Amikor megérkeztünk Santa Cruz-ba, úgy éreztük, összeesünk a fáradtságtól, de az utóbbi 4 hét őrült iramú, de annál csodásabb eseményei Fanni családjával Peruban teljesen feltöltötték mentális raktárainkat. Érdekes volt az önkénteskedésből, stoppolásból, kaja reciklálásból és random helyeken való sátrazásból kicsit kiszakadni, vicces volt turistáskodni a hátizsákos dörzsöltség tudatában, ami nem egyszer segített.

Nos, ismét vissza Bolíviába, végre körbejárhatjuk, megismerhetjük rendesen. Bolívia, Simon Bolivar-ról kapta a nevét, a venezuelai hősről, aki az 1820-as években Bolívia mellett Perut, Ecuadort, Venezuelát, Kolumbiát és Panamát is felszabadította a spanyol hódítók uralma alól.

A felszabadítás után jobb keze, Antonio J. de Sucre lett az első elnöke az országnak, akiről az akkori fővárost nevezték el. Mára már La Paz-ra módosult, (béke spanyolul), ami mellesleg a világ legmagasabban fekvő fővárosa (kb.3500m-en).

 Kb. 11 millió az ország lakossága, ahol a hivatalos spanyol nyelv mellett három nagy, teljesen különálló nyelven (Quechua, Aymara és Guarani) és több mint 30 további helyi dialektusban beszélnek az emberek. Kultúráját tekintve a nyelveihez hasonlóan elképesztő színes és sokrétű… Az emberek öltözködése, szokásai abszolút különbözőek, teljesen külön kultúrákat alkotva országon/régión belül is.

Bátyám (Geri) mondta, (aki már több mint 10 éve hátizsákozik a világ körül igazi hippiként), hogy Bolívia egy óriási piac. Valóban, mindenhol utcai árusok, ahol a-z-ig mindent beszerezhetünk, ami csak kell, és ami nagyon tetszett, a tömbösítés: egy-egy szekcióban voltak pl csak a fodrászok, cipészmesterek, zöldségesek stb… hm, hm. A  látszat ellenére mégsincs annyira anarchia?

NYAMiiiiiii

Ugyanez a közlekedéssel, itt is millió számban, kis toyota hiace kocsik (kollektívó) voltak átalakítva mikrobuszokká, ahová több mint 15-20 főt be lehetett nyomorítani. Első ránézésre teljes káosznak tűnik a rendszer európai szemmel: nincsenek megállótáblák, menetrendek, sem irányok, viszont bárhol bármelyik megáll ahol leinted, fel-leszállsz, egy percen belül több autó is jön ami kiváló, csak a helyiektől kell (biztonság kedvéért 3-4 embertől is) megkérdezni az irányt, számot és néha a kocsik színét, hogy melyik jó nekünk. Nyilván itt is tele van tuk-tukokkal az út, amik kis szúnyogként hemzsegnek a falvakban.

 Vonathálózatuk minimális, ráadásul nagyon ritkán közlekedik és kevesen is használják.

Végül, vannak a nagy, távolsági buszok, őrültebbnél őrültebb sofőrökkel a fedélzetükön. (Itt is ajánljuk a stoppolást a testi és lelki nyugalom megőrzése érdekében, lásd előző bejegyzés Peruban, Cusco-Lima buszos út…) Az étkezés és a közlekedés pofátlanul olcsó, talán a legolcsóbb hely, ahol valaha bandukoltunk. (átlag menü: leves+második üdítővel 350-400ft) de volt ennél olcsóbban is. A közlekedést nehéz számszerűsíteni, a terepviszonyokon is múlott, de az tény, hogy baromi olcsó volt) Alkudni helyiek nem szoktak, mi annál inkább, főleg, ha átlagos gringóknak (külföldi pénzeszsáknak) néztek minket és próbáltak tőlünk a megszokott ártól eltérő összeget kérni. 

 A kajareciklálás is jól működött, bár sok helyen több perc kellett, mire elmagyaráztuk mi is ez pontosan, és csak a kidobandó dolgokat használnánk újra és nem azt,  amit el tudnak adni.  Mondanunk sem kell, hogy harmadik világ, így sok mindenben el vannak maradva tőlünk, (infrastruktúra, egészségügy, oktatási rsz., munkanélküliség aránya, hulladékkezelés stb.) viszont, mindezek ellenére, az érzés teljesen más mint itthon, sokkal több terük van az embereknek,élhetőbb,kevésbé szabályozott/megfojtott világban élnek, átlagot tekintve sokkal nyitottabbak és nyugodtabbak, nem annyira stresszesek  és így tovább. Akinek van munkáj, az nagyjából úgy keres, mint mi itthon… Nehéz ezeket a dolgokat szavakba önteni, nyilván mi sem éltünk itt, ezalatt a pár hónap alatt amit láttunk és tapasztaltunk, a helyiek beszélgetéséből feljött dolgokat próbáljuk leírni. Egyébként a magas munkanélküliség miatt is van az, hogy számos ember az utcákon árul, legtöbbször a terményeit, vagy épp a kézzel gyártott/szőtt/font dolgait adja el potom pénzért.

 Ezek az infók nem meglepő módon stoppolás-utazás alatt a beszélgetésekből jöttek föl, amikor is kérdések ezreivel bombáztuk a sofőröket, illetve faggattuk a helyi családokat.
A lecsóba csapva, Fanni családja után jött az én családom egy része: Anyum már a kiutazás előtt rengeteget túrázott és lélekben is készült a kis 25 napos kiruccanásra. Lejött a fent említett, hőnszeretett bátyám, Geri is, aki Canadában dolgozott előtte, kucsmagombát szedett és adta el. Anyum nem tudott róla, hogy ő is jön, így amikor megérkezett félkómásan Santa Cruzba, napközben minimál városnézés után az amúgy koloniális városban, ahol sikerült megnézni egy, a régió Guarani kultúrára emlékeztető ikonikus szobrot és hozzávalókat, este a szálláson egyszer csak megjelent Geri, így nagy volt a meglepetés, na meg az öröm is. :D

Mi sem tétlenkedtünk és másnap már ki is túráztunk a Lomas del Arena (Homokdombok) nevű homok-oázisba, ami egy óriási hordalékkúp volt amit a SC. folyó rakott le évmilliók alatt.

Maga a túra kb. 10-12km-es sík, homokos talajon vezetett, ami azért volt csak megterhelő, mivel rekkenő hőség volt szélcsendben. Az ösvény mellett óriási termeszvárak és kaktuszok sorakoztak. A homokdűnék tetejére feltúráztunk majd leereszkedtünk a másik oldalán egy kis tóba, ami jó esetben térdig ért, így átgázoltunk meg bét! 

Kicsit lelassítva a tempót a legmagasabb dűnetopról megnéztük a gyönyörű naplementét, majd sötétedéskor elindultunk vissza, kb. 20 perc séta után sikerült lestoppolni két parkőrt, akik négyünket két kvaddal kivittek a nemzeti park bejáratáig. Anyumnak indult a mélyvíz, pedig ez csak a kezdet volt.

Másnap még maradtunk a városban, kimentünk piacozni és kipróbálni a helyi kajákat pl.: kunyapé, ami egy sajttal töltött pogi volt és csak Santa Cruzban árulták, valamint volt olyan helyi sült lepényük, ahol sajttal volt összesütve a kukoricadara, de ennek a neve még furfangosabb volt, itthon talán puliszkának hívják. Na mindegy, emellett még kismillió dolgot próbáltunk, ettünk-ittunk szigorúan ügyelve a higiéniára.

Az utolsó képen Fanni egy “sima” franciapirítóst szorongat, mivel a rendelésnél volt egy kis félreértés... :D Ami még nagyon fontos volt, hogy anyumnak szerezzünk egy (női) masszívabb banyatankot, amire ráteheti a 70 literes hátizsákját a sátrával. Megbeszéltük előre, luxus utazás lesz, ne cipelje a dögnehéz táskáját, hamár van lehetőség ilyen élvezeti cikkeket beszerezni, így végül egy fémvázas szuperjárgányt találtunk 4000ft-ért tűzpiros-ferrari színben.:D

 Hátizsákos szint 1000!!! :) Másnap egy helyi busszal, 5 órás úton majdnem a brazil határig robogtunk, ahol az egykori Amazonas, mára foltokban megmaradt dzsungel széléhez mentünk, nem akármilyen helyre, termálozni. Egy melegvizű, legalább 100 méter átmérőjű homokos folyó mellett sátraztunk, ami telis tele volt buzgárokkal, fortyogókkal= természetes wellness YIHÁÁ!!!

 Geri mondta, hogy ő már volt itt régen és túrázzunk be egy kicsit a dzsungelbe, mert ha jól emlékszik ott van egy elhagyatott házikó, ott lehet sátrazni. Így is volt, bivakhely megtalálva, a tető alá felvertük a sátrakat és a hűvös éjszakában lementünk fürdeni a kb. 38 fokos vízbe és kiáztattuk amit ki kell, végül alvás.

 Másnap a hőség miatt már kevésbé volt élvezhető a víz, inkább az árnyékot kerestük és pihentünk, mindenki pihegte az utazás fáradalmait. A kb. 500 fős faluban este beszereztük a vacsinak való alapanyagokat és tűzön megfőztük.

Harmadnap elhatároztuk, hogy feltúrázunk a folyó sodrásával szemben, aminek az lett a vége, hogy kb. 20 perc gyaloglás után már annyi faág, fatörzs stb. volt keresztben, hogy szabályosan kúszni-mászni kellett, így végül megálltunk és csak belefeküdtünk a vízbe pihenni.

Este kaja után még egy utolsó folyó-jakuzzi volt, anyum visszament aludni mi hárman meg kifeküdtünk a csillagokat nézni, olyan tiszta volt az ég, mintha hegyek között lennénk, nulla fényszennyezés. A hab a tortán végül az volt, amikor mi is nyugovóra tértünk Fannival, a folyó fölött a lombokon egy majomcsalád ugrált át nem kis ricsajt csapva. Csak pár alakot láttunk fejlámpákkal, de kistestűek voltak és kb. egy percig láttuk őket valamennyire. A 4. nap továbbálltunk és elhatároztuk, hogy a hegyek közé vesszük az irányt, mert elég volt a meleg, párás időből. Útközben persze megálltunk egy vízesés és az Ördög örlőfoga nevű tanuhegynél (Muela del Diablo). Mivel egy kis faluból sétáltunk ki a főútra, így elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a stoppot közösen is. Az elején az volt a taktika, hogy 2-2fős csoportot alkotunk, amivel egész gyorsan fel is vettek minket, de a nap végén már mind a négyen egyszerre álltunk kint az úton és lóbáltuk az ujjakat.

Az elején paráztunk, mert nem nagyon volt forgalom, de szerencsénkre hamar felvettek bennünket. Először egy autó mindannyiónkat elvitt, a kocsi rogyásig volt… A második autó aki megállt, először felvette anyumat meg Gerit, majd pár percre rá egy furgon külső platójára pattantunk fel Fannival, és mivel gyorsabban mentünk, be is hoztuk a lemaradásunkat és a kiszemelt kis falu (Chochis) parkjába elsőként érkeztünk, a cuccokat a helyiekkel való pár perc beszélgetés után letehettük egy bolt mellékszobájába, akinél cserébe fogyasztottunk fagyit, aminek az íze még mindig a számban van annyira… A vízeséshez egy órás túra vezetett fel, kicsit szkeptikusak voltunk, hogy lesz egyáltalán bármiféle vízesés, mivel annyira száraz volt a környezet. A végefelé az ösvénynek megnyugodtunk, amikor láttuk a vízfolyásokat, végül a gyönyörű vízesést, ahova beúsztunk és ment a bohóckodás a jéghideg vizében.

Innen áttúráztunk az ördögfoghoz, ami a környező lapos vidékből tanúként meredt az ég felé. Itt megcsodáltuk a kilátást és bementünk a lábánál épült fatemplomba, ami a keresztény ábrák mellett tele volt guarani harcosokat, nőket, valamint különböző állatokat ábrázoló faragványokkal. A tartópillér egy óriási farönk volt, ami szintúgy tele volt faragványokkal és a székek ülései kecskebőrrel voltak kifeszítve. Ez volt az első olyan templom, ahol teret engedtek a helyi vallásnak is a keresztény vallás mellett.

Így leírva realizálom, hogy micsoda pörgés volt már itt is, egy nap alatt mennyi helyen voltunk és még nincs vége a napnak :D. Ezután vissza a cuccokhoz, felkerekedtünk, a parknál ettünk egy pár sajtos-hagymás  empanada-t (darabja kb. 120ft volt) és kiálltunk még a falu végére naplemente előtt stoppolni abban a reményben, hátha felvesz minket valaki, és jó messzire repít. Ha nem, sátrazunk egy nyugisabb, eldugott helyen.

A nap utolsó sugarait fényképeztük, amikor egy óriási kamion elzúg mellettünk és utána jó nagy fékezéssel végül megáll az út szélén.

Rohanunk, beszélünk a sofőrrel (eredetileg 1-2 embert szállíthat egy nagy kamion) és végül belemegy, hogy mind a négyen együtt menjünk vele!!! Kicseszett vicces volt, mert a pilótafülkében emeletes ágy volt, így anyum ment a felső részre (kb. 20 perc után már aludt is) az alsó ágyon meg Geri Fannival, én meg az anyósülésen. A sofőr hihetetlenül nagy figura volt, nagyon furcsállotta, hogy mi honnan jövünk, ráadásul ennyien?

3-4 órát együtt utazva, beszélgetve végül kirakott minket a városkában, ahol a tervek szerint lajhárokat fogunk meglesni a főtéren lévő parkban. Este 10-körül hulla fáradtan érkeztünk meg és pár kertes épület tulaját próbáltuk megkérdezni, hogy sátrazhatunk -e a kertjében. Sajnos késő volt így nem sok sikert értünk el, amit annak tulajdonítottunk, hogy túlságosan bent vagyunk a központban. Végül megkérdezés után egy épülő benzinkút nyitott terű felszolgáló pultja mögött bivakoltunk. Áram volt, víz volt, mi kell még?  A főút közelsége miatt nem sokat aludtunk, de így nem zargatott minket senki.

 Cocina=Konyha

Utólag visszagondolva egy ilyen őrült iramú nap után jobb lett volna anyumnak valami hostelt keresnünk, mert a nomádkodás részét megfejelve a programok besűrítésével kicsit túltoltuk… Az más kérdés, hogy ott a közelünkben tényleg nem volt semmilyen más lehetőség, csak a bivakolás jött szóba, főleg, hogy már mindenki hulla fáradt volt és vízszintben akart lenni.
Másnap reggel egy félóra erejéig besétáltunk a főtérre, ahol Fanni éles szemének köszönhetően láttunk egy (uno, ein, 1) lajhárt, aki szerintünk az életéért küzdött, mert a helyiek épp fiestáztak és ordenáré ricsaj közepette vonultak át a téren, nyilván közben mindenhol mindenfélét árultak…

 A baromi melegben lecsúszott 1-1 jó hideg sör, ami új erőt öntött belénk, és a cuccok felvétele után visszastoppoltunk Santa Cruzba. Itt szétváltunk Gerivel, mivel ő Ayquile-be akart menni, hogy beszerezzen egy új charango-t (ejtsd csárángó: bolíviai kis, duplahúros gitár), amíg mi ellátogatunk az Altiplano (magasföld) felé vezető úton egy Inka előtti romhoz, a Samai Patahoz. Így kettévált a csapat, de pár nap múlva ismét fuzionáltunk. Mivel délután indultunk tovább a városból, így félúton lesátraztunk  pár vízesés (Las Cuevas) mellett, amit másnap reggel meg is néztünk, sőt itt is felfrissültünk a tikkasztó hőségben. Ahogy továbbstoppoltunk és emelkedtünk, úgy lett egyre frissebb a levegő és kevésbé égető a nap.

 A romok mellett lévő kis faluban (Samaipata) sátraztunk egy hátizsákos kempingben, voltak kis viskók a fákon, kicsit ilyen elvarázsolt volt a hely, ahol rengeteg emberrel ismerkedtünk meg és kaptunk bétákat az út további részére. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, mi gyorsan főztünk, beszélgettünk, hallgattunk, észt osztottunk és gyorsan el is húztuk a csíkot aludni. A fokozatos emelkedést anyum nagyon jól bírta, itt már kb. 2500m-en aludtunk.

Másnap reggel felmentünk az El Fuerte de Samaipata (magas pihenő), ami kiderült, hogy erődként funkcionált, fontos stratégiai pont volt, ezért az alapítók (Chane kultúra) - bár az Inkákkal szövetségre léptek - próbálták megvédeni a Guarani törzsekkel szemben, végül  a spanyol hódítók mindent leigázta, elestek és asszimilálódtak. Ez az archeológiai komplexum nagyon sokrétű. Láttunk különböző Chane, Inka és spanyol nyomokat.  A romokból nem maradt sok, de látszódott a strukturáltságon, kőfaragási technikán - kiemelve azt az óriási templommaradványt, amit még az Arawak emberek fargtak ki gyakorlatilag a hegy sziklás tetejéből - megmaradt eszközökön, hogy korával ellentétben igencsak fejlett kultúra volt a Chane. 

Természeti népek voltak, a hold, nap és a hegyekben hittek, és mint az Inkáknál különböző szintekre osztották az életet, amit különböző állatokkal reprezentáltak. Más szimbólumok is voltak, amik a hatalmat erősítették, pl.: a puma faragványok a sziklákban az erőt testesítették meg. 

Másnap innen stoppoltunk át Ayquile-be, a faluba amit a charango házának is hívnak,  ugyanis itt gyártják kézzel Bolívia legjobb kisgitárjait, rengeteg közülük egy fából volt kifaragva, vagy épp a test a tatú páncéljából  volt kialakítva. El is mentünk a múzeumukba, ahol végül a helyi népviseleteket is felpróbálhattuk, valamint este elmentünk egy  zeneiskolába, ahol a charangózás alapjait tanulták a gyerekek Gerivel együtt :) (sajnos képeket nem tudunk betenni, mivel az utolsó pár hónapból random képek tűntek el a tönkrement telefonunk miatt.. :()

 Következő nap továbbstoppoltunk 3-an először Sucre-ba, pár órás várakozás után végül egy kis teherautó körben zárt, tetején nyitott platójára ugrottunk fel és meglepődve konstatáltuk, hogy üres a plató, le is lehet akár feküdni. Egy óra után jött a válasz, miért is volt üres: egy quechua család várakozott az útszélén és a heti árujukat vitték a piacra eladni. Az elején jelentkeztem is, hogy segítek !gyorsan! felpakolni, amikor láttam, hogy itt jó pár mázsát meg kell mozgatni. Pakoltunk pár száz kiló cukornádat, krumplit, hagymát és egy idősebb quechua asszonyt is, aki alkatánál fogva alig tudott felmászni a létrán a platóra, majd úgy nézett ránk mint a véres rongyra… Útközben mint minden rendes bolíviai állampolgár tette/tömködte a kokaleveleket egyesével a szájának az egyik oldalába addig, amíg volt hely. Rögtön a hörcsög kitömött pofájának a képe úszott be szemeink elé. Az undorító rész ott következett, amikor pár perc rágás és szürcsögés után kikotorta kisebb harákolással egybekötve a szájából és egy újabb adagot indított útjára. :)

Náluk a kokát azért használják, mert energetizál, fokozza a teljesítőképességet és csökkenti az étvágyat. Ez nagy előny, főleg sofőrök körében, hogy ne aludjanak el a volán mögött, de nyilván az akklimatizációban is fontos szerepe van. Az más kérdés, hogy addiktív. A világon Bolívián és Perun kívül a legtöbb országban szigorúan tilos a kokacserje termeszétese mivel a levelekből – nagymennyiség szükségeltetik ugyan – kokaint lehet előállítani, ami finoman szólva is pszichoaktív, tudatmódosító szer. A kokain szabad bázisú formája, amit a 70-es években szintetizáltak laborokban a Crack.

Visszatérve, sikeresen beértünk Sucre-ba (itt a dínólábnyomos történet a Bolívia II-ben részletesen), ahonnan egyből tovább is mentünk Potosi városába, ami az ezüst bányászatáról is ismert (Cerro-rico azaz a gazdag-hegy) geológiából tanultuk, hogy a világon a legtöbb halálesetet ebben a bányában jegyezték fel. A spanyol hódítók több tízezer tonna ezüstöt bányásztattak ki a helyiekkel (később behurcolt afrikai rabszolgákkal), akik milliós nagyságrendben (a 16-18. században) haltak meg a bányában egyrészt a brutális kényszermunka és intenzív termelésből fakadó bányabalesetek, másrészt az ezüst kinyerésénél használt higany általi mérgezéstől. Bővebben a Bolívia II-ben.

Potosi kb. 4000m-en fekszik a tengerszint felett és ezt anyum egy migrénes-hányós éjszakával jelezte akklimatizációként.

Másnap továbbmentünk Uyuni városába, ami (csak) 3600m-en van. A város mellett fekszik a világ legnagyobb kiterjedésű kiszáradt sómezője (időszakosan pár cm víz borítja), a Salar de Uyuni. Réges régen (talán Pleisztocén korban) ez a terület egy óriástónak volt a része, ami a mai Titicaca-tó, sőt a teljes Altiplanot borította. A kiszáradás során rétegesen vált ki a só (főként LiCl) ami helyenként eléri a 100-120 méter vastagságot is… Ebből kifolyólag innen bányásznak lítiumot, amit jelenleg még aksik gyártásának alapanyagaként használnak fel (fluorid alapú aksik jövője folyamatban).

Másik IGENfontos érdekesség, hogy itt forgatták a Star Wars - Az utolsó Jediket. Nagyon turisztikai, de valóban meseszép.

 Mielőtt kimentünk volna a sópusztába, kiruccantunk a város szélére, hogy megnézzük a vonattemetőt, amik azok után maradtak szószerint "C" vágányon, hogy az egyetlen óceáni kikötő régiójukat (Antofagasta) a Chile elleni háborúban elvesztették 1879-ben, így azóta a kitermelt ásványi anyagokat (só,ón,ezüst, arany)  más úton-módon szállítják.

Köszönhetően az utánanézésnek (neten, élőben), sikerült úgy kijutni, sőt aludni egy éjszakát a sivatagban, hogy nem kellett tízezreket fizetni a szervezett útért, megoldottuk magunknak a dolgot. Béta: a sómező másik oldalán van két kisebb város, ahova napi egyszer helyi busz indul-érkezik, ami keresztezi ezt az óriási fehérséget, így az irány megvolt, sőt a sofőrrel még le is beszéltük, hogy a közepén lévő vulkanikus kisszigeten dobjon ki minket ( Inkahuasi sziget) majd másnap reggel fel is pattanhassunk, mivel gyalog 4 óra lett volna és egy ilyen közegben elég könnyű elveszni (lásd a képen).

Teljes menetfelszereléssel (sátor, hálózsák, gázfőző és kajákkal feltankolva) kiruccantunk a helyiekkel zötykölődve. Megérkezésünk után elfogott minket az eufória,

először feltúráztunk a sziget csúcsára légszomj kíséretében (kb. 30 perc), fent a panorámára nehéz szavakat találni,

majd vissza a tóra, mint a gyerekek fel-alá rohangáltunk a sómezőkön, ment a viccesebbnél viccesebb képek lövöldözése :) de inkább beszéljenek a képek:

                                                                         Sóasztalon ökölkupa :)
Ez a sziget amúgy tele volt korallokkal valamint óriáskaktuszokkal (10-12 méteresek). Az éjszakát végül nem sátorban töltöttük, hanem a szigeten lévő múzeumban bivakolhattunk. A helyiek (ismét, újra, folyamatosan!!!) elképesztő kedvesek voltak és mondták, hogy kint akár -10 fok is lehet éjszaka a szélről nem is beszélve, szóval ne vicceljünk és van hely a múzeumban :D :D Ezúton is nagyon köszönjük mégegyszer kedvességüket.

Másnap hajnalban nagy nehezen felkeltünk és feltúráztunk még egyszer a csúcsra, egy lélegzetelállító napfelkeltét nézni…  A hófehér felületre a nap alulról is szórta a fényeit, mintha két égitest lett volna, elképesztő élmény volt…Órákat lehetne még írogatni, milyen volt akár itt is, de haladnunk kell!

Szóval, innen bevártuk a buszt és reggel 8-kor már kifele robogtunk erről a holdbéli tájról. A főúton mi kipattantunk és stoppal egy homokviharos Oruro város nemnézés után mentünk tovább La Paz-ba, ahol Gerivel ismét egyesültünk. La Paz kettős érzéssel fogadott, egyrészt gyönyörű volt látni a hegyek között épült várost, valamint az El Alto részét ami 4000m magasságban övszerűen karolta körbe a várost. A téglaházak nagyrésze 90%-ig elkészülve (helyiek mondták, hogy így nem kell adót fizetni az építkezésre fordított pénzből, mondván hogy nincs még kész a ház) utcákon mindenhol árusok, piacok, telis-tele emberekkel és folyamatos dudálással kollektívók hömpölyögtek az utakon.

Erre a látképre viszont rájön a pár éve épített hiper-modern kabinos felvonórendszer, ami La Paz-t és El Alto-t köti össze egymással, lehetővé téve a gyors közlekedést a két város között, amit brutál mennyiségű pénzekből svájci és francia cégekkel építettek ki. Érdekes perspektíva volt felülről látni a várost, gyakorlatilag beláttunk a házakba, milyen közegben élnek az emberek. A legkisebb bakterházakban is ott virított legalább egy óriástv- sugározva a ”sok okosságot”.

Elképesztő kontraszt volt így a város képe annak ellenére, hogy a felvonó praktikus és gyors, más kérdés, hogy így több ezer sofőr munkáját lehetetlenítik el. Az egyetlen visszatartó erő, hogy a kollektívók féláron szállítják az embereket a felvonókkal szemben. (egy utazás La Paz-ban 2 Boliviano, ami 85ft, El Alto-ban ennek a fele).

Részben ezzel a húzással Evo Morales aymara-i származású (első bennszülött elnök Bolívia történelmében) miniszterelnök egy újabb választási ciklust nyert. Itt nem mennék bele a politai részébe a dolgoknak, de az tény, hogy helyiekkel való beszélgetéseink zömében feljött a félelem érzése, félnek, hogy Venezuela sorsára jut az ország, annak ellenére, hogy ő mozdította ki Bolíviát a válságból 2006-tól kezdve…

Pár napban bejártuk mindkét várost, valamint túráztunk is a hegyekben egy mészköves tűkanyonban (Valle de las animas), ami egy helyi ajánlás volt még Uyuni-ból és valóban (rajtunk kívül) nem voltak turisták, nyugis és elbűvölő volt látni a formákat.

Volt egy ilyen torony a kanyonban Szauron szemével, amit tuti, hogy itt forgattak le a Gyűrűk Ura c. filmben és nem Új Zéland-on! :) 

 Végül a kanyonból feljebb nyomultunk naplementézni! :)

La Paz-ban még ellátogattunk a boszorkányok piacára (mercado de las brujas), ahol a kézzel készített láma/alpaka szőttesektől, a rózsavíz, copaiba olaj és sangre de grado tinktúrán keresztül egészen az ayahuasca nevű spirituális löttyig  bezárólag bármit meg lehetett találni, ráadásul – kis alkudozás fejében – egész olcsón.

 
Még egy éjszaka és indultunk közös túránk utolsó állomására: A Titicaca-tóhoz. az Inkák szent tavához, ahonnan rengeteg legenda ered ( egy részét ma már bebizonyították, hogy igaz) az elsüllyedt ősi városról és kincseiről. A felfedezett városrész, illetve a talált tárgyak kormeghatározása után az Inka előtti Tiwanaku kultúra idejére saccolják az elveszett kultúra nyomait. (következő bejegyzésben szó fog esni erről a kultúráról) Az Inka mitológia szerint a nagy árvíz után az isten itt teremtette meg a földet, itt született a nap és itt alkotta meg az első emberpárt, hogy benépesítse földünket.  Ez a tó D-Amerika legmagasabban (3812 m) fekvő és legnagyobb kiterjedésű, édesvizű, hajózható tava.

Ezt a helyiek kihangsúlyozták, mert nyilván itt is megy a ”leg-leg” jelezések dobálása, mivel Venezuelában van a Maracaibo-tó, ami ennél nagyobb, de ezt tengernek nyilvánítják, mivel van kapcsolata az Atlanti óceánnal. A méretei tisztázására egy jó összehasonlítás: A Titicaca-tó kb. 13-szor nagyobb a Balatonnál, Peru, Bolívia határánál fekszik. Fanniék szülei után ismét ellátogattunk ide, de most a Copacabana nevű kikötővároshoz, majd az Isla del Sol-ra (napsziget) hajóztunk ki, ahonnan az Inka történelem ered. Copacabana-ba koradélután érkeztünk, és körbejártuk a koloniális belső részét, majd feltúráztunk a tó partja mellett lévő kálváriára, ami majdnem egy óra lépcsőzés volt. A naplemente viszont mindenért kárpótolt minket, itt is beszéljenek inkább a képek:

 A naplemente után beültünk egy helyi kis étterembe, ahol kipróbáltuk az Ispi  nevű apró, sülthalat főtt kukoricával, krumplival és az elengedhetetlen platano-val.

Másnap reggel kb. egy óra alatt becsónakáztunk a napszigetre, ami egy sziklás, eukaliptusz fákkal gyéren borított és termőtalajban szegény sziget, tele különböző gabonanövényekkel bevetett teraszokkal. Az inkakert mellett, ismét lépcsőzés közepette felsétáltunk egészen az ősi forrásukhoz, amit az ifjúság kútjának (Yumani kőkút) is neveznek. A szobor lehet picit túlzás volt a helyiektől.

Ittunk az örökifjúság elixírjéből, majd feltúráztunk a sziget legmagasabb pontjára, ahonnan beláthattuk az egész tavat, valamint kelet felől a bolíviai Andok havas csúcsait. Kép nem adja vissza, de azért próbálkozunk

 A szigeten kb. 800 Aymara család él 3 faluba rendeződve, a mezőgazdaság mellett halászat és turizmusból élnek.

Az eredeti terv az volt, hogy délről, északra végigtúrázunk, de probléma adódott a törzsek között, hogy ki mennyi pénzt vámoljon a turistáktól, így esélyünk nem volt látni az északi parton lévő romtemplomot, oltárt stb. Pozitív oldala, így legalább több időnk volt enni és csillezni.:)

Később leereszkedtünk a kikötőbe, útközben alpakákat nyünyörgettünk, pár szót váltva az egyik aymara-i földművessel, majd vissza csónakkal Copacabana-ba. A kikötőből elmentünk egy pofátlanul olcsó kis étterembe, ahol pisztráng volt a napi menübe mogyorólevessel és üditővel potom 10 boliviánóért, ami kb. 400ft-nak felel meg. Este tényleg egy nagyon szolid ünneplést tartottunk Geri szülinapja alkalmából, majd alvás.

Másnap vissza La Paz-ba busszal és tovább Cochabamba-ba, ahol még egy napot töltöttünk, mivel a következő napon indult a gép vissza Santa Cruz-ból. Santa Cruz-ba anyum megérkezése előtt mi couchsurfing-en keresztül az építész, két gyerekes apánál, Willy-nél kaptunk szállást, egy kis bagolyvárban, ahol ketten aludtunk fejtől-lábig egy egyszemélyes ágyban.

 Willy-vel sikeresen lebeszéltük, hogy még 4-en is mehetünk az indulás előtti éjszakára, így végül az lett a felállás, hogy anyum aludt a bagolyvárban, mi 3-an meg a belső udvaron a szabad ég alatt. Reggel kelés és az őrült nagy rohanás befejeződött, annak ellenére, hogy az elején anyum leszögezte, bármerre is megyünk csak ne legyen az, hogy mindent megnézzünk ennyi idő alatt. Ááá dehogy, mondtuk Fannival, de azért így összességében bejártuk fél Bolíviát közel 4 hét alatt.
Anyum kiállta a próbát, maximális elismerés, hogy egyedül kimert jönni hozzánk és ezt a rohanást is túlélte. :D Otthon írta, hogy az első pár nap azzal telt, hogy munka után lefeküdt és 14 órákat aludt egyhuzamban. :)
Fannival és Gerivel ezután még hosszabbítottunk a vízumunkon, amit végül egy hónappal sikerült kitolni, addig meg bejártuk/másztuk a hiányzó részeket, amiről a következő postban olvashattok HAMAROSAN!!! ?:)Aki ideáig eljutott küldjön a kommentbe egy indokolatlan de szofisztikált szót ;)

Miután papáék végre megérkeztek hullafáradtan a három napos utazás után Limába, egyből indultunk az Amazonasba. Az eredeti terv szerint már két nappal előbb meg kellett volna érkezniük, de mivel a légitársaságnak köszönhetően nem sikerült időben elérniük a csatlakozást, csak a másnapi géppel indulhattak tovább, így  nem volt idejük pihenni. Ráadásul még Lili csomagját is elhagyták valahol,  úgyhogy az amazonasi túrát abban a ruhában csinálta végig szegény amiben érkezett. Természetesen adtunk neki mindannyian egy-egy nélkülözhetetlen darabot, de akkor is. Ezektől a dolgoktól eltekintve mondhatni minden gördülékeny volt... Elértük az iquitos-i gépet, és onnan másnap indultunk csónakkal az Amazonason majd egy kisebb ágon (Maranyon folyó) be az amazonasi dzsungelbe.

Ez egy szervezett túra volt két túravezetővel, egy szakácsnővel és egy helyi bácsival, Aladinoval, aki úgy ismerte a dzsungelt mint a tenyerét. Egy napot egy helyi kis bungalóban töltöttünk, a többi három éjszakát pedig egy kifeszített vászon alatt szúnyoghálós fülkékben. Nagyjából úgy lehet elképzelni mint egy hagyományos sátorozást.

Ez alatt a hét alatt rengeteg állatot láttunk, nappal is és éjjel is elmentünk szárazföldi vagy hajós túrákra, ahol Aladino mindent elmondott a látott növényekről és állatokról attól kezdve, hogy a különböző növényeknek milyen gyógyhatása van, mire használjuk és hogyan használhatjuk föl az állatokig bezárólag, hogy hol lelhetőek fel, milyen szokásaik vannak, miről ismerhetőek fel, stb. Ittunk liánindából, amiből úgy csöpögött a víz, mintha csapból folyna, kóstoltunk kókuszízű kukacot, morzsolgattunk különböző illatú fakérgeket amiknek mind valamilyen különleges hatása van. Bekentük magunkat termeszekkel szúnyogcsípés ellen, döngettük fák óriási gyökerét, ami kilométerekre elhallatszik (Tomi az egyik ilyen fa döngetésénél kapott egy méhkaptáras hajpakolást, ugyanis ezek a pici méhek, spanyolról lefordítva fodrász méhek, amint meglátnák egy bozontos fejet rögtön beleszállnak. Ez azzal magyarázható, hogy az anyakirálynő testére emlékezteti őket a hajkorona, és ezért szeretnek minél közelebb férkőzni hozzá. Tomi fejét is megszállta több száz állatka, amit aztán egyesével kellett kiszedegetni. Ha túl erősen szorítottak meg őket, megcsípték Tomi fejbőrét, ami nem annyira fájt, de azért elég kellemetlen volt. Viszont mivel a csípésük mézes, ezért nagyon egészséges a fejbőrnek. :)), kerültünk ki gyanús fákat a tüske vagy a tűzhangyák miatt és még pálmatörzs makarónit is kóstoltuk.  Éjszaka elmentünk tarantula lesre, békákat, kajmánokat nézni és teknősöket megfigyelni, napközben rózsaszín delfineket láttunk meg szürkéket, óriásvidrákat, rengeteg majmot (bőgő, tamarin, capuchino, vuapo stb.) békákat, gyönyörű rovarokat, pirañakra horgásztunk, amit aztán meg is ettünk.

És mikor fürdeni szerettünk volna csak belecsobbantunk a folyóba ahol mindezek az állatok éltek. Elsőre kicsit ijesztő is volt mert megkóstolgattak, megcsipkedtek, de aztán ehhez is hozzá lehetett szokni mert bántani nem bántottak igazán senkit sem. Sokszor volt, hogy órákon keresztül mentünk befele a dzsungelbe, volt, hogy olyan utakon amit Aladin tört a machetejével, és lestük körülöttünk a fák tetejét és a földet hogy hátha látunk valami érdekeset. Így  akadtunk rá  majom csapatokra, akiket követtünk aztán, és egyszer sikerült annyira megközelíteni őket hogy lekakiltak minket. Volt, akinek még épp időben sikerült hátraugrania, de volt aki már elkésett és ottmaradt a kakiesőben. :) De ha abból indulunk ki, hogy szerencsét hoz ha egy gólya lekakil, akkor ugyanez egy majommal az ötöslottót jelentheti. Ami nem volt annyira kellemes az a rengeteg szúnyog Illetve bögöly, meg valami muslinca szerű szúrós picike rovar ami ellen nem lehetett védekezni, úgyhogy már a harmadik- negyedik nap végére úgy nézett ki a lábunk minthogyha az egész be lenne gyulladva. Nagyon viszketett és fájt, próbáltunk mindenféle helyi módszert alkalmazni de nem nagyon váltak be. Az egyetlen ellenszere ami valamennyire használt az volt, hogy ne vakarjuk el a csípéseket. Ahogy hajóztunk a kis folyókon látszódott, hogy milyen magasra szokott a víz áradáskor feljutni, (5-10 métert is) és ezzel kapcsolatban mesélték el a két típusú delfin között a különbséget. A rózsaszín delfin, ami egyébként hol szürke hol rózsaszínű függően a párválasztási időszaktól, az amazonasi körülményekhez alkalmazkodott, ezért a nyakát fel-le is képes mozgatni. Áradáskor is ugyanolyan életet él mint a folyóban, mivel könnyedén ki tudja kerülni az akadályokat köszönhetően mozgékony nyakának, mivel nem csak jobbra  és balra, hanem föl -le is képes azt  mozgatni, illetve a hátán lévő uszonya csapott, szemben a szürke színű delfinnel ami inkább hasonlít egy palackorrú delfinhez. Ők sajnos rendszeresen elakadnak a gyökerekben, fákban, bokrokban amikor áradás van, nem jutnak elég táplálékhoz, mivel korlátozott a mozgásuk.

Ezzel kapcsolatban még azt is megtudtuk, hogy az utóbbi években az áradások sokkal erőteljesebbek, sokkal több víz esik, ezért például az ottani vaddisznók elköltöztek arról a vidékről és vissza se jönnek már.

A folyó mentén rengeteg kis falucskát láttunk, az egyikbe be is mentünk (Buenos Aires). végigsétáltunk rajta, az emberek mind kedvesen köszöntek, a gyerekek is nagyon érdeklődőek voltak. Megtudtuk, hogy ezekben a falvakban nincsen semmiféle orvosi ellátás és a gyógyszer, így aztán ha egy olyan kígyó marja meg az embereket amelyiknek halálos a mérge akkor nincs lehetőségük helyben ellenszérumot adni se a gyerekeknek, sem a felnőtteknek. Ők az amazonasz által kínált növényekből készítenek gyógyszereket, amik viszont rengetegféle betegségre hasznosak és így nem használnak annyi kemikáliát, mint a fejlett társadalmakban. Ott nem a stresszből fakadó betegségek tizedeli őket, hanem más természetes "ellenségek". A halászatból élnek illetve a gyümölcsökből, ami a fákon megterem, a folyóparti előzőleg elárasztott területeken tudnak termeszteni zöldséget vagy búzát, kukoricát, és tyúkokat tartanak a kis házak körül. Ami nagyon szembetűnő volt és ki is emelték, hogy még ezekben a falvakban is megtalálható a focipálya. Nincs rendes oktatás nincs rendes egészségügy, de focipálya az van. Visszajöhettünk volna ide később önkénteskedni, akár a helyi gyerekeket angolul tanítani, akár a teknősmentésben segédkezni, de a klíma és a rovarok annyira kiborítóak voltak pár nap után, hogy végül úgy döntöttünk, inkább nem. A teknősprojektről annyit említenénk meg, hogy sajnos a helyiek régebben előszeretettel fogyasztották a teknőstojást, aminek az lett az eredménye, hogy egy bizonyos típusú teknőst a kihalás fenyegetett. A teknős természetes ellensége, a kajmán persze szintén tizedeli a teknősöket, de ez egy egyensúlyi helyzetet teremt, míg az emberi jelenlétnek sokkal súlyosabb következményei vannak. Ennek következtében a kipusztulást megelőzendő jöttek létre csoportok helyiekből, akik a partokat járva gyűjtötték egy nagy kosárba a tojásokat és vitték azokat egy elkerített kiskertbe, dobozba, a falujuk közepére. Itt 0-24 órás őrszolgálattal biztosították a tojások épségét egészen a kikelésig, majd ekkor visszavitték őket természetes élőhelyükre, messze a falutól. Maga a tojás elszállítása is egy bonyolult művelet, mivel a tojásokat a gödörből  való kiemelés és az új "fészekbe" helyezés közben abban a helyzetben kell tartani, ahogy azt a gödörben találták. Pár fokos eltérés is már a leendő kisteknősök halálát okozza. Aladino, a mi helyi vezetőnk a maga 70+ évével volt az egyik értelmi szerzője ennek a mozgalomnak, amin nem is csodálkoztunk, hiszen látszott a lelkesedésén és a tudásán, hogy ő egy nagyon értelmes, tudatos,  különleges valaki. Tényleg több ezer oldalas könyvet lehetne kiadni abból, ami az ő fejében van. 

Vicces történet, hogy amikor a parton bóklásztunk, többször is elmentünk anakonda odúkhoz, vagy olyan helyekre, amiket ezek a hüllők kedvelnek. Egy ilyen alkalommal egyik vezetőnk, aki amúgy csupasz kézzel vadászott a kajmánokra beugorva a folyóba hogy megmutassa nekünk, egy szál papucsban elkezdett ugrálni egy dombon, hogy próbáljuk ki milyen ruganyos, üreges alul, itt tuti egy anakonda él. Persze közben vigyázzunk, nehogy valami lukba lépjünk vagy ugorjunk. Mama ilyenkor egy jó 10-15 méteres távolságot tartott (köztudott, hogy nem igazán kedveli a kígyókat, az állatkerti hüllőházban is kintről nézte amíg mi a tesómmal az óriáskígyókkal egy légtérben nézelődtünk:D), szóval ő leginkább szaladt volna az ellenkező irányba hogy még véletlenül se találkozzon eggyel sem. Volt, hogy még a kígyó szagát is éreztük az ösvényen, meg a nyomát is láttuk, de végül egyet sem láttunk, mama legnagyobb örömére. 

Maga a túra hihetetlenül gyönyörű volt, abban a pár napban egy turistával sem találkoztunk, csak a természet hangjait hallottuk. A majmok üvöltését, a rovarok zümmögését, a folyó csobogását. Amikor a folyón csónakáztunk legtöbbször eveztünk, ezért a delfinek a közelünkben jöttek fel levegőért és prüszköltek a tavirózsák között, az óriásvidrák sem menekültek el, hanem láttuk a kuckójukat amit fújtatva, vicsorogva, morogva védtek, makianyukát láttunk a vízről a kicsijével egy hatalmas fa odújában a folyó mellet, egyszóval abban a hétben teljesen eggyé váltunk a természettel. 

Visszafelé még Iquitosban aludtunk egy éjszakát, így volt egy esténk körbenézni a városban. Iquitos anno gazdag város volt a kaucsuk gumi miatt, ennek nyomait lehet látni a városon, a gyönyörű házak, terek mind ezt az időszakot hirdetik, illetve bent az őserdőben vannak túlélő fák, akik a kérgükön viselik a kaucsukvadászok karmainak nyomait. Ezeket hatalmas, karmokhoz hasonló fém kampókkal ejtettek a fákon hogy a kaucsuk kifolyjon, ezt a nedvet összegyűjtsék majd eladják. A telepesek hatalmas pusztítást végeztek, és természetesen a munkát az őslakosokkal végeztették el.

Innen Limába repültünk vissza, autót béreltünk, és elindultunk Ica felé.Útközben azért megálltunk megcsodálni a Csendes-óceánt, és átgondolni, hogy ez azért mennyire fantasztikus, hogy ennyire messze az otthonunktól, egy másik kontinensen együtt lehetünk. 

Másnap elmentünk az oázisba, felsétáltunk az egyik dűne tetejére, és onnan csodáltuk meg a kis tavat és többi homokdombot körülöttünk. 

Aznap még elszaladtunk múmianézőbe az inkamúzeumba, majd Paracast vettük célba, hogy onnan elmenjünk egy kis csónaktúrára az Islas Ballestasra. Itt láthattunk kormoránokat, pingvineket, fókákat, csodálatos sziklafalakat, sziklaíveket. Ugyan ezzel a jeggyel körbekocsikáztunk a Paracas Tájvédelmi Terület egy részén,  hogy megcsodáljuk a flamingókat, a vörös homokú strandot, a rengetek fosszíliát, kagylót, csontokat a tengerparton, stb..

Este egy szép kertecskében aludtunk, két kis szobát bérelve, amikor egyszer csak a nyugalmunkat bömbölő zene zavarta meg a szomszédból. Tomi átment kideríteni, mi történik, hát egy kakasviadal helyszíne mellé sikerült szállást találnunk, ráadásul pont a verseny napján... Éjfél után nem sokkal szerencsére véget ért a szörnyűség, így viszonylag hamar álomba tudtunk merülni. Még egy hasonló vicces történetünk van. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy a felettünk lévő emeleten üvölt a tv. De úgy, mintha közvetlenül az ágyunk mellett lenne. Megint Tomi volt az, aki aktivizálta magát, felment szólni, hogy ha lehetséges, halkítsák le, mert nagyon lehallatszik. Egyszer csak halljuk, hogy vége a zajnak, Tomi meg jön le, és meséli mi történt: a szobába behatolva (kopogást úgysem hallották volna a hangzavarban) vagy nyolc munkás aludt szerteszét ágyakon, a földön, a TV meg csak bömbölt max hangerőn. Mivel a kapcsoló nem volt egyértelmű helyen, Tomi a legegyszerűbbnek a vezeték konnektorból való kihúzását ítélte. Amire persze senki még csak meg se rezdült a szunyálók közül...

A következő napirendi pont a Nazca vonalak megtekintése volt, amiket papa szerencsére repcsiről szeretett volna megnézni, így történt, hogy fentről láthattuk a titokzatos ábrákat.. Néhány kör után sikerült is egy társaságot találni, akiknél még volt hely, nem a legdrágábbak voltak, és nem kellett órákat várni az indulásra, úgyhogy nemsokára fel is pattantunk a gépre, és indulhatott a hullámvasút. Mi Lilivel kb. a felénél kidobtuk a taccsot, de azért közben is szorgosan készítettük a fotókat, a többiek kicsivel jobban bírták, viszont utána még órákig rosszul voltak, és ki se lehetett ejteni azt a szót hogy h*ny*s.:D De nagyon megérte, mindent láttunk, amit csak lehetett, a formák valóban ott vannak, és a legtöbb könnyen felismerhető. Kár, hogy nem tudjuk, pontosan mi célt szolgáltak, miért készítették őket a Nazca népek.

Innen indultunk neki Cusconak, végig szerpentineken, csodaszép tájakon. Mii Tomival már megtettük ezt az utat a másik irányba, így tudtuk mire számíthatunk, de így sem tudtuk eléggé felkészíteni a családot. Ekkor már szembesültünk azzal, hogy éjszaka hideg van, de fűtés sehol sincs a szállásokon, jó ha meleg víz volt, és persze a takarók sem elég melegek (milyen jó, hogy nekünk jó meleg hálózsákjaink vannak, még a sátorban sem fázunk sose), de azért nem panaszkodtunk. Olyan sokat utaztunk minden nap, hogy este hulla fáradtan zuhantunk az ágyba, az alvás már igazán nem okozott problémát. Az apurimac-i régióban teljesen véletlenül ráakadtunk egy banánhídra is, amin a legbátrabbak át is mentek, a kicsit gyávábbak csak fényképeket készítettek és messziről nézték a szerkezetet.

Itt sem volt egy szem turista sem, ahogy később is sikerült olyan helyekre ellátogatnunk, ami teljesen érthetetlen módon nem híres. Innen már egyenes út vitt Cuscoba, ahol városnéztünk, elmentünk megnézni a Cusco feletti romvárost, a Sacsayhuamán-t, ami az inkaidőkben közigazgatási, vallási központ volt, és mint fogadó is szolgált a messziről jött kereskedőknek, utazóknak. Itt már megcsodálhattuk a hatalmas, tökéletesre kifaragott kőtömböket, a csatornákat, a kígyó-puma-kondor triót ami több helyen is feltűnik szimbolizálva a lenti világot, a mi világunkat és a fenti világot. Láthattuk a chakanat, vagy inkakeresztet, ami szintén ezt a hármasságot szimbolizálja. Állítólag ez volt a egyik legnagyobb épületkomplexum az inka birodalomban. 

Másnap elstartoltunk megnézni a Machu Picchut. Hajnalban kelés, autókázás hogy elérjük a vonatot, majd több órás sorban állás a buszokra,  végül még pár óra várakozás a rom bejáratánál, így sikerült dél körül bejutni a helyre. Megfogadva a tanácsokat mi is fogadtunk egy vezetőt, aki rengeteg mindent mesélt nekünk az inka kultúráról, és a Machu Picchu történetéről. Megtudhattuk, hogy az első spanyol hódítók megérkezésekor két felé volt szakadva az inka birodalom, mivel állítólag a király iszákos volt, és egyéb komolyabb problémái is voltak melyek akadályozták őt abban, hogy jó uralkodó legyen. A birodalom egy része ezért inkább öccsét, a híres Pachacuteket választotta meg uralkodójául, így Pizarro érkezésekor épp polgárháborút vívtak az inkák. Ez is a spanyolok malmára hajtotta a vizet. E mellett az inkák istenségeiket magasnak és fehérnek ábrázolták, úgyhogy el lehet képzelni, hogyan fogadták a magasabb hódítókat. A spanyolok az elveszett inka aranyvárost keresték, Eldorádót,  melyről semmit sem tudtak, ezért városról városra haladtak, kirabolva mindent, meggyilkolva mindenkit. Ez a hír juthatott el Machu Picchura, ezért hagyhatták el lakói félbehagyva munkáikat, és felégetve mindent maguk mögött a hegyekbe menekültek. Nem tudni, ott mi történt velük, mert más őslakos népek is éltek akkor már a dzsungelben, például akik kiszedve a koponya csontjait zsugorított fejeket akasztanak öveikre. Plusz információ ide: először csak azt hittük, hogy szórakozik a túravezetőnk, mikor mondta, hogy menjünk arrébb, mert spanyolokat hall, de aztán kiderült, hogy nem is vállal Spanyolországból turistákat, mert utálja őket a múlt miatt. Magát inkának tartja, mert alacsony, barna bőrű, szemben a spanyolokkal, akik magasabb és fehér bőrűek, akik a jobb munkákat megkapják, előnyük van az egyetemi felvételin stb. Nem tudjuk, ebből mi igaz, mi nem, máshol nem tapasztaltuk ezt az utálatot, és senki sem említette ezt a hátrányos megkülönböztetést. Mindenesetre elgondolkodtató volt.

Maga a romváros fantasztikus látványt nyújt a hegyek között, két oldalról az öreg heggyel és a fiatal heggyel (Machu Picchu és Huayna Picchu). Valószínűleg nem igazi város volt, hanem a gazdagoknak, az uralkodó osztálynak építették mint nyaraló, ezért leginkább paloták, templomok és obszervatóriumok találhatóak benne. Nehezen megközelíthető, ezért későn is fedezték fel. Vélhetően 1570-ben hagyták el, és majd 400 év után találtak rá. Rengeteg volt a turista, már csak egy irányba lehet haladni, és ránk szóltak, mikor elővettük a szendvicseinket, hogy ezen a területen ne együnk. Nyilván voltak előzményei ezeknek a szabályoknak, de sajnos elég sokat ront az élvezeten hogy semmit sem lehet csinálni csak egymás sarkát taposni... Persze azért nem panaszkodunk, mert gyönyörű volt, varázslatos a helyszín meg az, hogy ennyire épek a házak, de Tomival megállapítottuk, hogy nálunk azért továbbra is messze a guatemalai Tikal maya rom viszi a prímet. Csak az kevésbé van hirdetve és szó szerint a dzsungelben van az állatok között. Lefele sétáltunk (kb. 2óra) akkora volt a buszra várók sora, és mivel még volt időnk a vonat indulásáig, elmentünk termálfürdőzni. Cuscoba éjszaka érkeztünk meg, és közkívánatra még egy napot maradtunk, hogy ne essünk össze a fáradtságtól. Még egy kis városnézés Cuscoban, majd másnap irány a Titicaca tó.

Útközben megnéztük kintről a Raqci romot,

majd letértünk a főútról egy igencsak vékonyka földútra, ami egy kemény szerpentinben végződött, hogy megnézzünk egy eredeti inka hidat, a Queswachaka hidat. Minden évben újrafonják biztonsági okokból, de ugyan azzal a technikával, mint ahogy az inkák készítették anno. Állatokat is áthajtanak rajta, úgyhogy erre nagyobb biztonsággal mentünk fel mint a banánhídra.

Turistát itt se sokat találtunk, csak pár helyit, elköltöttük az ebéd-uzsonnánkat egy gyönyörű domboldalban, majd továbbgurultunk a Titicaca-tó felé. Itt Punoban szálltunk meg egy szép kis hostelben ahonnan másnap vittek minket a kikötőbe, hogy áthajózzunk az úszó szigetekre, Urosra, ahol Aymarak élnek (Olyan őslakosok, mint a Quechuák.). Ezek a szigetek Totoranádból készültek, folyamatosan építik a tetejüket mert az alja rohad el, és le kell horgonyozni őket hogy ne lebegjenek el a helyükről. Ezeken szigeteken élnek mozgatható kunyhókban a lakosok, van általános iskolájuk, de sajnos középiskolába már Punoba járnak ki a gyerekek. Tartottak nekünk egy kis bemutatót a szigetek felépítéséről, a technikai dolgokról, hogy miből élnek (halászat, ezt eladják a piacon, meg a nád eladása), meg hogy általánosságban milyen az élet a lebegő szigeteken. Amit sajnos tapasztaltunk az a víz szennyezése, mert oda engednek mindent maguk alá, és utána abból is isznak meg főznek. Felforralnak mindent, de akkor sem túl egészséges... Egy családdal beszélgetve előkerült egy beteg kisgyerek, akit mama megvizsgált az anyuka kérésére. Lefordítottuk az utasításokat, hogy mit kellene tenniük, meg otthagytuk a literes tiszta vizünket, de ennél többet nem tudtunk tenni. Szerencsére nem volt komoly betegsége, csak hidratálni kellett, mindenesetre vicces volt kicsit a helyzet. 

A szigetek után már délután visszaindultunk Cusco felé hogy megnézzük Moray-t, ami szintén az inkák által épített komplexum, feltételezések szerint meteorológiai laboratóriumként funkcionált. A legalsó és a legfölső pont között több fok különbség is lehet, így kikísérletezték, hogy melyik növény milyen hőmérsékleten, mennyi csapadékkal, napsütéssel produkálja a legmagasabb terméshozamot.  

Kis kitérő ide: Juliaca város Cusco és Puno között fekszik. Ahogy közeledtünk a város felé, jött az első meglepetés. Egyszer csak az autópályán előttünk termett egy másfél méter magas földhányás, keresztben a sávokon, minden előzetes jelzés nélkül. Miután megoldottuk ezt a problémát, kisebb utcákra kerültünk, ahol a bukkanók árkok voltak, de akkorák, hogy gyök eggyel lehetett csak átmenni rajtuk, különben szétroncsoltuk volna az autó alját, plusz mi a második után hánytunk volna. Egyébként ez jellemző volt Perura, többször is volt valamilyen akadály az úttesten, például egy hatalmas sziklatömb, amit jobb esetben körbevettek egy piros szalaggal, jelezve a veszélyt, vagy még ennyi sem. És ezen az úton láttunk egy buszt majdnem felborulni, mert hirtelen akart előzni, persze kanyar előtt, majd hirtelen visszasorolni, mikor látta, hogy jönnek szembe. Ennek hatására a busz két kerékről két kerékre billent többször is, aztán megállt, feltételezhetően az utasok reakciója miatt. 

Innen Lima felé még meg akartuk látogatni az Aguas Turquesas nevű helyet, ami szintén nehezen megközelíthető helyen volt. Útban a türkizszínű kanyon felé Abancay régióban az út mentén teljesen random módon egy sziklaerdőt találtunk, kúpokkal, különleges formákkal meg persze hóval. Persze besétáltunk megcsodálni a furcsa alakzatokat  mielőtt folytattuk volna az utunkat. 

                                                                   A gorilla arccal :)

Az Aguas Turquesas egy kanyon, amiben egy folyó mészkőmedencéket hozott létre, amin minivízesés szerűen folyik le a türkizszínű víz. Itt is csak helyiekkel találkoztunk, turistával eggyel sem. Ez a hely hasonlít a guatemalai Semuc Champey-re, vagy az otthoni Egerszalókra.

Lima felé megnéztünk egy sódombot és a hegyoldalakban fellelhető Puya Raimondii-t, az andok királynőjét. Ez a növény a bromélia családjába tartozik és csak a Cordillera hegyvidékén (3800 méter fölött) található meg, 40 éves korára éri el a reproduktív érettséget. Virágzata hatalmas, buzogány alakú, messziről olyan mintha szobrok állnának a hegyoldalakban. Manapság sajnos a kihalás szélére sodródott, az ember által felgyorsított klímaváltozásnak köszönhetően...

Lima előtt egy kisebb városban szálltunk meg egy domb tetején szép kilátással, egy éjszakát töltöttünk ott majd Limán át felmentünk Huarazba, hogy megcsodáljuk a messze földön híres Huarascan Nemzeti Parkot.

Első nap elmentünk megnézni a Pastoruri gleccsert, ami 4000 méter fölött van, úgyhogy nem voltunk túl izgágák, de szerencsére majdnem a gleccser lábáig el lehet menni kocsival, úgyhogy azok is élvezhetik a látványt, akik nem tudnak órákon át gyalogolni. Itt láthattunk rengeteg fosszíliát, elméletileg dínó maradványokat is, amiket nem találtunk, de nagyon megérte a tó, gleccser, fosszíliák miatt az a pár órás kocsiút a szerpentines földúton. 

 Odafele szénsavas tavak mellet mentünk el amik pezsegtek, és barlangrajzokat is láttunk, nagyon különleges alakzatokkal és emberábrázolással. Visszafele már sietnünk kellett a kocsihoz, mert láttuk, hogy egy hatalmas vihar közeleg, ami el is kapott minket jéggel, hóval meg széllel. Plusz olyan köddel, hogy az orrunkig alig láttunk el. A következő napokban felmentünk egy tóhoz ahonnan rá lehetett látni az egész völgyre és Huarazra, és elindultunk megnézni még egy tavat, de akkora vihar lett és olyan szűk volt az út, hogy majdnem a legvégén visszafordultunk.

Ami jól is jött négy turistának, akik akkor indultak el lefelé gyalog, mert már szét voltak teljesen ázva,  jólesett nekik a kocsi melege. Kicsit sokan ültünk a kocsiban ekkor már, de sok jó ember kis helyen is elfér.:) Erről jut eszembe, hogy a kisebb falvakban többször is álltunk meg stoppos helyieknek, néniknek és bácsiknak, és vittük át őket egyik helyről a másikra. Mindegyik akart fizetni valamennyit, de nem fogadtuk el követve elveinket, miszerint ha már úgyis ugyan arra megyünk, semmibe sem telik hogy őket is elvigyük. Egy alkalommal a stoppos bácsi kutyája végig mellettünk szaladt, vagy előttünk mutatta az utat, látszott, hogy nem először csinálják ezt együtt. Nagyon cuki volt, néha még meg is ugatott minket. Legvégül megnéztük a dínólábnyomokat, amik egy kanyar előtt, épp hogy csak kitáblázva voltak az út mentén. Ha valaki nem tudatosan megy oda, észre sem veszi. De mi ezért mentünk, és nem is csalódtunk. Hatalmas nagy lábnyomokat lehetett látni a sziklafalban, most mát függőleges állapotban, de ez ugye régen vízszintesen volt, csak az idők folyamán felgyűrődött. 

 Innen már Lima volt a végcélunk, ahol leadtuk az autót, majd bementünk Limába is várost nézni. A belső, koloniális rész valóban szép volt, de nehezen tudtunk elvonatkoztatni attól, hogy a külvárosban és Lima körül milyen állapotok között élnek az emberek. Lementünk a San Francisco bazilika katakombájába, illetve az épületben is körbevezettek, majd a limai romokat néztük meg, amit speciális technikával építettek, hogy ellenállóbb legyen a földrengésekkel szemben. A falak egymás mellé állított téglaszerű lemezekből épültek, amit kagylóhéjból, sóderből meg agyagból készítettek. Ezzel a technikával építették a piramist is, amiben kamrákat találtak múmiákkal és különböző ékszerekkel, tárgyakkal.

Ezután hazamentünk hogy papáék összepakoljanak, mert este már indult is a gépük . Nem mondanám, hogy nagyon boldog volt az elválás, de mitől is lett volna egy hónap 0-24 órás együtt élés-utazás után. De azt mindenképp  meg kell jegyeznem, hogy kisebb összezördüléseken kívül nem voltak veszekedések, mindenki élvezte az utazást, még ha el is fáradtunk benne. És azért lássuk be, nem sok család tudná ezt utánunk csinálni!<3  Reméljük legközelebb Szaffi is velünk tud tartani, hogy teljes legyen a csapat.:)

Ui.: Tényleg több mint 3000 féle krumpli van Peruban, köszönhetően annak, hogy a krumpli innen ered, meg a kutatók a krumplik keresztezésével hoznak létre új fajtákat amik lehetőleg ellenállók lesznek a különböző éghajlati körülményekre meg a helyszínen fellelhető rovarokra. Náluk a folyamatos keresztezés egy ellenállóbb krumpli létrehozására irányul. Innen folytatás következik HAMAROSAN!!! :) ahol Tomi anyukájával és bátyjával bejárjuk a kevesek által ismert Bolíviát.

Miután átgyalogoltunk a Paraguay-Argentín határon, nekiálltunk stoppolni, mert az idő màr tényleg nagyon szorított minket. A szokásos másfél órás argentín várakozás után az első tuk-tuk stoppunkkal majd egy autóval még naplemente előtt sikerült eljutnunk az általunk kiszemelt és mások által is ajánlott útra még Formosa előtt, amin reményeink szerint hamar el kellett jutnunk Saltába. Rengetegen mennek ezen az úton, kaptuk válaszként az úton.

Itt már egy kicsit gyanús volt, hogy nem a leggyorsabb útvonalat választottuk, mert nem volt túl nagy forgalom. De szerencsére egy gyönyörű naplemente után legnagyobb meglepetésünkre még szürkületben felvett Pablo, és párszáz kilométert repített minket bele az éjszakába. Annyira összebarátkoztunk, hogy továbbvitt a falujánál, és meghívott egy empanadakra specializálódott kifőzdébe. Jól bevacsiztatott, külön rendelt még nekünk elvitelre is, és kivitt az útra a rendőrséghez, hogy biztonságos helyen aludhassunk. Szóltunk nekik, hogy itt töltjük az éjszakát, ők mondták, minden rendben, úgyhogy a közeli bozótosban vertünk sátrat.

Másnap még továbbjutottunk egy kis faluig, és onnan semmi. Se ki, se be. Ami forgalom volt, az mind a falué. Végül érdeklődtünk a buszok felől, de a következő ami indult az hajnali háromkor ment. Mit lehetett csinálni? A helyiektől kérdezősködve egy viszonylag békés utcán kisétáltunk a főútra (már sötétedés után), és elhatároztuk, hogy bekéredzkedünk egy templomba aludni, mert a helyiek olyan ijesztően festették le a  faluban az éjszakai helyzetet, hogy elvetettük a bivak lehetőségét. Egyrészt mivel a paraguayi határ nagyon közel van és sok-sok kilométerre csak pusztaság található, a helyiek szerint a drogot erre a területre dobálják le repülőről (stoppos infók). És ahol drog van, ott fegyver is, erőszak is, stb. stb. Másrészt a falu egy részében benszülöttek éltek, az úgynevezett Wuichik, és a helyiek azt mesélték, hogy főleg abban a régióban jellemzőek a lövöldözések, 9-10után tele az utca részeggel és a drogtól kábult emberekkel. Nem tudjuk, hogy ebből mi volt igaz és mi nem, de kideríteni sem akartuk este 7körül, úgyhogy az első templomba bekéredzkedtünk. Ez egy evangélikus templom, vagy inkább közösségi ház volt, és pont az egyházi gyűlés végére értünk oda. Még láttuk a kislányokat rózsaszín báli ruhában szalagozni, aztán ahogy szép sorjában jöttek ki az emberek mindenki köszöntött minket és mindenféle jókivánságokkal és puszikkal árasztott el. A lelkipásztor hölgy hátravezetett minket az épület kertjébe, és megmutatta hol tudunk zuhanyozni illetve hogy hova verhetjük a sátrat.

Éjszakára ottmaradt velünk egy fiatal srác, hogy a mi épségünkre vigyázzon. Meghívott vacsorára, úgyhogy volt alkalmunk vele beszélgetni, miközben apukája által készített locro levest (nálunk nagyon hasonló a gulyáshoz) ettük. 24 éves volt, és kb 5éve lett hívő. Előtte már 13 éves kora óta dohányzott, ivott, droggal kereskedett, rabolt, fegyvert is szerzett és olyan balhéi voltak, hogy a városban már csak a saját háza környékén járkálhatott kísérők nélkül, máshova még fényes nappal is csak több emberrel, fegyveresen mehetett. Édesapját többször megfenyegette hogy megöli, mert részegen ment haza és megverte az édesanyját. Dühös volt rá, az anyjára, magára, az egész világra. És hogy mi változott? A húga rendszeresen járt ebbe a gyülekezetbe, és egyik alkalommal kivételesen ez a srác is beült a hátsó sorba. A lány úgy örült neki, hogy a felolvasás után elmondta, mennyire boldog, mert a bátyja ma ott ül köztük, hálás érte, hogy a sok rossz ellenére ott láthatja és sírva fakadt. Ez olyan hatással volt rá, hogy elhatározta, megváltozik. Nem ivott, nem drogozott, nem dohányzott, bocsánatot kért a szüleitől, megpróbálta rendezni a viszonyt a szülei között, segíteni az apját, és állást vállalt a közösségben. Hihetetlen és megrendítő volt meghallgatni a történetét, ugyanakkor jó, hogy a vallás a sok rossz példa után amit Mexikóban, Közép és Dél-Amerikában  láttunk azért jót is tehet. A fiú azóta már minden haragosával kibékült, este is járkálhat a város bármely részén egyedül, kíséret nélkül. Elképesztő beszélgetés volt...
Másnap korán reggel nekiálltunk stoppolni, de ahogy tegnap, aznap se volt forgalom. Hatszor visszamentünk lefotózni a kisdisznókat, megírtuk a beszámolót az út szélén a telefonon, játszottunk, beszélgettünk, aludtunk, de órákig semmi de semmi se történt. 

Még egy buszt sem láttunk elmenni, csak biciklin, motoron meg szamáron utazó embereket.

Aztán sok-sok órás kínlódás után végre jött egy kamion és megállt!

Hihetetlen volt. Jó sokáig elvitt, úgyhogy úgy döntöttünk nem húzzuk tovább az időt, elbuszozunk Saltáig, főleg, hogy a hely, ahol a sofőr kirakott nem tűnt a legbiztonságosabbnak az éjszakai sátrazáshoz.

Hajnalban érkeztünk meg, de szerencsére Tomi előtte kinézett már egy kempinget a Cerro San Bernardon, úgyhogy tudtuk hova menjünk. A házat meg is találtuk, de se fény se mozgás nem volt, úgyhogy az utcán tovább sétáltunk és egy ritkásabbnak tűnő helyen felmásztunk a hegyoldalon a bozótban kis ösvényt vágva. Tomi talàlt egy téglarakás és egy szemétdomb között egy talpalatnyi helyet úgyhogy ott vertük fel a sátrunkat két helyi kutya segítségével.

Reggel arra ébredtünk, hogy valaki szólongat. Kiderült, hogy sikerült a kempingünk hátsó udvarában sátrat vernünk, és azért volt kicsit büdi, mert a szárazvécét is oda ürítik... Mindenesetre kifizettük az éjszakát, és bevittük a cuccainkat a házba. Ez a ház egy épülőfélben lévő ház volt, amit az arc befoglalt 10éve, kirúgdosta a csöveseket, felszerelt zárat és kaput, és abból él hogy zsonglőröket, utcazenészeket, ékszerkészítőket, vagyis hátizsákosokat fogad. Van vize, wifije, helye a sátraknak mert akkora a ház, és még adót sem kell fizetnie. 

Körbeszaladtuk a várost, voltunk a hegy tetején lévő kilátóban és múzeumban, és egy esti busszal átmentünk Cafayateba.

Cafayate a Salta régióban található picike falu a kősivatagban. Ajánlásra Rafa kempingjében vertük fel a sátrat, és megismerkedtünk a többi utazóval. Egy spanyol párral annyira összebarátkoztunk, hogy másnap velük túráztunk el a Siete cascadashoz (a hét vízeséshez), ami egy völgyben kanyargó folyócska vízesései. Vezetőt elvből nem fogadunk, úgyhogy magunkban fedeztük fel a hat vízesést, a hetediket sajnos nem találtuk. De később képről lecsekkoltuk és a hatodik volt a legszebb.:D Természetesen. Azért a túristavezetők által használt utat nem sikerült megtalálni, úgyhogy néha kénytelenek voltunk sziklamászó tudásunkat bevetni hogy továbbjussunk a folyócska mentén.

A vízesések után még elmentünk megnézni a helyi barlangrajzokat, amiket csak önkéntes vezetőkkel lehetett megtekinteni, mert különben esélytelen megtalálni őket. Túl sok mindent sajnos nem tudott elmondani a vezetőnk, úgyhogy megállapítottuk, hogy nem ártana nekik sem valami tanfolyamot elvégezni, ha már ez a munkájuk. De maguk a rajzok érdekesek voltak. Nanduk (strucc félék), vikunyák, csillagos ég, nap, felhő voltak leginkább láthatóak.

Aznap este a kempingben találkoztunk egy chilei csávóval aki elveszett pár hétre az Atacama sivatagban. Eleinte amíg még a parton sétált/stoppolt és minden rendben volt, halakat fogott és azt ette. Kellemesen töltötte napjait, szépen haladt észak felé. A baj akkor történt, mikor besétált a sivatagba, hogy felfedezze, és miután már nem látta a tengert, megpróbált visszasétálni, de rossz irányba indult. Ekkor, miután felélte az összes ételtartalékát, és a sátrán lecsapódó reggeli harmaton élt, egy idő után már nem tudott továbbmenni. Ekkortól már nem is emlékszik mindenre. Végül két motoros keresztezte az útját a semmi közepén és odahívtak egy mentőhelikoptert, pont időben, mert már teljesen kiszáradt. Utána még két hétig volt az intenzív osztályon... Minderről úgy mesélt, mint ahogy egy átlagos napodról számolsz be a barátaidnak. Mi meg, a hallgatóság nagyokat pislogtunk, és megállapítottuk, hogy azért az extremitásnak is vannak határai.

Másnap a spanyol barátainkkal kibuszoztunk az úgynevezett Quebradahoz, ami vízmosta és szélformálta kanyonok, sziklák összessége. Az első látványosság után, ami úgy nézett ki, mint egy erőd, az út mentén sétálva lestoppoltunk egy pickupot, és ők vittek el a következő pár pontra.

 Az íveken, hidakon, csipkéken kívül még szivárványszínű sziklafalakat és kanyonokhoz is eltúráztunk, majd legvégül az ördög torkát (sziklaformában) és az amfiteátrumot. 

Itt sátraztunk kis barátainkkal és a vacsorát egy helyi fiú társaságában töltöttük el. 18 éves volt, de annyi bölcsességgel és tapasztalattal volt megáldva, mint egy nála jóval idősebb ember. Ahogy mesélt az életéről, világossá vált, honnan van ennyi élettapasztalata. Sok testvér, egy anyuka, aki abból él, hogy maga készítette ékszereket ad el. Évekkel ezelőtt, amikor még nem voltak ott túristák,  csak elvétve Argentínának azon a területén, nem jutott minden napra ennivaló, de szerencsére most már nagyobb a híre Saltának is, így már ennivalóra, ruhára is telik az összes gyereknek. Azért van pozitívuma is a turizmusnak, nem csak negatív hatása. Szerencsére a kormány nem engedi, hogy hoteleket építsenek a természetvédelmi park területén, ezzel őrizve meg a hely szépségét és épségét. 

Reggel elváltunk Raultól és Carolinától és külön-külön stoppoltunk át Jujuy-ba. Félúton, Salta városban még teljesen véletlenül összefutottunk a srácokkal, ők akkor érkeztek meg, mi pedig egy katasztrofálisan sikerült stopp után visszafordultunk a városba hogy busszal menjünk át Tilcaraba. (Az úton, ahol elindultunk egy ideig jól ment a stopp, de aztán órákra megrekedtünk. Semmi forgalom nem volt, és mivel sietni kellett Limába, inkább visszastoppoltunk, ami persze egyből ment, és buszra szálltunk.) Tilcara egy még kisebb hegyi falu, egy völgyben fekszik, körben szivárványszínű hegyekkel, rengeteg helyi árussal, akik a kötött pulcsikat, szőtt pokrócokat, párnahuzatokat, bárányszőrből és bőrből varrt mamuszokat stb. árultak. Erre is sok helyi kifőzde volt, itt ettünk először humitas-t, ami kukoricából készült, sajttal töltött banánlevélben főtt helyi étel. Természetesen felsétáltunk a legmagasabb hegy tetejére, és megünnepeltük, hogy már két éve bandukolunk. 

A sátrunkat a falun kívül a hegy lábánál vertük fel, a csillagos ég gyönyörű volt, de nagyon hideg és szélvihar, aminek eredményeképp reggelre egy centis homokkal voltunk mi is és a cuccaink is bevonva. A fele éjszakát már az arcunkba húzott kendővel próbáltuk átaludni mert szemünk-szánk tele volt porral. Tanulság: ha sátrat vesztek, jól nézzétek meg, hogy a külső ponyva leér-e a földig. Ha nem, ne vegyétek meg, vagy sose sátrazzatok sivatagban vagy olyan helyen, ahol por van.

Innen még egy túra kedvéért Purmamarcába is elstoppoltunk, ahol szintén az ördög torkát néztük meg(kanyon és vízesés), körbesétáltuk a falut, belenéztünk egy helyi focimeccsbe és vettünk valami finomságot egy helyi nénitől. 

Innen bele a mélyvízbe: határátlépés egy játszótéren való alvás után,

majd keresztül Bolivián buszokkal, amik meglepően kényelmesek voltak (ágyas busz, vagyis majdnem teljesen lehajtható támla és felhajtható lábrész potom összegekért), buszonalvás, benzinkút mögött alvás,

elsuhantunk a Titicaca tó mellett, ahonnan még stoppal is megpróbáltunk továbbjutni,

majd át Peruba, éjszakai városnézés Punoban, ahol kipróbáltunk minden ételt és italt amit csak az utcán kínáltak,

hajnali (reggel1/2 5) városnézés Cuscoban, 

majd tovább, tovább mint az őrültek. Volt, hogy tipp alapján kint, a buszterminálon kívül egy sikátorban vártuk a buszt, akivel előzőleg lezsíroztuk, hogy fél áron visz el a célhoz. A busz lelassított, mi bedobáltuk a hasába a táskákat majd ugráltunk is rá fel, és a sofőr kinyújtott kezébe olvastuk le a pénzt. Mindez nem tartott fél percig se...Az utak katasztrófák, szerpentin szerpentin hátán, teljesen idióta sofőrök akik úgy előznek a szarpentinen kanyarban hogy nem látják be, mindezt 600 méteres szakadék mellett szalagkorlát nélkül. Én csukott szemmel próbáltam túlélni, Tomi őrjöngött és szólt a sofőröknek, hogy az életünk talán fontosabb, mint hogy 10 perccel hamarabb érjünk Limába. Erre a válaszuk annyi volt, hogy igyunk egy felest és hogy majd hozzászokunk. NA EZÉRT IS IMÁDUNK STOPPOLNI!!! Egy néni azt mondta, ő imádkozik minden út előtt és hálát ad istennek minden út után, hogy épségben túlélte. Na kösz. Tisztára Guatemala. De azért amikor világos volt és láttuk a tájat, teljesen le voltunk nyűgözve.

A pár órás megállókban körbeszaladtunk a városok szép részében és mindenhol megkóstoltuk az összes szembejövő ételt-italt. Szerencsére nem lett tőlük semmi bajunk, úgyhogy nyugodtan folytathattuk az ámokfutást. Mondanunk se kell, Limába mint a hullák érkeztünk meg, ezért a pár nap várakozást amíg Papa, Mama és Lili megérkeztek evéssel, alvással és filmnézéssel töltöttük. Összevásároltunk minden egészségeset: grilcsirke krumplival és 1 liter fagyival, 2 féle csipsz majd saláta leöblítve gyümölcssalátával, szóval minden mi szem szájnak ingere. Meg egyszer elvittük az összes ruhánkat mosodába. Kézzel egy idő után nincs kedve az embernek ruhát mosni, pláne nem pulcsit. Szóval így vártuk a család megérkezését. 
Innen jön HAMAROSAN a folytatás :)