korosztályban azoknak, akik a hegyen vesztették el életüket. Elrettentésként is értelmezhető mindazoknak, akik felkészületlenül, felszerelés, vezető nélkül akarják a hegyet meghódítani. Mi már Riobambában elkezdtünk érdeklődni különféle oldalakon, különféle emberektől, hogy mennyibe kerül feljutni túravezetővel, vagy fel lehet e menni anélkül, még a kétféle hegymászó szövetségnek is írtunk, hogy hátizsákos alapon egy csoporthoz nem csatlakozhatnánk be esetleg, de mint kiderült, hogy alaphangon 200dollár csak a vezető bérlése(plusz a kaja, szállás, transzport, felszerelés), de van aki 300-at, 500-at is elkér személyenként... Ami jó hír volt, hogy Tomi, aki rendelkezik a Téli magashegyi tanfolyam elvégzését igazoló papírral is , felmehet saját felelősségre túravezető nélkül, de nem vihet fel másokat magával. Így elég volt csak egy túravezetőt fizetni, mert Tomi bátyja, Geri is csatlakozott hozzánk, és egy vezető két embert vihet maximum. Geri két hónapot töltött az Amazonasban, az Amazonas folyón hajózott egy csónakon amit a társaival építettek, és a folyó menti falvakban tartottak előadásokat és workshopokat a hulladék újrahasznosításról. (Pl: Műanyag flakonból házépítés.) Így ő nem volt túlságosan jól aklimatizálva a Chimborazo 6000+ méteréhez, míg mi a két hetet kb. 4000 méteren töltöttük, és egyszer felmentünk 5100méterre egy tóhoz, a Laguna Condo rcochához. Ez alkalommal találkoztunk egy túravezetővel, aki tekintettel arra, hogy mászók vagyunk felszereléssel úgyszólván sport társak, azt mondta, ha ketten együtt 180dollárt fizetünk, akkor ő, vagy a tesója fel tud velünk menni. Ebben meg is egyeztünk, és megbeszéltük, hogy a héten bemegyünk Riobambába lebeszélni mindent. Közben telefonon kontaktáltunk vele, és olyan árat írt, ami már nem egyezett a megbeszéltekkel. Mert a 180-ra még rájön a vezető szállása, a kajája, a magánautó. Mi eleve mondtuk neki, hogy mi sátrazunk, a vezetőnek kifizetjük a menedékházat, de kaját mi főzünk neki, az odajutást meg stoppal meg busszal megoldjuk együtt, de ezt a magánkocsis őrületet felejtsék már el. Még ebből volt egy kis vita az irodában is, de végül minden úgy lett, ahogy mi akartuk, és még a hágóvasat és jégcsákányt plusz a szemüveget és a kesztyűt is megkaptuk ingyen a bérlésnél. Gerinek kellett valamennyit fizetnie a bérlésért, mert semmi felszerelése nem volt, de így összesen végül elosztva a költségeket hármunk között 70dollárra jött ki minden a 300 helyett. Le is beszéltük az időpontot, vasárnap-hétfő, és vasárnap délután 2kor találkoztunk a park kapujában. Stoppal fel, sátorállítás, közben láttunk egy gyönyörű rókát, pihenés, vacsifőzés, majd este 11-kor elindultunk a hosszabb úton, mert kőhullás miatt a normál út nagyon veszélyes volt. Csillagos, szélcsendes éjszakánk volt, nem is olyan hideg. Mi Tomival jól voltunk, Gerinek fájt a feje már induláskor is, ami nem meglepő, hiszen nem tudott megfelelően aklimatizálódni. 4800-ról indultunk (Tomi a bejárattól, 4300-ról gyalogolt fel az első menedékházhoz még amikor megérkeztünk, mert sétálni akart, mi a túravezetővel (Alberto) felstoppoltunk...), az első csúcs (Veintimilla) 6240-en volt. A gleccser 5600 métertől kezdődött, innen már kellett a hágóvas meg a jégcsákány a meredekség miatt is.(Síelőknek: feketepálya meredekségű.) Valamint kötéllel össze is kötöttük egymást, abban az esetben, ha valaki kicsúszik/beesik egy hasadekba. Elől hátul be voltunk biztosítva Tomi és Alberto személyében. Ami furcsa volt, Alberto semmit sem mondott el az eszközök használatáról, Tomi magyarázta el mit kell csinálni, ha kicsúszunk a havon/jégen, ha gleccserhasadékba esünk, mi a teendő, ha lavina van, stb. Alberto csak arról sztorizgatott, hogy ez az ember eddig jutott, az ott halt meg, hogy kb. mindenki 5500 méteren visszafordul (a Castillo-nál). Egyértelmű volt, hogy vissza akar fordulni, nem akart felmenni. De mi ennél keményebbek voltunk. Gerinek konstans fájt a feje, de végig kb. ugyan olyan iramban tudott jönni, ami egészen elképesztő, látszott, hogy ugyan az a vér csordogál az ereikben Tomival. Tomit hagyjuk is, ő lazán végigtolta, állítása szerint a végére kicsit azért elfáradt (nem látszott), én kb. 5800 m-ig nagyon jól bírtam, onnantól viszont az oxigén eléggé hiányzott. Mindenem remegett, pár lépésenként meg kellett állnom, mindezt olyan meredeken, meg csúszós gleccseren, hogy folyton visszacsúsztam egy lépést kettő után még a hágóvassal is. A legrosszabb az volt, hogy már a derengésben láttuk a csúcsát a hegynek, de csak 3 óra múlva értük el. Mindig azt hittük, hogy na ez lesz az, de nem. Még tovább, fel, fel, cikkcakkban, a gleccserhasadékokat kerülgetve, amik a fejlámpa fényében sötétben még ijesztőbbek voltak. Szóval nagyon nehéz volt, életem legnehezebb túrája. A végén már olyan érzelmi hullámaim voltak, hogy többször elsírtam magam örömömben, hogy fel fogok jutni, habár annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam lesz-e elég erőm visszajutni. Volt, hogy azon gondolkodtam, ha beleesnék egy hasadékba, lenne időm pihenni, amíg a többiek kimentenek... Szóval eléggé ki voltam purcanva. De nagyon akartam, és nem törődtem azzal, mi lesz később. Amikor végre feljutottunk, le kellett feküdnöm annyira remegett mindenem, nagyon fáztam (kb. -15-17fok lehetett), és fájt az egész testem az erőlködéstől. De aztán körbenéztem fél szemmel, az egyik kontaklencsém ugyanis befagyott, és láttam én is a Csendes-óceánt a felhőkön túl. Elképesztő gyönyörű volt, csodálatos! A világ tetején :)

Reggel 8-ra értünk fel, kb. fél óra után indultunk vissza, remegő lábakkal, iszonyat fáradtan. Utólag Geri bevallotta, hogy arra várt, mikor mondom, hogy nem bírom, forduljunk vissza, mert ő is nagyon a határán teljesített. Tomi pedig többször mondta a végén, hogy forduljunk vissza, miután láttta mindkettőnk fizikai állapotát. De én már csak miatta sem akartam feladni, hiszen ez volt az álma. Azt mondta, ha ezt megcsináljuk, többet nem fog ilyen túrákkal zaklatni. :D A Chimborazo-t ezután három napig hevertük.

Ez alatt a három nap alatt Geri megismertetett minket a kambóval, ami egy, az Amazonaszban élő békafaj (óriási zöldbéka) mérge, és a bőrre égetett pontokra rakva tisztító hatással van a szervezetre. A területen élő benszülöttek között évszázadokra visszanyúló hagyománya van, ezzel gyógyítanak rengeteg féle betegséget, de csupán a test tisztítására, az immunrendszer erősítésére is alkalmazható. Kapva az alkalmon, hogy Gerinél van kambó, és ért is hozzá, tapasztalata is van már a használatában, úgy döntöttünk, mi is kipróbáljuk.

Miután feltette a pontokra a mérget, egy 5-10 perc után öklendezni, hányni kezdtünk, ami változó ideig tart el. Nekünk kb. 1-1,5 óráig tartott a hatása. Az arcunk felfújódott, szemünk, szánk megduzzadt, mint egy bèka. Nagyon fontos, hogy előtte és közben az ember rengeteg vizet igyon. A méreg nem okoz halucinációt, nem pörget fel, egyetlen funkciója a méregtelenítés. Aznap még nem éreztük a hatását, de másnap sokkal könnyebbnek, erősebbnek éreztük magunkat. Ez után mi még pár napot maradtunk mászni, Geri pedig elindult Kolumbiába a Rainbow világtalálkozóra. Ez alatt a két hét alatt ha kifogytunk valamiből, internet kellett vagy zuhanyozni szerettünk volna, mindig lestoppoltunk a közeli faluba, San Juanba. Ecuadorban általában minden parkban van egy vagy fél órás ingyenes, mindenki által elérhető internet, így ez nem okozott problémát.

Az élelem beszerzése sem, mert sok bolt közül válogathattunk, de végül egy kis családhoz tértünk vissza mindig, három kislány szüleihez, ahol egy idő után kedvezményesen vásárolhattunk, és kb. már kérdés nélkül adták oda a megnyomódott, bebarnult, kidobásra szánt zöldséget és gyümölcsöt. A kislányokkal is megismerkedtünk, folyton kérdezgettek, magyar dalokat énekeltettek, nagyon kedvesek voltak. Ők ajánlottak egy bácsit, akinek volt meleg vize a faluban, mert akiket megkérdeztünk, senki sem tudott segíteni zuhanyzás ügyileg. Így ismerkedtünk meg Carlossal és Fabiannal, egy testvérpárral. Carlos 70 év körül járhat, evangélikus lelkész, és egy kis házban lakik, ahol még a szüleik éltek. Van gázzal működő meleg vizes zuhanyzója, amit megoszt a faluban több családdal is, és megosztotta velünk is, mindezt ingyen. Azt mondta, amikor felvetettük, hogy mi valamennyit fizetnénk ezért, hogy a gáz annyira olcsó Ecuadorban, hogy centekről beszélünk, ne vicceljünk. Hát így ismerkedtünk meg velük. Mindez zuhanyzás alkalmával ott tartottak, megetettek, és órákon át beszélgettünk velük.

Elképesztő kedves emberek itt is... Ebben a két hétben rendezték meg a karnevált is az országban, úgyhogy úgy döntöttünk, megnézzük, mi fán terem egy ilyen. A Chorrerától kb. egy órára van Guaranda, ahova reggel korán átstoppoltunk, hogy ne maradjunk le a felvonulásról. Na itt aztán tényleg részünk volt mindenben. Rengerek féle tánc, modern és hagyományos, gyönyörű jelmezek, díszletek, hatalmas felvonuló kocsik, mindenféle témákban, vagy 5órán keresztül csodálhattuk meg a színkavalkádot és hallgathattuk a modern és népzene keveredését. Közben kaptunk vizet, festéket, habot, lisztet az arcunkba, nyakunkra, szóval egy percet sem unatkoztunk. :)

Visszafelé egy család vett fel, és elvittek egészen a kanyonig. Israel, Israelito és Jasmin már aznap este meghívtak magukhoz Ambatoba, de mi nem akartuk éjszakára ott hagyni a sátrat az állattámadások miatt. Ezért kicseréltük a kontaktjainkat, és megígértük, hogy amikor elindulunk északnak Quito felé, akkor meglátogatjuk őket Ambatoban. A karneválok több naposak, és mivel másnapra meghívásunk volt San Juanba Carlosékhoz, délután lestoppoltunk hogy találkozzunk velük. Lefelé menet egy pick up hátulján kaptunk stoppot, amit nem úsztunk meg szárazon: a köztes falukban a helyiek vödör vízzel az út szélén várakoztak, hogy lelocsolják az arra  járó embereket,autókat.

Nos két helyen mi is kaptunk 1-1 vödörrel, ami után már nem voltunk olyan boldogok, hogy több napig tart a karnevál... A harmadik helyen Tomi előre látta a bajt és teli torkából rárikkantott az emberünkre: MEG NE PRÓBÁLD!!! Ezután vizesen de épségben leértünk ès egy egész nagy baráti társaság fogadott, ettünk, beszélgettünk, Tomi megmutatta a dorombot, zenéltünk, mindenki kipróbálta, és a végén Carlosék barátja, Francisco és családja meghívtak magukhoz Riobambába. Így amikor visszamentünk Riobambába a felszerelések miatt, egy éjszakát aludtunk Marlonék új lakásában, megismerkedtünk a barátaikkal, játszottunk pár kör kártyajátékot, egy tipikus ecuadori-t (40 a neve), és másnap mivel ők hazautaztak hétvégére mi átmentünk Franciscoékhoz, ahova már Geri is jött velünk.

Ők is megetettek, ágyat adtak, egyszóval megint sikerült hihetetlen családokkal megismerkednünk. Ebben a zsúfolt két hétben készítettük el A hátizsákos ÜGY című videónkat is, rengeteg röhögéssel, idétlenkedéssel, de megérte.

Rövid összefoglalója az eddigi több száz oldalas írásainknak. YouTube linken itt láthatjátok:

Aztán eljött a nap, hogy elhagyjuk szeretett Chorreránkat, és átstoppoltunk Ambatoba, ahol már vártak ránk Israelék. Még este gyorsan megmutogatták a belvárost kocsival, a kilátást a városra, mi hulla fáradtan, de azért lelkesen készítettük a fotókat, aztán éjfél után beestünk az ágyba.

Csak pár napot terveztünk maradni, de egy hét lett belőle. Kiderült, hogy saját focicsapatuk van, a ház mögött akkora terület fekszik, hogy vagy öt pályának elég a hely. Ezért ott kellett maradnunk az edzést megnézni, beszédet tartani a gyerekeknek a tanulás, sport, csapatjáték, győzelem, vereség témákban, megnézni a hétvégi öt meccset a döntőbe jutásért, megnézni Ambatot nappal is, stb. stb. Folyton valami új ötlettel álltak elő, amire nem lehetett nemet mondani, persze egy szavunk sem lehetett, mert mint a kiskirályok úgy éltünk, etettek, itattak, hurcoltak mindenfelé.

Elvittek Bañosba is, ahol  egy gyönyörű sziklafalon megmászattuk őket a folyóparton, kipróbáltunk ecuadori tipikus ételeket (a különböző bensőségek levese, csirkebőrpörkölt, valami finom szósszal leöntött kukorica, banán, tonhalkombó stb., szóval kaptunk hideget-meleget), elvittek a Paillon del diablo-hoz, ami egy hatalmas víztömegű vízesés egy csodálatos kanyonban, olyan mint Völgyzugoly.

Egy vasárnap pedig mi mutattuk meg a focicsapat egy részének a Chorrerát, mert annyira tetszett nekik a mászás, hogy azt akarták, hogy a többiek is próbálják ki. Itt mindenkit sikerült rávenni(nem volt nehéz), a szülőket is beleértve. Nagy sikere volt szerencsére, egyből tele lett a Fb mászós képekkel.:) 

Ez alatt a hét alatt nem álltunk meg egy pillanatra sem, és végül még a mászócipőinket sem kellett megcsináltatni Quitoban, mert Ambatoban is találtunk alkalmas helyet. Ez az egy hét olyan volt megint, mintha a paradicsomban lennénk. Újabb családunk lett Ecuadorban, már nem is tudjuk hányadik. Mindenkitől olyan sok szeretetet és kedvességet kaptunk, amit nem is lehet viszonozni. Ecuador a környezetével és a lakosaival az első helyre került a szívünkben. Amikor elbúcsúztunk sokakat megríkattunk, még a csapat tagjai közül is, a szülők közül is, Israelék szeme sem maradt szárazon, de a miénk sem. Israel vitt ki minket reggel az útra, ahonnan stoppolnunk kellett, majd amikor kiszálltunk megkért, hogy csináljunk úgy, mintha stoppolnánk, csinál képet. Majd a kép után vettük volna ki a cuccainkat az autóból, mire közölte, hogy mivel stoppoltunk, ő megállt, úgyhogy most tovább visz Pujiliba, ahonnan már gyorsan elérjük aznapi úticélunkat, a Laguna Quilotoa-t.

Hát nem elképesztő fazon? Rengeteget nevettünk velük, órákon át beszélgettünk, nagyon fognak hiányozni. És ezután még hátra volt majdnem egy hónap Ecuadorból, amiről majd a következő bejegyzésben olvashattok.:)

Hamarosan. :) 

Folytatva utunkat, utolsó perui célunkat is teljesítve elindultunk Ecuador felé, nagyrészt stoppal. Egyik alkalommal egy egyedül utazó férfi vett fel, aki Fannit ültetette az anyósülésre, majd a jó útburkolatú, de keskeny, szerpentines úton 110, max. 140-nel száguldottunk. Fanni elmondása szerint annyit még soha, sehol sem izzadt, mint akkor,  rettenetesen félt. Belefeszült az ülésbe, és azon gondolkodott, hogy nem hiszi el, hogy most fogunk meghalni. Bár a környezet tényleg nagyon szép volt (rizsföldek mellett haladtunk el dimbes-dombos vidéken), de akkor is.  Bennem a kezdeti para, a hektoliter adag adrenalin hatására teljesen feloldódott. A sofőr még az elején megkérdezte, hogy nem akarunk-e enni, amit persze elhárítottunk, hiszen ennél a sebességnél, ilyen kanyaroknál művészet nem leszúrni magadat a fémvillával... Mindeközben olyan zenéket hallgattunk, mint a Rocky zenéje (Eye of the tiger), Queen, meg valami I’m going to mad... Csodás volt. Megkérdeztem tőke enyhe célzással, hogy vajon sose volt-e balesete, mire a csávó mondta, nem, de ez a kocsi új. Ez volt a magyarázata arra, hogy miért megyünk úgy, mint a nem normálisak.... Videónk is van, de nem jön át , hogy milyen gyorsak vagyunk. Egy másfél óra után megállt, hogy lemosassa az autóját, mi kiszálltunk, és még egy fél órát ültünk az árokparton magunk elé meredve, próbáltunk magunkhoz térni. Szerencsére amióta utazunk, majdnem 3 éve, ez eddig kétszer fordult elő. Nem gyakori, hogy aki felvesz ilyen őrülten vezessen és ne beszélgessen velünk. A buszozást tartjuk továbbra is a legveszélyesebbnek, szinte minden nap vannak balesetek, halálesetek, mivel a buszsofőrök rutinból vezetnek, képzelt röntgenszemekkel felszerelve. Aznap este egy benzinkúton ragadtunk, ahol szerencsére le lehetett zuhanyozni, mert nagyon meleg volt. Magas páratartalom, égető nap. Az épület mögött, a cukornád ültetvény mellett vertük fel a sátrat, és hajnalban arra keltünk, hogy szólongatnak kintről és ránkvilágítanak. Két kamionos érdeklődött, hogy nem hallottunk-e valami zajt éjszaka, ekkor hajnali 4 lehetett, mert ellopták a kamionjuk akkumulátorát.

Mi aludtunk addig, úgyhogy nem tudtunk nekik segíteni, és örültünk, hogy nem minket raboltak ki. A határ előtt még gyorsan megkóstoltuk a tengerimalacot is, ha már nemzeti étele Perunak (is).
Fannit kicsit kiakasztottam evés közben, hogy megsajnáltam ezt a szerencsétlen cuki kis rágcsálót, mire Fanni mondta, hogy “akkor most vagy temessük el kis kereszttel ezt a fél malacot, vagy csöndben fogyasszuk el, és ne csináljunk úgy, mintha nem a mi ötletünk lett volna.” Amúgy nem nagy cucc, olyan ízű  mint a nyúl, csak nagyon kicsi és nagyon drága. Nem igazán tudtunk azonosulni a peruiak cui-imádatával. (Cui=tengerimalac, a kiadott hangja alapján hívhatják cui-nak.ejtsd:kui) A határon a 40fokban várakozás közben megmártóztunk egy gyanús kinézetű folyóban, de olyan meleg volt, hogy nem nagyon törődtünk a tisztaságával, majd lestoppoltunk egy buszt, ami potom, tényleg potom összegért elvitt az ecuadori határra. A határon, mikor mentünk volna be az útlevélellenőrzésre, kiszaladt velünk szemben egy csirke a szobából. Na, gondoltuk, ennyit arról, hogy Ecuadorban minden rendezettebb, hiszen gazdagabbak, mert dollárjuk van. Egy frászt! A fickó tréningruhában, szemben vele egy gigaképernyő, amin valamilyen Grace klinikához hasonló sorozat ment, meg egy ventillátor, hogy ne kapjon hőgutát. Azért hozzá kell tenni, hogy ez volt az eddigi legkisebb határátkelőhely, ahol valaha voltunk. Átlépve Ecuadorba arra számítottunk Fannival, hogy az utak minősége sokkal jobb lesz, gyakorlatilag  az első 5 óra út Loja-ig földúton vezetett, maximum 35km/h sebességgel tudtunk haladni, helyenként óriási leszakadásokkal. Nyilván a táj kárpótolt minket, mivel az amazonaszi  dzsungelen haladtunk keresztül, de ismét előjött bennünk: -mi van, ha szembe is jönnek? Na mindegy, a sofőröknek röntgen szemük van, amit már valamennyire megszoktunk az elmúlt hónapokban, így felhőtlenül élveztük a döcögést. Lojába éjjel érkeztünk meg, és a buszpályaudvar mögött, erdő szélén, egy kis ház tövében, annak falát megtámasztva sátraztunk. Másnap gyors reggeli, majd kisétáltunk egy eltévesztett főúthoz (azt hittük az az a hely, ahonnan továbbstoppolhatunk,de tévedtünk), ahol cserébe óriási piac fogadott bennünket. 5 perc alatt egy halom eladhatatlan papaját, mangót, narancsot, banánt és egyéb gyümölcsöket sikerült reciklálnunk, amik közül a mangók állapotán akadtunk ki a legjobban: az eladó néni azért adta nekünk, mert az 500kg  (amúgy hibátlan) mangó nagy részének a bőre kicsit ráncos volt, ezért a vásárlók nem veszik meg, és azzal a fél tonnával nem tud mit kezdeni, egy részét menti a családnak, nagy része megy a lecsóba. A néni azt mondta nekem, hogyha nem olyan feszes a mangó bőre, mint a vásárlók feleségének az arca, már nem is érdekli őket. Hmhm. Interesszánte. A gyümölcstízórai után kisétáltunk az igazi főúthoz egy benzinkút mellé, Fanni a benzinkúton kérdezősködött, én addig az úton próbálkoztam. Pár perc után intett, hogy van fuvar a város széléig. Dejóó, onnan már többen mennek ki a városból! Egy idős bácsi és unokája vettek fel, és pár perc beszélgetés után a lehajtójuknál mondta, hogy egy kicsit tovább visz még. Ennek az lett a vége, hogy 20percet kocsikáztunk, mialatt folyamatosan kérdezgettük szegényeket, a bácsi meg nem győzött válaszolni. (Nyilván a Chimborazó, az egyenlítő és a híres-neves banánföldeken kívül nem tudtunk semmit az országról.)

Hálásan, pár banán extraként megköszöntük a fuvart. Innen egy tehenész forma vitt minket tovább pár km-t, majd egy kis falu szélén egy óra várakozás után szerencsénkre kaptunk egy jó hosszú fuvart, a srác (Alexis) Quito-ig ment északnak, mi Riobamba előtt (Zhud-nál) szálltunk ki 5 óra utazás után. Nagyon jót beszélgettünk Ecuador történelméről, az infláció miatti, amcsik által felajánlott dollár bevezetéséről, oktatási rendszerükről (náluk már 4 éves korukban a gyerekek iskolába járnak, ahol írni és számolni tanítják őket... Tessék???) stb. Pár évvel fiatalabb volt nálunk, de nagyon jártas volt minden témában. Közben kémleltük a tájat és olyan érzésünk volt Fannival, mintha Ausztriában járnánk, rengeteg a zöld legelő, mindenhol farmok, mindez hegyek és völgyek között, csak 1-2 ezer méterrel magasabban mint Európában.

A nagy beszélgetés közepette lemeszeltek a rendőrök és kiderült, hogy Alexis jogsiján nincs több pont, ezért hivatalosan komoly pénzbírság menne csekken, hacsak... Alexis eltűnt pár percig, majd vissza a kocsiba és mentünk tovább. Mondta, hogy végül 20$-ban kiegyeztek. Hm, jólvan, azért  nincsenek nagy különbségek sehol a világban... Gondoltam egy költői kérdést megér a dolog, megkérdeztem, hogy ha szeretné, cseréljünk, nekem minden rendben van a papírjaimmal (jogsi+nemzetközi jogsi is), mire ő, hát akkor cseréljünk, ha úgy adódik. Fél óra múlva, egy újabb rendőrségi csekkpont előtt gyorsan váltottunk, és szerencsénkre minden rendben ment. Ezután, ha jól emlékszem még egy ellenőrzés volt,  Alexis hálálkodott is nekünk utána, hogy milyen jó, hogy felvett minket.:)
Este kiszálltunk Zhudnál, és a kereszteződésnél elindultunk Guayaquil felé, ahonnan irány haza karácsonyozni!!! Egy év után újra haza!!!:) Még volt 4 napunk, és már csak pár száz km választott el a reptértől. :) 
Kisétáltunk a falu szélére, ahol találtunk egy óriási legelőt kis házzal, közel az úthoz. Pár perc alatt elmeséltük a családnak félig üvöltve az ablakon keresztül, hogy hatizsákosok vagyunk sátorral, és ha nem gond, meghúznánk magunkat az éjszakára a legelő szélén. A család szónoka, (egy kisfiú) aki végig postásként hordozta az infókat, végül jelt adott a leszállásra. Gyorsan letáboroztunk, megnéztük az állataikat (láma, egy óriási disznó, aki félelmetes módon nyitott szemmel aludt a sárban és egy kecskemama !2! kis iker kecskegidájával) és bezuhantunk hálózsákjainkba.
Másnap megtörtént bandukolásunk első, nagyon furcsa tolvajlása: Reggel sátorbontás után kiálltunk stoppolni, és egy quechua anyuka a gyerekével a 6 ezer hektáros legelőnek épp azon a pár négyzetméterén kezdte a füvet vágni a tengerimalac állományának. Váltottunk pár szót, közben megállt kb. 100m-re lejjebb egy tejszállító furgon, és amíg a hátizsákokat vittük a kocsihoz, az egyik táskánkra, karabínerekkel felcsatolt napelemünk (amit tölteni raktunk ki a napra) elszublimált... Persze a nagy rohanásban akkor nem vettük észre hogy valami hiányzik, bár Fanni mondta, hogy nagyon furcsa volt az anyuka, mert tőle kért pénzt, amikor kettesben maradtak, mire én ami volt apróban, odaadtam... Nonszensz... A mélyrepülés folytatódott Guayaquilben is (ahol egyébként kaptunk couchsurfingen szállást, előre lebeszélve mindent + a cuccaink egy részét is deponálhattuk, amíg vissza nem térünk Magyarországról), amikor is befordultunk a vendéglátóink (Milton az apuka, Vivi az anyuka és Ariel a gyönyörű félvér kisfiúk) utcájába, a sarkon nem vettem észre a földtől 20centire levágott fémoszlopot, sikeresen belerúgtam szandállal, így kettényílt nagylábujjal üdvözöltük egymást. Miután konstatáltam a véremet, reflexeim beindultak, vérnyomásom leesett és azzal párhuzamosan  hanyatt lefeküdtem a kocsibejárójuknál. Hála Fanninak, gyorsan bekötözte a lábujjamat, közben a családnak el kellett mennie, én meg feltett lábbal még egy jó ideig hédereltem a kocsibeálló kellős közepén. Csodálatos volt, a célban - nyilván az utóbbi hetek-hónapok nagy rohanásából fakadó kimerültség jele volt ez is -  összehozni ezeket a dolgokat. Rá se ránts! Fanni vigasztalt, hogy de van még 3 napunk, és az eredeti tervnek megfelelően elmegyünk a Csendes-óceán partjára sátrazni és pihenni, ott majd kicsit összeszedjük magunkat. :) Ez valóban jó motiváció volt, így másnap reggelig hittem is benne, amikor is épp bundáskenyeret készítettünk a családnak, miközben elkapott a cifra és onnantól kezdve félóránként rohantam a mosdóra, amire rájött másnaptól kezdve láz és végtagfájdalom, végül beindultak a hányós napok is hasonló intenzitással, így alvás sem volt ... Ezazzz!!! Fanninál is jelentkezett végtagfájdalom, de egy nap után nála szerencsére elmúlt, és szegény végig ápolta a következő két napot... Vivi is sokat segített, főleg, hogy ő ápolóként dolgozik. Ahogy a harmadik napon rámnézett, a kórházas infúziót ajánlotta, csak nem mertünk bemenni, mert mivan, ha bent tartanak? Hab a tortán, hogy (valószínűleg) a hálózati töltőre feltett telefonunk zárlatos lett, ami miatt elvesztettünk jókora adag képet és videót. Itthon próbáltuk szakszervízben újraéleszteni, de sajna semmi... Nyilván nem a telefon, hanem a rengeteg dokumentáció miatt borultunk meg teljesen... Gondolhatjátok, milyen kétes érzésekkel vártuk a 2 napos repülést... A repülés napján is még törzstag voltam az árnyékszéken, így egy kicsit féltünk, hogy felengednek-e a gépre, (ha látják, hogy beteg vagy, megtehetik, hogy nem engednek felszállni a fertőzés gyanúja miatt), de köszönhetően az intravénás hányáscsillapítónak, sikeresen felszálltunk. Persze azért volt nehezítés felszállás előtt rendesen: az emigrációs résznél a srác nem találta az ecuadori belépő pecséteinket az útlevelünkben. Udvariasan visszakértük és megmutattuk, hogy ez lenne az, ami Ecuador néven fut. Na ez a formájú pecsét újdonság volt ott mindenkinek. Pár telefonhívás után kiderült, hogy olyan kis határon léptünk át Peruból, hogy nem lettünk beregisztrálva a számítógépes rendszerükbe, a számítógép és a jel hiánya miatt. :D Kis türelmet kérve - én már alig bírva az álldogálást- végül átengedtek.

Az utazás kemény volt, de óriási szerencsénkre Madridban kaptunk egy meghívást, miután  összeismerkedtünk egy venezuelai-spanyol párral a reptéren. Konkrétan annyira szarul néztem ki (a pár elmondása alapján), hogy odajöttek segíteni, vízzel kínáltak és Fanni az út során végig beszélgetett velük, aminek következtében meghívtak hozzájuk aludni. :)  Így nem kellett a reptéren éjszakáznunk, ráadásul kaptam instant erőlevest, ami olyan hatással volt, mintha újjászülettem volna. Hihetetlen bienvenidos/welcome volt ez nekünk Európában!!! Elképesztő kedvesek voltak.:) Mikor másnap landoltunk Budapesten a viharvert banda megpihent.:) Anyum varázs-erőlevessel várt otthon, ami eloszlatta a maradék esélyét is a kórházi kezelésnek. Otthon majdnem 6 hetet töltöttünk, előre megbeszéltük, hogy a tavalyi rohangálós hazalátogatásunkból okulva, többet fogunk pihenni és töltődni. Természetesen ez nem sikerült, de nagyon örültünk a családnak, valamint, hogy ennyien a barátink vagytok. :) 

A 6 hét egy pillanat alatt elszállt és az otthoni píszelès és mínuszok után visszatértünk Ecuador óceánparti, meleg, párás régiójába, ami leginkább egy fülledt üvegházhoz hasonlított. A városban fél napot bírtuk, majd 2 óra utazás után elértük a homokos partot (Ballenitas strand), ahol két napot sátraztunk, fürödtünk, olvastunk, terveinket szőttük és homokvárat építettünk.

Baromi jó volt felfrissülni és csak pihenni, alig volt ember, az óceán morajlása pedig kitisztította fejünket és töltődtünk. :) Egyik nap átruccantunk Salinas-ra a fésziget legnyugatibb részére, ami a hullámoktól sokkal védettebb rész. Ennek következtében tömve volt a part emberekkel, minden napernyő alól más és más zene ordított, így végül fél óra sétálgatás, valamint karkötő árusítás (próbálkozás) után visszatértünk a “mi” kis nyugis partrészünkhöz, ahol csak pár szörfös lovagolt a 3-4 méteres hullámokon. Costa Rica óta nem szörföztünk, jó lett volna csúszni egyet, bár ott nem is voltak ilyen magas hullámok.

Visszatérve Guayaguil-be, még egy napot töltöttünk a kis családunknál, összerendeztük a cuccainkat, beszámolót írtunk egy laptopon, ami 10percenként kifagyott +a telefonon, az utazós alkalmazásokat, térképeket frissítettük, illetve paprikáskrumplit főztünk mindenkinek. A következő úticél Cojitambo volt, hogy megismerkedjünk Ecuador elsőként nyitott mászóhelyével. Aznap Azogues-ig jutottunk Cuenca-t elhagyva, ahol a város szélén levő folyópart mentén akartunk sátrazni, amit a biztonsági őrök nem ajánlottak, mondván, rengeteg venezuelai  bevándorló van, akik miatt?? kevésbé biztonságos ez a rész...  Teljesen kivoltunk ezen, de nem hadakoztunk és kerestünk valami olcsó szállást. Kaptunk is egy fülest egy olcsó munkásszállóról. Még sosem voltunk ilyen helyen, pont az épület nyitására értünk be, ahol 8-10 ember már várakozott. Sokan a munka után érkeztek, de voltak olyanok is, akárcsak mi, akik másnap továbbutaznak és az éjszakára keresnek olcsó szállást. Vicces volt, különszoba járt a nőknek és a férfiaknak, a szobák tele emeleteságyakkal, frankón tömegszállás volt, de volt melegvíz és kaptunk ágyneműt is. Végül a női szoba majdnem tele lett. Szegény Fanninak nem volt leányálom az éjszakája, mivel többször felébredt, hogy valaki horkol, valakinek fájdalmai vannak stb. Nálunk univerzumpísz volt, három bácsikával húztuk a lóbőrt. Másnap végre elértük a hegyek között fekvő Cojitambo-t, ami kb. 2900 méteren fekvő egy pár utcás falu, kis főtérrel, gyönyörű andezit templommal, háttérben az andezit sziklafalakkal és szétszórt tanyákkal.

A falak kb. 10-15 perc sétára vannak a tértől, a faluval párhuzamosan húzódnak, a hegynek három csúcsa van, amik láncként kapcsolódnak, és a legmagasabb falrész kb. 230 méter.  Mint ott kiderült, a fal tetején egy archeológiai hely is van, pár, az Inkaidőkből fennmaradt kőház és a hozzátartozó andezit teraszok, ahol egy kis Inka közösség élhetett, gazdálkodott. Egyik nap felmásztunk a tetejéig és szerencsénkre jó időben megcsodálhattuk ezt a kis ékszerdobozt. Egyébként robosztus látvány volt, ahogy a falu fölé emelkedik a fal, nagy része be volt nőve növényekkel, kicsit féltem, hogy lehet takarítással fogjuk tölteni az itt eltöltött időt. 

Neten sikerült találni topót, valamint egy helyi, Ecuador pionír mászóját (Juan Gabriel) kontaktját, akinek köszönhetően közel 200 mászóút van megnyitva. (Kb. a fele tradicionális). A hatvan év körüli úriember volt az első ecuadori mászó, aki pontosan 30 éve mászta a híres-neves-ikonikus Nose nevű utat a Yosemite nemzeti parkban... Ebből kifolyólag, társával szeretnék ismételni, de - elmondása szerint - most egy napon belül. ;)
Előzőleg felhívtam a szokásos információk miatt (sátrazási, vízvételi lehetőségek- ezalatt értve a forrásokat, patakokat, kinek a birtokán vannak a szektorok, általában  az időjárási viszonyok stb.) amik ilyenkor feljöhetnek. Mondta, hogy mindenképp jöjjünk el, mert rengeteg jó út van, ad aktualizált topót, van eső, de csak napi 1-2 óra, ami nem is rossz esős évszakban, és gyönyörű a táj is. A sátrazásról annyit mondott, hogy neki van egy háza mászóknak, 10$/fő/éjszakáért lehet ott aludni. Finoman fogalmazva elmagyaráztam anyagi szituációnkat, mire ő egyből ajánlott egy alternatívát, ha nincs sok pénzünk, keressük meg, van a sziklafal alatt egy elhagyatott ház az erdőben kis forrással, ott senkinek sem leszünk az útjában, és bármi infó kell ugorjunk be és segít. Váó, mennyire jó arc! Így első dolgunk az volt, hogy megkerestük Juan-t, hogy pontosan mi hol van, az utakról meg amúgy is egy kicsit dumcsizni.:)
A cuccokat letéve az utcán több tanyán is kérdezősködtünk, de senki se tudott mondani pontosat, csak irányokat. Végül az egyik tanyán egy nagyon cserfes asszonyba (Cecília) botlottunk, aki egyből jött és elkísért minket egy darabon, megmutatva a házat. Nagyon energetikus volt, végig beszélgettünk, és amikor elváltunk, mondta, hogy nézzünk vissza, ha lesz időnk. :) Fannival nagyon nagyon szimpatikusnak találtuk, és miután nem volt otthon senki, csak egy boulderfalat találtunk a nyitott garázsban, visszasétáltunk Cecíliához. Épp borsót fejtett az egyik kezével, a másikkal ruhát mosott, miközben főtt az ebéd a kondérban. Mi először csak leültünk és csodálkozva bámultuk, hogy a fenébe van ennyi energiája valakinek. Első ránézésre a cigány jósnők jutottak róla az eszünkbe.
                                                                         Fanni és Cecília ünneplése

Beszélgetés közben megkérdeztük, hogy legalább az egyik keze munkájában segíthetünk-e, mire ő nagy mosollyal az arcán térült-fordult és már el is tűnt a két, verandás, szurágta ház között. Két perc múlva visszatért egy zacskó borsóval és nekiláttunk a fejtésnek. Közben elmeséltük, kik vagyunk, mik vagyunk és kérdeztük tőle, hogy tudja-e, hol találjuk pontosan azt az elhagyatott házikót, ami az erdőben van? Ő egyből felajánlotta, ha van kedvünk sátrazzunk az ő tanyáján, ne menjünk oda fel, már nagyon rossz állapotban van az a ház. Abban a pillanatban megérkezett Angel (ejtsd:Ánhel) a férje, aki nem kicsit nézett, ahogy két fehér fiatal fejti a borsóját. :D Nem volt ideje sokat csodálkozni, mert Cecilia elmagyarázta, hogy sátras vándorok vagyunk, akik másznak és egyből nekiszegezte a költői kérdést a maradásunkról. Így történt, hogy idekerültünk teljesen véletlenül, megbeszéltük velük, hogy segítünk a farm körül, cserébe, hogy ott sátrazunk. Nem az első önkéntesség sikerült ily módon, és ezek a legjobbak, mert nincs kialakult rendszer, mindenki nagyon lelkes és teljesen más a hangulat, mint az amúgy teljesen jól működő szervezett önkénteskedésnél. Egy család tele szeretettel, 35 éve együtt apa-anya, gyerekek egy része kirepült az USA-ba, másik része oda készülőben, illetve egyik fiúk (Jairó) Azogues-ben rendőrként dolgozik. Angel is rendőr volt (elmondása szerint egyszer kapott csak golyót, ami a füle közepén ment át, azóta egy hatalmas lyuk tátong ott, és hálát adhatott mindennek, hogy a golyó nem beljebb érte pár centivel...) mára már lenyugdíjazták, és egyszerre két tanyán foglalatoskodnak, mivel feljebb, a hegylábánál lakó Ceci anyukájának (señora Lidia) is van egy kis tanyája, de ő már nem tudja fenntartani az egészet. Vannak tehenek, disznók, csirkék, nyulak, egész arzenál tengerimalac, 6 méhcsalád, kecskék, kutyák és egy szem paripa is.

Emellé jön a terület: rengeteg takarmánynövény(kukorica, alfafű) az állatoknak, a kukorica táblák között bab és borsó, gyógy és fűszernövények, gyümölcsfák stb... Az éden kertje! :) Itt majdnem 3 hetet töltöttünk, a legtöbb időt a farmon, családdal, ugyanis volt mit tanulni tőlük, megosztani velük: Terítéken volt tehénfejés, csirkevágás és kopasztás, állatok etetése, alfafű vágása, ültetés, alap gyógynövény ismeret, stb.

Ami érdekes, hogy itt nem nagyon ismerik a kasza fogalmát, a legtöbb helyen kis sarlóval vágják a növényeket, de olyan precizitással, mintha gazolnának. Kb. mindent kikaparnak a földből aminek hajtása van. (Közép-Amerikában ugyanez volt, csak ott egy félméteres kést (macsétát) használtak a főzéstől, a gazolásig). Fannival az alfafű vágásánál megfeszülve sem tudtunk olyan pontossággal dolgozni mint a campesinók. 

Belefutottunk pár helyi babona dologba, illetve népi gyógyászati kezelésbe: pl.: Fanni egyik nap leverten kelt végtagfájdommal, mire ők mondták, hogy ez a “mal aire”, mint rossz levegő, majd kirohantak a kertbe különböző gyógynövényeket csokorba szedve, és azzal csutakolták át tetőtől-talpig+teleszórták a sátrat is, majd másik csokor növényekből teát főztek, ami segített Fanninak a gyógyulásban. (A sátorban 3 napig rozmaring illat volt, és több napra rá is találtunk egy-két szárat/virágot.) Ez univerzális kezelés volt, mert másnap a menyük (Michelle) panaszkodott hasfájásra, mire ő is csutakolást kapott, gyufás kezeléssel kiegészítve: a meggyújtott gyufaszál füstjét orron gyorsan be kellett szívnia. Ha ezt Irinyi bácsi látta volna...! Hmhm... Mi döbbenten néztük, hogy mi folyik itt. :D

Pörgött a kultúracsere ezerrel: napközben a földeken egymásnak énekeltünk ecuadori-magyar népdalokat, táncoltunk, vagyis imitáltuk a magyar néptáncot, megmutattuk nekik a hazai kis hangszerünket a dorombot, stb.

A főzés terén is adtunk-kaptunk. Ettünk sült tengerimalacot, rengetegszer tyúkhúslevest, főtt/sütött csirkét tört, kicsit leveses főttkrumplival amibe sajtot, vajat és tejet rakott (pürének hívják, de inkább szósz a krumplihoz), palacsintatésztában kisütött banánt (platano-t) stb. Mi is főztünk egy-két hazait: paprikáscsirkét, a csirkét hozzá Fanni vágta le egyedül, majd együtt kopasztottuk meg, Fanni családjától jövő csúsztatott palacsintát, lencselevest, hagymás, répás tócsnit, stb. :)

Másztunk is, de nem ez volt a középpontban, mivel sokat voltunk Cecíliáékkal a farmon, valamint nagyon sokat is esett az eső, és a szektorok 95%-a ázott esőben. Egyetlen szektort találtunk (El vallecito) ami áthajlóbb, és esőben is lehet mászni. Itt kb. 6 út volt, a legkönnyebb egy 7C , a maradék utakat meg drytoolingozásra (hágóvas és jégcsákányos mászás) használtak, egyébként tiszta kosz volt az egész fal.

Szabadon átmászni lehetett 8C fokozattól kezdve. :D Fanni egyébként a végén már egy-két beleüléssel megmászta az ominózus 7C-t, megcsinálva minden egyes mozdulatát!!!

Amennyire régen antistyle volt neki az áthajlás, mára már több fokozatot fejlődött. :) Ez az út egy 22 méteres, áthajló repedés, aminek a kunsztja az összeforrt repedés oldalhúzó reibungjain keresztül vezet, majd egy kis kényelmetlen térdkulcs pihenő, végül az utolsó 3 méteren egy peremes kunszt. Én másztam egy direkt variánsát, ami egy fokozattal nehezebb lett. Kétszer is kimentünk a családdal két különböző pontjára a falnak, hogy kipróbálják a sziklamászást.

Nagyon jól sült el, olyan lelkesek voltak, bárki, bármeddig mászott,  hatalmas tapssal, üdvrivalgással fogadták, valamint fényképek ezrei készültek róluk. :) Kedvenc részük az ugrálás volt, mert így egy pillanatra a levegőbe kerültek.:)
Az utolsó nap még egy 8 kötélhosszas utat másztunk Fannival, ami a főfalon, “s” alakban húzódott (kb. 230 m magas), 6B volt a kulcshossz, amit Fanni elölben, esés nélkül, nagyon lazán abszolvált. :) Gyönyörű volt az út, minden hosszát nagyon élveztük, mivel különböző stílusúak voltak.

A fal felénél lekiabáltunk a mi kis családunkhoz, akik pár percre rá az erdőben lévő házukból viszonozták a hangokat, nevettünk nagyokat. :) Biztos a szomszédok is nagyon örültek nekünk.

Hát így éltünk mi itt, innen mentünk északnak Riobamba városkába, ahonnan a terv felmenni San Juan de Chorrera-hoz, illetve, ha az időjárás is engedi, szeretnénk feltúrázni - a föld középpontjához képest - a világ legmagasabb pontjára, a Chimborazzo-ra!:)

Innen folyt.köv., ölelés mindenkibe!!!