Miután anyum visszament Magyarországra, a keménymag 3 főre fogyatkozott. Aznap és a következő éjjel még élvezhettük Willy couchsurfinges szeretetét, napközben lementünk a város szélén fekvő folyóhoz, a Rio Pirai-hoz fürdeni, mivel kaptunk egy fülest a reptérről visszafele stoppolva, hogy hatalmas fieszta van készülőben. Na, gondoltuk, ez kell nekünk!!! :)

Amikor leértünk a partra akkor realizálódott bennünk, hogy te jóóó ég ez az óriásnak titulált folyó kb. bokáig ér és egy kis csermellyé vékonyodott a száraz időszak miatt.. (Sajnos itt is a elvesztek a képek amikor zárlatos lett a telónk)

Mindenesetre pár km-en lesétáltunk rajta, ahol már kevesebb volt az ember, mert tényleg eléggé hering fíling volt, láttunk egy-két vicces formát, alakot:

(kutya székben)

Emberek ezrei pancsoltak a sekély vízben, végül mi egy holtágban merültünk alá frissítés gyanánt.

Úton hazafele a kis kollektívó buszokon zenéltünk az embereknek: bemutatkoztunk kik vagyunk, honnan jöttünk és egy kis számmal kedveskedve belecsaptunk a húrok közé. Geri ènekelt ès a saját kis duplahúros bolíviai gitárján (Charango) játszott, èn meg az otthonról hozott dorombon trilláztam ezerrel :D Abszolút improvizatív alapon ment de a szám végén egyszer sem dobáltak meg, sőt Fanni a koncert végén körbe adva a kalapot pár bolivianóval gazdagodott a társaság, ami elég volt a buszútra+egy jót kajáltunk mindannyian :) Micsoda fellépések voltak, micsoda közönséggel! :D

Mialatt írjuk a beszámolót, igazából már Ecuador-ban vagyunk és igaz csak ketten Fannival, de szeretnénk kicsit zenélni itt is, illetve a La Paz-ban elkezdett karkötők készítése és beszerzése után árusítani, ami nagyon furcsa nekünk, mivel sohasem csináltunk ilyet otthon. Èn Közép-Amerikában a didgeridoo-val kalapoztam az utcán de dorombbal mèg sosem, Fannit kell rávenni, hogy pár népdalt énekeljen én meg aládorombozok. :) Ilyen téren is folyamatos a fejlődés és ki kell próbálnunk sok mindent még.

Visszatérve, innen másnap lestoppoltunk Camiri falujába, ugyanis ezekben a hetekben épp ott volt a latin-amerikai rainbow találkozó, amire szerettünk volna elmenni közösen.  Akik még nem ismerik, ez egy utazós, többségében biciklis,hátizsákos, artezán találkozó, ahol több tíz/száz/ezer, világtalálkozókon tízezer ember is összegyűlik. Van országos, európai és latin-amerikai, valamint a legnagyobb volumenű, a világtalálkozók. Fontos leszögezni, hogy ez nem egy fesztivál, ahol legtöbbször a drogok vannak a középpontban, itt mindig van kisebb-nagyobb projekt amit összehoznak a találkozó végére (egy nagyobbra példa.: Geriék Indiában egy picike falut húztak föl földből, amit a találkozó végén a helyi, hajléktalan embereknek ajánlottak fel). A rainbow,  a hippi mozgalomból indult, mára már teljesen más irányokat, elveket követve. Itt a fő értékeket a megosztás, tanulás-tanítás, hogyan éljünk környezettudatosan-együtt, beosztóan és nem pazarolva, valamint a közös döntések adják. Bármiről legyen is szó mindenről közös döntés van, egy nagy körben a tűz körül, ahol van egy bot (talking stick), akinél van, ő beszélhet, majd továbbadja a soron következőnek. Mindennap közösen főznek és előbb táncolnak, énekelnek és zenélnek a tűz körül, majd megosztják az ott lévőkkel. Az étkezés végén jön a varázskalap (magic hat) ahova lehet adományt dobni, ki, hogy érzi, akarja, de nem kötelező. Ebből az összegből vásárolnak a reciklálás mellett kiegészítő alapanyagokat. Nyilván egy világtalálkozón nem ilyen egyszerű az élelmezés: ebben az esetben már a találkozó előtt fél/egy évvel meg kell lennie a helyszínnek és veteményezni kell, hogy mire eljön a találkozó legyen miből gazdálkodni. Nem használnak vegyszereket, nem esznek húst pl., stb. A tanulás-tanítás nagyon fontos ezeken a találkozókon: minden nap, aki szeretne felajánlhatja azt, amihez ért és úgynevezett műhelyként (workshop) mutatja meg a dolog csínját-bínját. Itt például rengeteg téma volt a permakulturális gazdálkodásról, volt masszázstechnikák, makramézás és kemenceépítés földből.

Ami nagyon vicces, hogy egy ilyen találkozóra a karavándorok mellett diplomás, egyetemet végzett emberek is jönnek és továbbadják amihez értenek, gyakorlatban. Volt pl egy Japán forma, akivel egy kis biogáz WC-t építettek, ami a végtermékünk gázának az energiáját hasznosította...Fannival mi már voltunk előtte is találkozón, de csak Európán belül, ezért rengeteg minden új volt, főleg hogy itt a spanyol volt a nemzetközi nyelv :) Nyilván voltak rajtunk kívül a világ minden pontjáról utazók, kb. százan lehettünk de ez a létszám folyamatosan változott. Nagyon jó találkozó volt azt leszámítva, hogy elképesztő meleg és magas páratartalom fogadott, ezért az előre megtervezett pihenés az utóbbi hónapok rohanása után nem itt kezdődött el, már a helyszín elérése is okozott némi nehézséget, mivel 15km-re volt a falutól kint a semmi közepén. 5 nap után jöttünk el és indultunk magasabb területekre. Kifelé szerencsénk volt és féligmeddig stoppal kijutottunk a főútra, majd irány Sucre városa. 

Ott 3-4 napot töltöttünk és ellátogattunk a mára már a világ egyik legnagyobb dínólábnyom lelőhelyéhez, amit tök véletlenül fedeztek fel: egy francia cég cementet állít elő ezért a hegyet tortaként elkezdték felszeletelni. Egyszer csak az egyik ilyen szelet előmintavételezés bevizsgálásánál rájöttek, hogy attól a rétegtől kezdve hiányoznak elemek amik nélkülözhetetlenek a cement előállításához, így otthagyták és pár év alatt a csapadék kimosta a  felső rétegeket és előbukkantak a lábnyomok :) 

Nyilván ami 65 millió évvel ezelőtt egy sík, pl tóparti talajréteg volt, ahova a dínók előszeretettel gázoltak bele inni és a több tonnás testük/lábnyomaik alatt betömörödött a puha talaj,  évmilliók alatt szépen függőlegesre felgyűrődött és ezt csodálhattuk meg... Több száz lábnyompár maradt fent, rengeteg csontváz és egyéb leletek, amiket a helyi múzeumban megcsodálhattunk. Szuper klassz volt ismét időt ugrani, és kicsit közelebbről megismerni ezeket a lényeket, akiknek leszármazottjai a madarak, illetve másik csoportjukból a hüllők fejlődtek tovább és (még) élnek közöttünk a mai napig is.

Maga Sucre is nagyon szép város, kb. 3500meteren fekszik egy hosszú, kopár hegygerincen, ahol számos hely van túrázásra, mászásra. Mi végül helyi mászók ajánlására továbbmentünk a Potosi melletti mászóhelyre, ami a legnagyobb mászóhely Bolíviában: Jardin del Edén (Éden kertje)

Nehéz szavakba önteni ezt a tényleg paradicsomot idéző csodát. 4000m feletti magasság, a környező helyek teljesen kopárak, életnek semmi nyoma, majd egyszer csak egy óriási széles kanyon, benne kis folyó csörgedezik, létrehozva egy zöld, tőzeges oázist, aminek az egyik oldalán kiépített sziklafalak, másik oldalán homodűnék szegélyezik... Mint a mesékben. Itt két hetet töltöttünk csak, mivel határidős volt a vízumunk.

A területen lámákat (több mint 300-at ) tartott egy quechua család, akik a szőrükből ruhákat fontak, húsukat eladták.

Mivel magánkézben volt, ezért előzetes egyeztetès ès fizetés után mehettünk oda. Az első pár napban sátraztunk, kialakítottunk egy kis tűzhelyet az egyik sziklafal tövében, majd egyik nap a quechua farmtulaj jött a sátrunkhoz (Germán) egy óriási jégzápor után  és azt mondta, hogy ne szórakozzunk, használjuk a menedékázat, mivel senki sincs itt. Mi először próbáltuk magyarázni neki, hogy nincs arra pénzünk, hogy egy menedékházat kibéreljünk, mire ő csak rázta a fejét és mondta, hogy nem fontos, nem érdekli a pénz.

Onnantól kezdve bent laktunk, volt elektromosság, gáz és !!!ÁGY!!! MELEGVIZŰ zuhanyzóval :D. Micsoda hetek voltak azok :) Másnap felajánlottuk a segítségünket a reggeli lámaterelésben, aminek nagyon örült a család , mivel mindig 1-1 ember terelt csak, ezzel megkönnyítve a dolgukat. A dolog egyszerű volt:  napfelkelte után a hegyek közé kellett felterelni ezeket az iszonyat jó arc és intelligens állatokat egy fennsíkra, ahol gyéren de füves legelők voltak. Ezzel tartva életben a kanyonban levő zöld oázist, mivel így nem legelik le teljesen. Pásztor nem kellett, délutánra maguktól visszatértek és estére bevonultak a kőkerítéseik mögé... Hát nem mondhatnánk birkáknak őket :)

Az első napokban Fannival rettenetesen elfáradtunk, mivel ilyen oxigénszegény magasságban fel-le túrázni olyan volt, mintha futva közlekednénk súllyal a hátunkon. A legelső nap volt talán a legviccesebb, amikor is csak mi ketten (a quechua lány nem jelent meg reggel a mai napig sem tudjuk, hogy miért) hajtottuk fel a lámákat egy számukra teljesen új útvonalon... Mindenfele akartak menni csak arra nem, amerre hajtottuk őket. Végül több óra alatt sikerült őket felterelni a kanyon végében található fennsíkra, ami utólag kiderült, hogy délutánonként az ellenkező irányból ott jönnek le. -Hm ezek a kifakult színű, újdonsült kétlábúaknak megártott a magasság. Gondolták, de engedelmeskedtek.

Volt három helyszín, ahova ordibálva, füttyentgetve és tapsolva feltereltük őket, és voltak pontok, ahol megállt a nagy szőrfelhő, porfürdőt vettek, hemperegtek, hogy megtisztítsák a bundájukat, végül boldogan, négylábbal kirúgva ugráltak egymás hegyén hátán, futkostak össze-vissza, végül alakzatba vissza és haladhadtunk tovább :D A porfürdő volt a kis szeánszuk, ami szent és sérthetetlen volt. :)

 Ide még egy kis extra: a lámák köpködnek de csak egymásra, leginkább a hímek, amikor párosodni szeretnének és ezzel, illetve a nyakukkal próbálják letolni a másik hímet a nőstény láma hátáról. Nagyon vicces, ilyenkor takonyfelhőben úsznak szegények, és a prüszkölés hangjából és intenzitásából is tisztán kihallatszik, hogy mérgesek egymásra. :D 

Egyébként meg vannak jelölve az elkülönítés céljából: a lányoknak a fülükben, a fiúknak a nyakukban, valamint a terhes/kismama lámáknak  a fülükben és a nyakukban is lógnak színes, kis szalagok. A többszínű szalagok segítenek a lámafarmok közötti válogatásnál. Nyilván a fiúkból vágnak le a legtöbbször, amikor odaértünk épp két idősebbet vágtak le, aminek a szívéből,tüdejéből és húsából kaptunk is. (A húsból a Fanni kezébe nyomtak egy jókora cafatot nyersen :D ) Íze, mint a szarvasnak, csak kevésbé omlós, sokkal inasabb, viszont nagyon finom. Végül az egyik szőrt megkaptuk ajándékba, amit nekünk kellett letisztítani a vértől, illetve kikészitenünk (tele volt az irhája kukaccal) ami a mai napig tökéletesen funkcionál derékaljként :) A vastag bőre, valamint hosszú szőre miatt kiválóan szigetel, és nem ereszt le mint a legtöbb felfújhatós matrac :D Az más kérdés, hogy 3x akkora, de esztétikus, főleg, hogy úgy nézünk ki vele mint a vikingek amikor kitesszük a hátizsákra. :)

Mászás szempontjából is baromi jó hely volt, bár a magasság miatt nem tudtunk sokat mászni, az utak felejthetetlenek voltak. Mászók illetve motoros utazók jöttek, mentek rengeteg országból, így nem unatkoztunk egy percig sem esténként. 

Egyik nap egy chilei mászó kolléga (Joaquin) többnapi unszolására, - akinek voltak tradicionális mászáshoz eszközei - elmentünk megmászni egy ottani, ikonikus tornyot (6C nehézségű  2 köttélhosszas, klín, gyönyörű  repedés, de standok voltak). Felváltva másztuk volna, de végül csak én másztam meg egyben,  vért izzadva, mert miután látta szenvedésemet, neki inába szállt a bátorsága és visszavonult. Fordított helyzetben valószínű én iis így döntöttem volna, mert nagyon kitett 6C volt... 

A szikla egyébként mészkő volt, elképesztő gyönyörű formákkal és lyukacsos fogásokkal.

Egy napunk úgy nézett ki, hogy a reggeli lámaterelés után kimentünk  a kanyonba jógázni, reggeli, majd olvasás, a családdal együtt szövés, fonás, vagy épp a menedékházat csinosítgattuk mindenféle dolgokkal. Pl.: kiszáradt kaktusztörzsből vágtunk darabokat, a lyukakat kitakarítottuk és lámpabúraként felkötöztük, evőeszköztartót stb. 

Majd másztunk napnyugtáig, főzés, beszélgetés a családdal, olvasás és alvás:)

Ez idő alatt összebarátkoztunk a családdal és főleg Germannal, akiről kiderült, hogy a többi testvérével együtt egy kis ezüst bányát üzemeltet, valamint önerőből elindítottak egy hotelt Potosiban... Hab a tortán, hogy Germannak egy saját, híres zenekara van, akikkel bejárták egész Európát... Ő énekes és Charangón játszik. No komment :D Fannival elképedve bámultunk, hogy mennyi lábon áll ez a család és a farmi élet mellett mennyi mindenhez értenek... Ide még vagy ezer sztorit és élményt le tudnék írni de így is hosszú és haladnunk kell. 

Itt is nagy szívfájdalmunkra, de el kellett hagynunk ezt a varázshelyet... Germán meginvitált hozzá, együtt főztünk és zenéltünk, valamint így lehetőségünk volt a továbbindulás előtt meglátogatni az előző beszámolóban is tárgyalt Cerro Rico ezüstbányát. A bánya, ahol a bányatörténelem során a legtöbb halálos balesetet regisztrálták, ami már nincs állami kézben, a bányász csapatok (3fő/csapat) maguk döntik el mennyit maradnak odalent, csak a kitermelt és  maguk által eladott ezüst után kapják meg a bérüket, ami bolíviai viszonylatban még mindig a jobb fizetések közé tartozik...  Viccen kívül nulla szabályozás, egyedül a robbantással kapcsolatban vannak kikötések pl.: adott helyen, előre bejelentett, maximum 24 robbantás (dinamittal) lehetséges, mivel az utóbbi időkben is számos baleset volt abból kifolyólag, hogy találtak egy-egy nagyobb ezüst telért, és gondolták egyben kirobbantják, amihez sokkal több dinamit szükséges. A baleset onnen ered, hogy a begyújtás kézzel történik egyesével és mire a végére ér a delikvens az első dinamit már berobban...

Egy félnapos kirándulás keretein belül sikerült bejutni a hegy gyomrába, ahol a saját szemünkkel láthattuk a kitermelés folyamatát, kézi erővel hajtott csilék (2 ember/csile) a tárnák tartószerkezeteit, amiket szó szerint a pachamama tartott,

Hallottunk robbantásokat pár szinttel alattunk, bemehettünk egy robbantási területre, ahol a csapat egyik tagja ügyel a csörlőre, ha jelt adnak a mélyben a társak (fejlámpa fényével) gyorsan felhúzza, mielőtt berobbannak a dinamitok. 

 Már a belépésnél majdnem elgázolt minket egy színültig megrakott csíle, gyakorlatilag annyi helyünk volt, hogy a falhoz lapuljunk, hasunkat behúzva..

Volt alkalmunk az egyik bányászcsapattal váltani pár szót, amíg töltötték a csíléket és az a szomorúság, elgyötörtség az arcokról amit láttunk, leírhatatlan...

Az egyik sráctól megkérdeztem - aki 16 éves volt - hogy nincs lehetősége váltani, nincs más munka ami kevésbé veszélyes és keresne vele közel hasonlóan? Ő erre azt felelte, hogy nem tudja, neki az apja, nagyapja, dédapja is ebben a bányában élt-halt, ő ebben nevelkedett fel, neki ez az otthona, kb. csak aludni jár haza és a legtöbb barátai is bányásznak, szóval nincs is szó arról, hogy mást csináljon. Mi - azért, hogy beengedjenek a bányába - vittünk a munkásoknak energetizálás szempontjából kokalevelet és vizet. 

Még egy dolog, ami hirtelen feljött: a vallási világuk: az ő (Quechua, Aymara) kultúrájukban illetve vallásukban az ördög képe nem a rossz szerepében jelenik meg, aki gonosz és Isten ellenkezője. Nincs is szó jó vagy rosszról... Náluk a földanya (pachamama) megtermékenyítésére szolgál, aki termékennyé változtatja (esetünkben ércekkel teli bányák) a földeket. Ezért, mint minden bányában, itt is van egy óriási oltár ördög alakban akinek óriási “szerszáma” van, ami a termékenységre utal. Hálájuk jeléül a rengeteg termésnek, rengeteg felajánlást (többnyire kokaleveleket)  visznek és számos ünnepséget szerveznek a tiszteletére.

Természetesen mi is vittünk, majd szerencsésen kijutottunk a bányából.

A következő napon utunk tovább vezetett először Oruro városába, ahova kaptunk egy helyi mászós fiúnak (Miguel)a kontaktját, aki a város legszélén élt nagyon szerény körülmények között, közel a kis mászószektorhoz, ahol egy fél napot tudtunk mászni. Nagyon kedves volt, hogy megosztotta velünk a szobáját, amibe alig fértünk el hárman.  Másnap a nagy hőség miatt kora reggel mentünk ki és délután 3-ig másztunk. Ezután vissza az útra és tovább La Paz-ba, ahova estére érkeztünk meg. Előre írtunk Couchsurfing-en és egy fiú (Franz) egyből visszaírt, így estére már nála voltunk. Itt is a földön aludtunk, tudtuk jól, hogy anyagilag ő is hadilábon áll. Elképesztőek ezek az emberek, hogy mindenüket megosztják utazókkal annak ellenére, hogy alig van valamilyük. (kép sajnos nincs, mert tönkrement a telefonunk és elveszett eg csomó kép/videó)

Másnap találkozó Gerivel és együtt elindultunk egy 4 napos túrára, az EL Choro-ra. Ez egy prekolumbinó inka ösvény, ami a boliviai kordillerákból indulva (4900m) egészen Coroico-ig, a Yungas szívébe érkezik, ami az Amazonasz medencében található. La Paz-tól kb. 40 percre található trekk beszállójáig sikerült kistoppolnunk és a hágóig szerencsésen fel is vittek, ahol az időjárás mondhatni siralmas volt, gondolkoztunk, hogy egyáltalán akarjuk e, végül a jobb idő reményében elindultunk.

Pár óra túrázás után szerencsénkre felszakadoztak egy kicsit a felhők és végül megmutatta magát a gyönyörű,sziklás kanyon, ahova épp ereszkedtünk. 

Lélegzetelállító volt a táj, a képen is látszik valemennyire, hogy a sok eső miatt gyakorlatilag mindenhonnan kis zuhatagok folytak le a hegyekről. A késői beszálló miatt, este egy 10 házat számláló kis falu szélén sátraztunk, illetve Geri egy ponyva alatt aludt, ami a része az ő hammock-jának. Este gyors főzés (szabdzsi, ami Indiában egyenlő a sült-zöldséges tésztával) és alvás.

Szerencsénkre éjjel csak egy kis ködszitálás volt, így a vizes cuccainkat meg tudtuk valamennyire szárítani. Érdekes volt nyomon követni a flóra változását, ahogy ereszkedtünk, miként lett a kopár mohás-zuzmós-füves tájból, buja köd illete esőerdő... Innen is sok kép elveszett, de próbáljuk mindet betenni, ami csak megmaradt.

A túra szintjét nézve könnyűnek tekinthető, mivel kb. 3000m lefele és csak 1000m szint volt fölfele, viszont az állandó esőzésnek és mellette a meleg, párás időnek köszönhetően rendesen meg volt nehezítve a dolgunk. A legnagyobb kunsztnak az állandó öltözködés, vetkőzés és a szétázott cuccaink jelenléte mellett a folyókon való átkelés bizonyult. A térképünk (terramap) szerint minden folyón épített híd van, amik a valóságban nem léteztek, ugyanis elvitte az ár. Volt, ahol a helyiek segítségét kértük az általuk épített fémhuzalon való átcsúszáshoz, mivel nem gondoltuk, hogy kell hoznunk beülőt... A helyiek beülő bétája egy pammut liszteszsák, amire jött a titkos quechua hármas-csomó és azzal kész is és lehet csúszni. Amikor Fanninak csomózta a néni, a biztonság kedvéért megkértem, hogy még a föld fölött üljön bele inkább ott derüljön ki, ha valami nem kóser. De a lisztes-pelenka titkoscsomójával elpusztíthatlannak bizonyult. Pár perc után mindhárman a tulsó parton integettünk és köszöntük a 400 forintos önzetlen segítséget. 

A következő éjszakára sikerült találni egy elhagyatott, nyitott oldalú faviskót, ami a legjobbkor jött, mivel gyakorlatilag az összes cuccunkból folyt a víz... A szakadó eső elől bevonultunk és másnap reggelig esett folyamatosan, mintha dézsából öntötték volna. A korai kelés ellenére végül csak dél körül indultunk tovább. A következő folyóátkelőig nem kellett sokat várni, késő délután szembesültünk a leomlott híddal, aminek a fémhuzalai még álltak de a pallók már nem voltak.

Két választásunk volt: az egyik, hogy átegyensúlyozzunk a huzalokon összehúzva a két oldalsó fémszárat, vagy átkelünk a hideg, sebes és szűk folyón. Mi az utóbbit választottuk félmeztelenre vetkőzve és egymásnak segítettünk fabotokkal, hogy ne vigyen el a sodrás.

Őszintén szólva úgyis, hogy Geri baromi sokat segített, majdnem sikerült elesni a csúszós sziklákon de végül mindenki biztonságban átért.

Ezután egy kis vízesés mellett, fagyökereken felmásztunk és nyargaltunk tovább. Útközben kaptunk pár kilométerig társaságot, egy kis quechua fiút, aki az iskolából tartott haza ( napi 2-2 óra túra). Mondanom sem kell, milyen fitt volt és üde :) 

Az esővédő cucca a hátizsákján volt amiben a tankönyvek voltak, amik az ő elmondása szerint minden kibírnak (sajnos) :)

Este ismét sikerült tető alatt menedéket találni, így boldogan hajtottuk álomra a fejünket. Másnap túra közben találkoztunk pár helyi emberkével, akik a hátukon vitték a heti élelmiszerkészletüket és kérdeztük, miért nem szamáron vitetik a cuccok egy részét? Ők erre azt felelték, hogy voltak szamaraik, csak a dzsugelben élő pumák egytől-egyig megették őket és annyi pénzük meg nincs, hogy utánpótlásra legyen... Itt nyeltünk egyet, hogy milyen nyugis éjszakáink voltak eddig  és továbbhaladtunk.

A túra utolsó szakaszán is kaptunk esőből bőven, a végén már fel sem vettük esővédős szettünket, már elől-hátul vizesek voltunk. :D A táj olyan volt mint az Avatar című filmben, csak az elsuhanó sárkányok hiányoztak. Az ösvény tartogatott számunkra mindig valami kis harapnivalót: a legtöbbször szamócás mellett haladt utunk, így az eredetileg megbeszélt utolsó etap lezárására még várni kellett időben :)

, de megérte minden gyönyörűségével együtt :)Végül késő délutánra beértünk Coroico-ba, ahol egy utcai árusnál falatoztunk, kiültünk egy kicsit megcsodálni a yungas-i dzsungelt a halálösvénnyel karöltve, majd  hullafáradtan de boldogan visszastoppoltunk La Paz-ba.

Másnap még együtt voltunk kicsit a városban, este közös főzés után érzékeny búcsút vettünk bátyámtól, mivel minket sürgetett a határidő, hogy elhagyjuk időben Bolíviát. Geri sem unatkozott sokat, ő meg egy Charango fesztiválra ment át Ayquilebe, ahol ő is fellépett mint a magyar delegáció tagja. :D

 Utolsó állomásunk a híres-neves Tiwanaku romváros volt a Titicaca-tó parjtától pár km-re. Ez egy preinka kultúra volt, virágkora időszámtásunk szerint 500-1100ra tehető, az eredete viszont Kr.e.1200 körüli. A mai napig antropológusok vitatják, hogy az elvben írástudatlan ajmara-indiánok honnan a fenéből szülték meg ilyen technikai precizitással ezeket az óriási kőmonolitokat, építményeket?

A világ egyik legnagyobb monolit tömbjét is itt találták, ami több mint 40 tonnát nyom, érdekessége, hogy az egy diorit tömbből faragott kőóriást több száz km-ről a perui hegyekből hoztak át részben szárazföldön, részben a tavon keresztül, mivel a helyszínen nem állt rendelkezésükre... Lenyügöző!!! Amellett már simán elmentünk, hogy a több tíz tonnás bazalt/diorit kövek illeszkedése hajszálpontos, mintha lézerrel vágták volna... Ezen álmélkodtunk az Inkák által épített remekművüknél, a  Machu Picchu-nál, ami a Tiwanaku kultúra után több mint 1000 évvel épült...

A gigantikus építmények mellett apró, részletes leletetek is találhatók, amik nagyrésze a vallási ceremóniák színtere volt...

Itt is láttunk nap/holdkaput, rengeteg templomot, valamint a három szintet (föld alatti (kígyó)-földi (puma) és feletti (kondor szint) jelképező andoki kereszteket. A régészek szerint az egy helyen, mondhatni sűrűn, egymás hegyén-hátán található vallási romok a Titicaca-tó tiszteletére szolgálnak. Az andoki népek hittek a tó erejében, hitték, hogy az élet és az első emberpár is innen eredeztethető... Továbbá a mai álláspont szerint a fazekasok által készített kerámiákon lévő szimbólumok állami propaganda eszközei voltak: a közös hit és megfélemlítő hatalom üzenetét hordozták pl: a puma szimbólum, ami a természetfölötti erőt jelképezte, emberáldozatokat ábrázoló korsók stb.

                                                                              az andoki kereszt

     andezit kőből faragott napkapu és a felső rész közepén látható napisten-a világ teremtője (Virakocsa) képe

Ami elképesztő volt számunkra miközben a romok között sétálgattunk, hogy mindenfele a mai napig még feltárásra várakozó kőtömbök lógnak ki a földből, amik ki tudja, lehet egy újabb monolit, vagy épp templom alapjait képezi.

Millió plussz gondolat van még ide is, de ismét nagyon hosszúra sikeredett ez a "kis" beszámoló....

A romok után a határon derült ki h2 nappal elszámoltuk magunkat a vizumot illetőleg, ezért fizetnünk kellett a késedelmi költséget. No még egy kis adomány a viharvert boliviai kormányuknak, akik a néptől folyamatosan sanyargatva vannak. :D

A következő bejegyzésünk hamarosan jön Peru alternativáiról :) Ölelés mindenkinek Ecuadorból :)