Folytatva utunkat, utolsó perui célunkat is teljesítve elindultunk Ecuador felé, nagyrészt stoppal. Egyik alkalommal egy egyedül utazó férfi vett fel, aki Fannit ültetette az anyósülésre, majd a jó útburkolatú, de keskeny, szerpentines úton 110, max. 140-nel száguldottunk. Fanni elmondása szerint annyit még soha, sehol sem izzadt, mint akkor,  rettenetesen félt. Belefeszült az ülésbe, és azon gondolkodott, hogy nem hiszi el, hogy most fogunk meghalni. Bár a környezet tényleg nagyon szép volt (rizsföldek mellett haladtunk el dimbes-dombos vidéken), de akkor is.  Bennem a kezdeti para, a hektoliter adag adrenalin hatására teljesen feloldódott. A sofőr még az elején megkérdezte, hogy nem akarunk-e enni, amit persze elhárítottunk, hiszen ennél a sebességnél, ilyen kanyaroknál művészet nem leszúrni magadat a fémvillával... Mindeközben olyan zenéket hallgattunk, mint a Rocky zenéje (Eye of the tiger), Queen, meg valami I’m going to mad... Csodás volt. Megkérdeztem tőke enyhe célzással, hogy vajon sose volt-e balesete, mire a csávó mondta, nem, de ez a kocsi új. Ez volt a magyarázata arra, hogy miért megyünk úgy, mint a nem normálisak.... Videónk is van, de nem jön át , hogy milyen gyorsak vagyunk. Egy másfél óra után megállt, hogy lemosassa az autóját, mi kiszálltunk, és még egy fél órát ültünk az árokparton magunk elé meredve, próbáltunk magunkhoz térni. Szerencsére amióta utazunk, majdnem 3 éve, ez eddig kétszer fordult elő. Nem gyakori, hogy aki felvesz ilyen őrülten vezessen és ne beszélgessen velünk. A buszozást tartjuk továbbra is a legveszélyesebbnek, szinte minden nap vannak balesetek, halálesetek, mivel a buszsofőrök rutinból vezetnek, képzelt röntgenszemekkel felszerelve. Aznap este egy benzinkúton ragadtunk, ahol szerencsére le lehetett zuhanyozni, mert nagyon meleg volt. Magas páratartalom, égető nap. Az épület mögött, a cukornád ültetvény mellett vertük fel a sátrat, és hajnalban arra keltünk, hogy szólongatnak kintről és ránkvilágítanak. Két kamionos érdeklődött, hogy nem hallottunk-e valami zajt éjszaka, ekkor hajnali 4 lehetett, mert ellopták a kamionjuk akkumulátorát.

Mi aludtunk addig, úgyhogy nem tudtunk nekik segíteni, és örültünk, hogy nem minket raboltak ki. A határ előtt még gyorsan megkóstoltuk a tengerimalacot is, ha már nemzeti étele Perunak (is).
Fannit kicsit kiakasztottam evés közben, hogy megsajnáltam ezt a szerencsétlen cuki kis rágcsálót, mire Fanni mondta, hogy “akkor most vagy temessük el kis kereszttel ezt a fél malacot, vagy csöndben fogyasszuk el, és ne csináljunk úgy, mintha nem a mi ötletünk lett volna.” Amúgy nem nagy cucc, olyan ízű  mint a nyúl, csak nagyon kicsi és nagyon drága. Nem igazán tudtunk azonosulni a peruiak cui-imádatával. (Cui=tengerimalac, a kiadott hangja alapján hívhatják cui-nak.ejtsd:kui) A határon a 40fokban várakozás közben megmártóztunk egy gyanús kinézetű folyóban, de olyan meleg volt, hogy nem nagyon törődtünk a tisztaságával, majd lestoppoltunk egy buszt, ami potom, tényleg potom összegért elvitt az ecuadori határra. A határon, mikor mentünk volna be az útlevélellenőrzésre, kiszaladt velünk szemben egy csirke a szobából. Na, gondoltuk, ennyit arról, hogy Ecuadorban minden rendezettebb, hiszen gazdagabbak, mert dollárjuk van. Egy frászt! A fickó tréningruhában, szemben vele egy gigaképernyő, amin valamilyen Grace klinikához hasonló sorozat ment, meg egy ventillátor, hogy ne kapjon hőgutát. Azért hozzá kell tenni, hogy ez volt az eddigi legkisebb határátkelőhely, ahol valaha voltunk. Átlépve Ecuadorba arra számítottunk Fannival, hogy az utak minősége sokkal jobb lesz, gyakorlatilag  az első 5 óra út Loja-ig földúton vezetett, maximum 35km/h sebességgel tudtunk haladni, helyenként óriási leszakadásokkal. Nyilván a táj kárpótolt minket, mivel az amazonaszi  dzsungelen haladtunk keresztül, de ismét előjött bennünk: -mi van, ha szembe is jönnek? Na mindegy, a sofőröknek röntgen szemük van, amit már valamennyire megszoktunk az elmúlt hónapokban, így felhőtlenül élveztük a döcögést. Lojába éjjel érkeztünk meg, és a buszpályaudvar mögött, erdő szélén, egy kis ház tövében, annak falát megtámasztva sátraztunk. Másnap gyors reggeli, majd kisétáltunk egy eltévesztett főúthoz (azt hittük az az a hely, ahonnan továbbstoppolhatunk,de tévedtünk), ahol cserébe óriási piac fogadott bennünket. 5 perc alatt egy halom eladhatatlan papaját, mangót, narancsot, banánt és egyéb gyümölcsöket sikerült reciklálnunk, amik közül a mangók állapotán akadtunk ki a legjobban: az eladó néni azért adta nekünk, mert az 500kg  (amúgy hibátlan) mangó nagy részének a bőre kicsit ráncos volt, ezért a vásárlók nem veszik meg, és azzal a fél tonnával nem tud mit kezdeni, egy részét menti a családnak, nagy része megy a lecsóba. A néni azt mondta nekem, hogyha nem olyan feszes a mangó bőre, mint a vásárlók feleségének az arca, már nem is érdekli őket. Hmhm. Interesszánte. A gyümölcstízórai után kisétáltunk az igazi főúthoz egy benzinkút mellé, Fanni a benzinkúton kérdezősködött, én addig az úton próbálkoztam. Pár perc után intett, hogy van fuvar a város széléig. Dejóó, onnan már többen mennek ki a városból! Egy idős bácsi és unokája vettek fel, és pár perc beszélgetés után a lehajtójuknál mondta, hogy egy kicsit tovább visz még. Ennek az lett a vége, hogy 20percet kocsikáztunk, mialatt folyamatosan kérdezgettük szegényeket, a bácsi meg nem győzött válaszolni. (Nyilván a Chimborazó, az egyenlítő és a híres-neves banánföldeken kívül nem tudtunk semmit az országról.)

Hálásan, pár banán extraként megköszöntük a fuvart. Innen egy tehenész forma vitt minket tovább pár km-t, majd egy kis falu szélén egy óra várakozás után szerencsénkre kaptunk egy jó hosszú fuvart, a srác (Alexis) Quito-ig ment északnak, mi Riobamba előtt (Zhud-nál) szálltunk ki 5 óra utazás után. Nagyon jót beszélgettünk Ecuador történelméről, az infláció miatti, amcsik által felajánlott dollár bevezetéséről, oktatási rendszerükről (náluk már 4 éves korukban a gyerekek iskolába járnak, ahol írni és számolni tanítják őket... Tessék???) stb. Pár évvel fiatalabb volt nálunk, de nagyon jártas volt minden témában. Közben kémleltük a tájat és olyan érzésünk volt Fannival, mintha Ausztriában járnánk, rengeteg a zöld legelő, mindenhol farmok, mindez hegyek és völgyek között, csak 1-2 ezer méterrel magasabban mint Európában.

A nagy beszélgetés közepette lemeszeltek a rendőrök és kiderült, hogy Alexis jogsiján nincs több pont, ezért hivatalosan komoly pénzbírság menne csekken, hacsak... Alexis eltűnt pár percig, majd vissza a kocsiba és mentünk tovább. Mondta, hogy végül 20$-ban kiegyeztek. Hm, jólvan, azért  nincsenek nagy különbségek sehol a világban... Gondoltam egy költői kérdést megér a dolog, megkérdeztem, hogy ha szeretné, cseréljünk, nekem minden rendben van a papírjaimmal (jogsi+nemzetközi jogsi is), mire ő, hát akkor cseréljünk, ha úgy adódik. Fél óra múlva, egy újabb rendőrségi csekkpont előtt gyorsan váltottunk, és szerencsénkre minden rendben ment. Ezután, ha jól emlékszem még egy ellenőrzés volt,  Alexis hálálkodott is nekünk utána, hogy milyen jó, hogy felvett minket.:)
Este kiszálltunk Zhudnál, és a kereszteződésnél elindultunk Guayaquil felé, ahonnan irány haza karácsonyozni!!! Egy év után újra haza!!!:) Még volt 4 napunk, és már csak pár száz km választott el a reptértől. :) 
Kisétáltunk a falu szélére, ahol találtunk egy óriási legelőt kis házzal, közel az úthoz. Pár perc alatt elmeséltük a családnak félig üvöltve az ablakon keresztül, hogy hatizsákosok vagyunk sátorral, és ha nem gond, meghúznánk magunkat az éjszakára a legelő szélén. A család szónoka, (egy kisfiú) aki végig postásként hordozta az infókat, végül jelt adott a leszállásra. Gyorsan letáboroztunk, megnéztük az állataikat (láma, egy óriási disznó, aki félelmetes módon nyitott szemmel aludt a sárban és egy kecskemama !2! kis iker kecskegidájával) és bezuhantunk hálózsákjainkba.
Másnap megtörtént bandukolásunk első, nagyon furcsa tolvajlása: Reggel sátorbontás után kiálltunk stoppolni, és egy quechua anyuka a gyerekével a 6 ezer hektáros legelőnek épp azon a pár négyzetméterén kezdte a füvet vágni a tengerimalac állományának. Váltottunk pár szót, közben megállt kb. 100m-re lejjebb egy tejszállító furgon, és amíg a hátizsákokat vittük a kocsihoz, az egyik táskánkra, karabínerekkel felcsatolt napelemünk (amit tölteni raktunk ki a napra) elszublimált... Persze a nagy rohanásban akkor nem vettük észre hogy valami hiányzik, bár Fanni mondta, hogy nagyon furcsa volt az anyuka, mert tőle kért pénzt, amikor kettesben maradtak, mire én ami volt apróban, odaadtam... Nonszensz... A mélyrepülés folytatódott Guayaquilben is (ahol egyébként kaptunk couchsurfingen szállást, előre lebeszélve mindent + a cuccaink egy részét is deponálhattuk, amíg vissza nem térünk Magyarországról), amikor is befordultunk a vendéglátóink (Milton az apuka, Vivi az anyuka és Ariel a gyönyörű félvér kisfiúk) utcájába, a sarkon nem vettem észre a földtől 20centire levágott fémoszlopot, sikeresen belerúgtam szandállal, így kettényílt nagylábujjal üdvözöltük egymást. Miután konstatáltam a véremet, reflexeim beindultak, vérnyomásom leesett és azzal párhuzamosan  hanyatt lefeküdtem a kocsibejárójuknál. Hála Fanninak, gyorsan bekötözte a lábujjamat, közben a családnak el kellett mennie, én meg feltett lábbal még egy jó ideig hédereltem a kocsibeálló kellős közepén. Csodálatos volt, a célban - nyilván az utóbbi hetek-hónapok nagy rohanásából fakadó kimerültség jele volt ez is -  összehozni ezeket a dolgokat. Rá se ránts! Fanni vigasztalt, hogy de van még 3 napunk, és az eredeti tervnek megfelelően elmegyünk a Csendes-óceán partjára sátrazni és pihenni, ott majd kicsit összeszedjük magunkat. :) Ez valóban jó motiváció volt, így másnap reggelig hittem is benne, amikor is épp bundáskenyeret készítettünk a családnak, miközben elkapott a cifra és onnantól kezdve félóránként rohantam a mosdóra, amire rájött másnaptól kezdve láz és végtagfájdalom, végül beindultak a hányós napok is hasonló intenzitással, így alvás sem volt ... Ezazzz!!! Fanninál is jelentkezett végtagfájdalom, de egy nap után nála szerencsére elmúlt, és szegény végig ápolta a következő két napot... Vivi is sokat segített, főleg, hogy ő ápolóként dolgozik. Ahogy a harmadik napon rámnézett, a kórházas infúziót ajánlotta, csak nem mertünk bemenni, mert mivan, ha bent tartanak? Hab a tortán, hogy (valószínűleg) a hálózati töltőre feltett telefonunk zárlatos lett, ami miatt elvesztettünk jókora adag képet és videót. Itthon próbáltuk szakszervízben újraéleszteni, de sajna semmi... Nyilván nem a telefon, hanem a rengeteg dokumentáció miatt borultunk meg teljesen... Gondolhatjátok, milyen kétes érzésekkel vártuk a 2 napos repülést... A repülés napján is még törzstag voltam az árnyékszéken, így egy kicsit féltünk, hogy felengednek-e a gépre, (ha látják, hogy beteg vagy, megtehetik, hogy nem engednek felszállni a fertőzés gyanúja miatt), de köszönhetően az intravénás hányáscsillapítónak, sikeresen felszálltunk. Persze azért volt nehezítés felszállás előtt rendesen: az emigrációs résznél a srác nem találta az ecuadori belépő pecséteinket az útlevelünkben. Udvariasan visszakértük és megmutattuk, hogy ez lenne az, ami Ecuador néven fut. Na ez a formájú pecsét újdonság volt ott mindenkinek. Pár telefonhívás után kiderült, hogy olyan kis határon léptünk át Peruból, hogy nem lettünk beregisztrálva a számítógépes rendszerükbe, a számítógép és a jel hiánya miatt. :D Kis türelmet kérve - én már alig bírva az álldogálást- végül átengedtek.

Az utazás kemény volt, de óriási szerencsénkre Madridban kaptunk egy meghívást, miután  összeismerkedtünk egy venezuelai-spanyol párral a reptéren. Konkrétan annyira szarul néztem ki (a pár elmondása alapján), hogy odajöttek segíteni, vízzel kínáltak és Fanni az út során végig beszélgetett velük, aminek következtében meghívtak hozzájuk aludni. :)  Így nem kellett a reptéren éjszakáznunk, ráadásul kaptam instant erőlevest, ami olyan hatással volt, mintha újjászülettem volna. Hihetetlen bienvenidos/welcome volt ez nekünk Európában!!! Elképesztő kedvesek voltak.:) Mikor másnap landoltunk Budapesten a viharvert banda megpihent.:) Anyum varázs-erőlevessel várt otthon, ami eloszlatta a maradék esélyét is a kórházi kezelésnek. Otthon majdnem 6 hetet töltöttünk, előre megbeszéltük, hogy a tavalyi rohangálós hazalátogatásunkból okulva, többet fogunk pihenni és töltődni. Természetesen ez nem sikerült, de nagyon örültünk a családnak, valamint, hogy ennyien a barátink vagytok. :) 

A 6 hét egy pillanat alatt elszállt és az otthoni píszelès és mínuszok után visszatértünk Ecuador óceánparti, meleg, párás régiójába, ami leginkább egy fülledt üvegházhoz hasonlított. A városban fél napot bírtuk, majd 2 óra utazás után elértük a homokos partot (Ballenitas strand), ahol két napot sátraztunk, fürödtünk, olvastunk, terveinket szőttük és homokvárat építettünk.

Baromi jó volt felfrissülni és csak pihenni, alig volt ember, az óceán morajlása pedig kitisztította fejünket és töltődtünk. :) Egyik nap átruccantunk Salinas-ra a fésziget legnyugatibb részére, ami a hullámoktól sokkal védettebb rész. Ennek következtében tömve volt a part emberekkel, minden napernyő alól más és más zene ordított, így végül fél óra sétálgatás, valamint karkötő árusítás (próbálkozás) után visszatértünk a “mi” kis nyugis partrészünkhöz, ahol csak pár szörfös lovagolt a 3-4 méteres hullámokon. Costa Rica óta nem szörföztünk, jó lett volna csúszni egyet, bár ott nem is voltak ilyen magas hullámok.

Visszatérve Guayaguil-be, még egy napot töltöttünk a kis családunknál, összerendeztük a cuccainkat, beszámolót írtunk egy laptopon, ami 10percenként kifagyott +a telefonon, az utazós alkalmazásokat, térképeket frissítettük, illetve paprikáskrumplit főztünk mindenkinek. A következő úticél Cojitambo volt, hogy megismerkedjünk Ecuador elsőként nyitott mászóhelyével. Aznap Azogues-ig jutottunk Cuenca-t elhagyva, ahol a város szélén levő folyópart mentén akartunk sátrazni, amit a biztonsági őrök nem ajánlottak, mondván, rengeteg venezuelai  bevándorló van, akik miatt?? kevésbé biztonságos ez a rész...  Teljesen kivoltunk ezen, de nem hadakoztunk és kerestünk valami olcsó szállást. Kaptunk is egy fülest egy olcsó munkásszállóról. Még sosem voltunk ilyen helyen, pont az épület nyitására értünk be, ahol 8-10 ember már várakozott. Sokan a munka után érkeztek, de voltak olyanok is, akárcsak mi, akik másnap továbbutaznak és az éjszakára keresnek olcsó szállást. Vicces volt, különszoba járt a nőknek és a férfiaknak, a szobák tele emeleteságyakkal, frankón tömegszállás volt, de volt melegvíz és kaptunk ágyneműt is. Végül a női szoba majdnem tele lett. Szegény Fanninak nem volt leányálom az éjszakája, mivel többször felébredt, hogy valaki horkol, valakinek fájdalmai vannak stb. Nálunk univerzumpísz volt, három bácsikával húztuk a lóbőrt. Másnap végre elértük a hegyek között fekvő Cojitambo-t, ami kb. 2900 méteren fekvő egy pár utcás falu, kis főtérrel, gyönyörű andezit templommal, háttérben az andezit sziklafalakkal és szétszórt tanyákkal.

A falak kb. 10-15 perc sétára vannak a tértől, a faluval párhuzamosan húzódnak, a hegynek három csúcsa van, amik láncként kapcsolódnak, és a legmagasabb falrész kb. 230 méter.  Mint ott kiderült, a fal tetején egy archeológiai hely is van, pár, az Inkaidőkből fennmaradt kőház és a hozzátartozó andezit teraszok, ahol egy kis Inka közösség élhetett, gazdálkodott. Egyik nap felmásztunk a tetejéig és szerencsénkre jó időben megcsodálhattuk ezt a kis ékszerdobozt. Egyébként robosztus látvány volt, ahogy a falu fölé emelkedik a fal, nagy része be volt nőve növényekkel, kicsit féltem, hogy lehet takarítással fogjuk tölteni az itt eltöltött időt. 

Neten sikerült találni topót, valamint egy helyi, Ecuador pionír mászóját (Juan Gabriel) kontaktját, akinek köszönhetően közel 200 mászóút van megnyitva. (Kb. a fele tradicionális). A hatvan év körüli úriember volt az első ecuadori mászó, aki pontosan 30 éve mászta a híres-neves-ikonikus Nose nevű utat a Yosemite nemzeti parkban... Ebből kifolyólag, társával szeretnék ismételni, de - elmondása szerint - most egy napon belül. ;)
Előzőleg felhívtam a szokásos információk miatt (sátrazási, vízvételi lehetőségek- ezalatt értve a forrásokat, patakokat, kinek a birtokán vannak a szektorok, általában  az időjárási viszonyok stb.) amik ilyenkor feljöhetnek. Mondta, hogy mindenképp jöjjünk el, mert rengeteg jó út van, ad aktualizált topót, van eső, de csak napi 1-2 óra, ami nem is rossz esős évszakban, és gyönyörű a táj is. A sátrazásról annyit mondott, hogy neki van egy háza mászóknak, 10$/fő/éjszakáért lehet ott aludni. Finoman fogalmazva elmagyaráztam anyagi szituációnkat, mire ő egyből ajánlott egy alternatívát, ha nincs sok pénzünk, keressük meg, van a sziklafal alatt egy elhagyatott ház az erdőben kis forrással, ott senkinek sem leszünk az útjában, és bármi infó kell ugorjunk be és segít. Váó, mennyire jó arc! Így első dolgunk az volt, hogy megkerestük Juan-t, hogy pontosan mi hol van, az utakról meg amúgy is egy kicsit dumcsizni.:)
A cuccokat letéve az utcán több tanyán is kérdezősködtünk, de senki se tudott mondani pontosat, csak irányokat. Végül az egyik tanyán egy nagyon cserfes asszonyba (Cecília) botlottunk, aki egyből jött és elkísért minket egy darabon, megmutatva a házat. Nagyon energetikus volt, végig beszélgettünk, és amikor elváltunk, mondta, hogy nézzünk vissza, ha lesz időnk. :) Fannival nagyon nagyon szimpatikusnak találtuk, és miután nem volt otthon senki, csak egy boulderfalat találtunk a nyitott garázsban, visszasétáltunk Cecíliához. Épp borsót fejtett az egyik kezével, a másikkal ruhát mosott, miközben főtt az ebéd a kondérban. Mi először csak leültünk és csodálkozva bámultuk, hogy a fenébe van ennyi energiája valakinek. Első ránézésre a cigány jósnők jutottak róla az eszünkbe.
                                                                         Fanni és Cecília ünneplése

Beszélgetés közben megkérdeztük, hogy legalább az egyik keze munkájában segíthetünk-e, mire ő nagy mosollyal az arcán térült-fordult és már el is tűnt a két, verandás, szurágta ház között. Két perc múlva visszatért egy zacskó borsóval és nekiláttunk a fejtésnek. Közben elmeséltük, kik vagyunk, mik vagyunk és kérdeztük tőle, hogy tudja-e, hol találjuk pontosan azt az elhagyatott házikót, ami az erdőben van? Ő egyből felajánlotta, ha van kedvünk sátrazzunk az ő tanyáján, ne menjünk oda fel, már nagyon rossz állapotban van az a ház. Abban a pillanatban megérkezett Angel (ejtsd:Ánhel) a férje, aki nem kicsit nézett, ahogy két fehér fiatal fejti a borsóját. :D Nem volt ideje sokat csodálkozni, mert Cecilia elmagyarázta, hogy sátras vándorok vagyunk, akik másznak és egyből nekiszegezte a költői kérdést a maradásunkról. Így történt, hogy idekerültünk teljesen véletlenül, megbeszéltük velük, hogy segítünk a farm körül, cserébe, hogy ott sátrazunk. Nem az első önkéntesség sikerült ily módon, és ezek a legjobbak, mert nincs kialakult rendszer, mindenki nagyon lelkes és teljesen más a hangulat, mint az amúgy teljesen jól működő szervezett önkénteskedésnél. Egy család tele szeretettel, 35 éve együtt apa-anya, gyerekek egy része kirepült az USA-ba, másik része oda készülőben, illetve egyik fiúk (Jairó) Azogues-ben rendőrként dolgozik. Angel is rendőr volt (elmondása szerint egyszer kapott csak golyót, ami a füle közepén ment át, azóta egy hatalmas lyuk tátong ott, és hálát adhatott mindennek, hogy a golyó nem beljebb érte pár centivel...) mára már lenyugdíjazták, és egyszerre két tanyán foglalatoskodnak, mivel feljebb, a hegylábánál lakó Ceci anyukájának (señora Lidia) is van egy kis tanyája, de ő már nem tudja fenntartani az egészet. Vannak tehenek, disznók, csirkék, nyulak, egész arzenál tengerimalac, 6 méhcsalád, kecskék, kutyák és egy szem paripa is.

Emellé jön a terület: rengeteg takarmánynövény(kukorica, alfafű) az állatoknak, a kukorica táblák között bab és borsó, gyógy és fűszernövények, gyümölcsfák stb... Az éden kertje! :) Itt majdnem 3 hetet töltöttünk, a legtöbb időt a farmon, családdal, ugyanis volt mit tanulni tőlük, megosztani velük: Terítéken volt tehénfejés, csirkevágás és kopasztás, állatok etetése, alfafű vágása, ültetés, alap gyógynövény ismeret, stb.

Ami érdekes, hogy itt nem nagyon ismerik a kasza fogalmát, a legtöbb helyen kis sarlóval vágják a növényeket, de olyan precizitással, mintha gazolnának. Kb. mindent kikaparnak a földből aminek hajtása van. (Közép-Amerikában ugyanez volt, csak ott egy félméteres kést (macsétát) használtak a főzéstől, a gazolásig). Fannival az alfafű vágásánál megfeszülve sem tudtunk olyan pontossággal dolgozni mint a campesinók. 

Belefutottunk pár helyi babona dologba, illetve népi gyógyászati kezelésbe: pl.: Fanni egyik nap leverten kelt végtagfájdommal, mire ők mondták, hogy ez a “mal aire”, mint rossz levegő, majd kirohantak a kertbe különböző gyógynövényeket csokorba szedve, és azzal csutakolták át tetőtől-talpig+teleszórták a sátrat is, majd másik csokor növényekből teát főztek, ami segített Fanninak a gyógyulásban. (A sátorban 3 napig rozmaring illat volt, és több napra rá is találtunk egy-két szárat/virágot.) Ez univerzális kezelés volt, mert másnap a menyük (Michelle) panaszkodott hasfájásra, mire ő is csutakolást kapott, gyufás kezeléssel kiegészítve: a meggyújtott gyufaszál füstjét orron gyorsan be kellett szívnia. Ha ezt Irinyi bácsi látta volna...! Hmhm... Mi döbbenten néztük, hogy mi folyik itt. :D

Pörgött a kultúracsere ezerrel: napközben a földeken egymásnak énekeltünk ecuadori-magyar népdalokat, táncoltunk, vagyis imitáltuk a magyar néptáncot, megmutattuk nekik a hazai kis hangszerünket a dorombot, stb.

A főzés terén is adtunk-kaptunk. Ettünk sült tengerimalacot, rengetegszer tyúkhúslevest, főtt/sütött csirkét tört, kicsit leveses főttkrumplival amibe sajtot, vajat és tejet rakott (pürének hívják, de inkább szósz a krumplihoz), palacsintatésztában kisütött banánt (platano-t) stb. Mi is főztünk egy-két hazait: paprikáscsirkét, a csirkét hozzá Fanni vágta le egyedül, majd együtt kopasztottuk meg, Fanni családjától jövő csúsztatott palacsintát, lencselevest, hagymás, répás tócsnit, stb. :)

Másztunk is, de nem ez volt a középpontban, mivel sokat voltunk Cecíliáékkal a farmon, valamint nagyon sokat is esett az eső, és a szektorok 95%-a ázott esőben. Egyetlen szektort találtunk (El vallecito) ami áthajlóbb, és esőben is lehet mászni. Itt kb. 6 út volt, a legkönnyebb egy 7C , a maradék utakat meg drytoolingozásra (hágóvas és jégcsákányos mászás) használtak, egyébként tiszta kosz volt az egész fal.

Szabadon átmászni lehetett 8C fokozattól kezdve. :D Fanni egyébként a végén már egy-két beleüléssel megmászta az ominózus 7C-t, megcsinálva minden egyes mozdulatát!!!

Amennyire régen antistyle volt neki az áthajlás, mára már több fokozatot fejlődött. :) Ez az út egy 22 méteres, áthajló repedés, aminek a kunsztja az összeforrt repedés oldalhúzó reibungjain keresztül vezet, majd egy kis kényelmetlen térdkulcs pihenő, végül az utolsó 3 méteren egy peremes kunszt. Én másztam egy direkt variánsát, ami egy fokozattal nehezebb lett. Kétszer is kimentünk a családdal két különböző pontjára a falnak, hogy kipróbálják a sziklamászást.

Nagyon jól sült el, olyan lelkesek voltak, bárki, bármeddig mászott,  hatalmas tapssal, üdvrivalgással fogadták, valamint fényképek ezrei készültek róluk. :) Kedvenc részük az ugrálás volt, mert így egy pillanatra a levegőbe kerültek.:)
Az utolsó nap még egy 8 kötélhosszas utat másztunk Fannival, ami a főfalon, “s” alakban húzódott (kb. 230 m magas), 6B volt a kulcshossz, amit Fanni elölben, esés nélkül, nagyon lazán abszolvált. :) Gyönyörű volt az út, minden hosszát nagyon élveztük, mivel különböző stílusúak voltak.

A fal felénél lekiabáltunk a mi kis családunkhoz, akik pár percre rá az erdőben lévő házukból viszonozták a hangokat, nevettünk nagyokat. :) Biztos a szomszédok is nagyon örültek nekünk.

Hát így éltünk mi itt, innen mentünk északnak Riobamba városkába, ahonnan a terv felmenni San Juan de Chorrera-hoz, illetve, ha az időjárás is engedi, szeretnénk feltúrázni - a föld középpontjához képest - a világ legmagasabb pontjára, a Chimborazzo-ra!:)

Innen folyt.köv., ölelés mindenkibe!!! 

Amikor megérkeztünk Santa Cruz-ba, úgy éreztük, összeesünk a fáradtságtól, de az utóbbi 4 hét őrült iramú, de annál csodásabb eseményei Fanni családjával Peruban teljesen feltöltötték mentális raktárainkat. Érdekes volt az önkénteskedésből, stoppolásból, kaja reciklálásból és random helyeken való sátrazásból kicsit kiszakadni, vicces volt turistáskodni a hátizsákos dörzsöltség tudatában, ami nem egyszer segített.

Nos, ismét vissza Bolíviába, végre körbejárhatjuk, megismerhetjük rendesen. Bolívia, Simon Bolivar-ról kapta a nevét, a venezuelai hősről, aki az 1820-as években Bolívia mellett Perut, Ecuadort, Venezuelát, Kolumbiát és Panamát is felszabadította a spanyol hódítók uralma alól.

A felszabadítás után jobb keze, Antonio J. de Sucre lett az első elnöke az országnak, akiről az akkori fővárost nevezték el. Mára már La Paz-ra módosult, (béke spanyolul), ami mellesleg a világ legmagasabban fekvő fővárosa (kb.3500m-en).

 Kb. 11 millió az ország lakossága, ahol a hivatalos spanyol nyelv mellett három nagy, teljesen különálló nyelven (Quechua, Aymara és Guarani) és több mint 30 további helyi dialektusban beszélnek az emberek. Kultúráját tekintve a nyelveihez hasonlóan elképesztő színes és sokrétű… Az emberek öltözködése, szokásai abszolút különbözőek, teljesen külön kultúrákat alkotva országon/régión belül is.

Bátyám (Geri) mondta, (aki már több mint 10 éve hátizsákozik a világ körül igazi hippiként), hogy Bolívia egy óriási piac. Valóban, mindenhol utcai árusok, ahol a-z-ig mindent beszerezhetünk, ami csak kell, és ami nagyon tetszett, a tömbösítés: egy-egy szekcióban voltak pl csak a fodrászok, cipészmesterek, zöldségesek stb… hm, hm. A  látszat ellenére mégsincs annyira anarchia?

NYAMiiiiiii

Ugyanez a közlekedéssel, itt is millió számban, kis toyota hiace kocsik (kollektívó) voltak átalakítva mikrobuszokká, ahová több mint 15-20 főt be lehetett nyomorítani. Első ránézésre teljes káosznak tűnik a rendszer európai szemmel: nincsenek megállótáblák, menetrendek, sem irányok, viszont bárhol bármelyik megáll ahol leinted, fel-leszállsz, egy percen belül több autó is jön ami kiváló, csak a helyiektől kell (biztonság kedvéért 3-4 embertől is) megkérdezni az irányt, számot és néha a kocsik színét, hogy melyik jó nekünk. Nyilván itt is tele van tuk-tukokkal az út, amik kis szúnyogként hemzsegnek a falvakban.

 Vonathálózatuk minimális, ráadásul nagyon ritkán közlekedik és kevesen is használják.

Végül, vannak a nagy, távolsági buszok, őrültebbnél őrültebb sofőrökkel a fedélzetükön. (Itt is ajánljuk a stoppolást a testi és lelki nyugalom megőrzése érdekében, lásd előző bejegyzés Peruban, Cusco-Lima buszos út…) Az étkezés és a közlekedés pofátlanul olcsó, talán a legolcsóbb hely, ahol valaha bandukoltunk. (átlag menü: leves+második üdítővel 350-400ft) de volt ennél olcsóbban is. A közlekedést nehéz számszerűsíteni, a terepviszonyokon is múlott, de az tény, hogy baromi olcsó volt) Alkudni helyiek nem szoktak, mi annál inkább, főleg, ha átlagos gringóknak (külföldi pénzeszsáknak) néztek minket és próbáltak tőlünk a megszokott ártól eltérő összeget kérni. 

 A kajareciklálás is jól működött, bár sok helyen több perc kellett, mire elmagyaráztuk mi is ez pontosan, és csak a kidobandó dolgokat használnánk újra és nem azt,  amit el tudnak adni.  Mondanunk sem kell, hogy harmadik világ, így sok mindenben el vannak maradva tőlünk, (infrastruktúra, egészségügy, oktatási rsz., munkanélküliség aránya, hulladékkezelés stb.) viszont, mindezek ellenére, az érzés teljesen más mint itthon, sokkal több terük van az embereknek,élhetőbb,kevésbé szabályozott/megfojtott világban élnek, átlagot tekintve sokkal nyitottabbak és nyugodtabbak, nem annyira stresszesek  és így tovább. Akinek van munkáj, az nagyjából úgy keres, mint mi itthon… Nehéz ezeket a dolgokat szavakba önteni, nyilván mi sem éltünk itt, ezalatt a pár hónap alatt amit láttunk és tapasztaltunk, a helyiek beszélgetéséből feljött dolgokat próbáljuk leírni. Egyébként a magas munkanélküliség miatt is van az, hogy számos ember az utcákon árul, legtöbbször a terményeit, vagy épp a kézzel gyártott/szőtt/font dolgait adja el potom pénzért.

 Ezek az infók nem meglepő módon stoppolás-utazás alatt a beszélgetésekből jöttek föl, amikor is kérdések ezreivel bombáztuk a sofőröket, illetve faggattuk a helyi családokat.
A lecsóba csapva, Fanni családja után jött az én családom egy része: Anyum már a kiutazás előtt rengeteget túrázott és lélekben is készült a kis 25 napos kiruccanásra. Lejött a fent említett, hőnszeretett bátyám, Geri is, aki Canadában dolgozott előtte, kucsmagombát szedett és adta el. Anyum nem tudott róla, hogy ő is jön, így amikor megérkezett félkómásan Santa Cruzba, napközben minimál városnézés után az amúgy koloniális városban, ahol sikerült megnézni egy, a régió Guarani kultúrára emlékeztető ikonikus szobrot és hozzávalókat, este a szálláson egyszer csak megjelent Geri, így nagy volt a meglepetés, na meg az öröm is. :D

Mi sem tétlenkedtünk és másnap már ki is túráztunk a Lomas del Arena (Homokdombok) nevű homok-oázisba, ami egy óriási hordalékkúp volt amit a SC. folyó rakott le évmilliók alatt.

Maga a túra kb. 10-12km-es sík, homokos talajon vezetett, ami azért volt csak megterhelő, mivel rekkenő hőség volt szélcsendben. Az ösvény mellett óriási termeszvárak és kaktuszok sorakoztak. A homokdűnék tetejére feltúráztunk majd leereszkedtünk a másik oldalán egy kis tóba, ami jó esetben térdig ért, így átgázoltunk meg bét! 

Kicsit lelassítva a tempót a legmagasabb dűnetopról megnéztük a gyönyörű naplementét, majd sötétedéskor elindultunk vissza, kb. 20 perc séta után sikerült lestoppolni két parkőrt, akik négyünket két kvaddal kivittek a nemzeti park bejáratáig. Anyumnak indult a mélyvíz, pedig ez csak a kezdet volt.

Másnap még maradtunk a városban, kimentünk piacozni és kipróbálni a helyi kajákat pl.: kunyapé, ami egy sajttal töltött pogi volt és csak Santa Cruzban árulták, valamint volt olyan helyi sült lepényük, ahol sajttal volt összesütve a kukoricadara, de ennek a neve még furfangosabb volt, itthon talán puliszkának hívják. Na mindegy, emellett még kismillió dolgot próbáltunk, ettünk-ittunk szigorúan ügyelve a higiéniára.

Az utolsó képen Fanni egy “sima” franciapirítóst szorongat, mivel a rendelésnél volt egy kis félreértés... :D Ami még nagyon fontos volt, hogy anyumnak szerezzünk egy (női) masszívabb banyatankot, amire ráteheti a 70 literes hátizsákját a sátrával. Megbeszéltük előre, luxus utazás lesz, ne cipelje a dögnehéz táskáját, hamár van lehetőség ilyen élvezeti cikkeket beszerezni, így végül egy fémvázas szuperjárgányt találtunk 4000ft-ért tűzpiros-ferrari színben.:D

 Hátizsákos szint 1000!!! :) Másnap egy helyi busszal, 5 órás úton majdnem a brazil határig robogtunk, ahol az egykori Amazonas, mára foltokban megmaradt dzsungel széléhez mentünk, nem akármilyen helyre, termálozni. Egy melegvizű, legalább 100 méter átmérőjű homokos folyó mellett sátraztunk, ami telis tele volt buzgárokkal, fortyogókkal= természetes wellness YIHÁÁ!!!

 Geri mondta, hogy ő már volt itt régen és túrázzunk be egy kicsit a dzsungelbe, mert ha jól emlékszik ott van egy elhagyatott házikó, ott lehet sátrazni. Így is volt, bivakhely megtalálva, a tető alá felvertük a sátrakat és a hűvös éjszakában lementünk fürdeni a kb. 38 fokos vízbe és kiáztattuk amit ki kell, végül alvás.

 Másnap a hőség miatt már kevésbé volt élvezhető a víz, inkább az árnyékot kerestük és pihentünk, mindenki pihegte az utazás fáradalmait. A kb. 500 fős faluban este beszereztük a vacsinak való alapanyagokat és tűzön megfőztük.

Harmadnap elhatároztuk, hogy feltúrázunk a folyó sodrásával szemben, aminek az lett a vége, hogy kb. 20 perc gyaloglás után már annyi faág, fatörzs stb. volt keresztben, hogy szabályosan kúszni-mászni kellett, így végül megálltunk és csak belefeküdtünk a vízbe pihenni.

Este kaja után még egy utolsó folyó-jakuzzi volt, anyum visszament aludni mi hárman meg kifeküdtünk a csillagokat nézni, olyan tiszta volt az ég, mintha hegyek között lennénk, nulla fényszennyezés. A hab a tortán végül az volt, amikor mi is nyugovóra tértünk Fannival, a folyó fölött a lombokon egy majomcsalád ugrált át nem kis ricsajt csapva. Csak pár alakot láttunk fejlámpákkal, de kistestűek voltak és kb. egy percig láttuk őket valamennyire. A 4. nap továbbálltunk és elhatároztuk, hogy a hegyek közé vesszük az irányt, mert elég volt a meleg, párás időből. Útközben persze megálltunk egy vízesés és az Ördög örlőfoga nevű tanuhegynél (Muela del Diablo). Mivel egy kis faluból sétáltunk ki a főútra, így elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a stoppot közösen is. Az elején az volt a taktika, hogy 2-2fős csoportot alkotunk, amivel egész gyorsan fel is vettek minket, de a nap végén már mind a négyen egyszerre álltunk kint az úton és lóbáltuk az ujjakat.

Az elején paráztunk, mert nem nagyon volt forgalom, de szerencsénkre hamar felvettek bennünket. Először egy autó mindannyiónkat elvitt, a kocsi rogyásig volt… A második autó aki megállt, először felvette anyumat meg Gerit, majd pár percre rá egy furgon külső platójára pattantunk fel Fannival, és mivel gyorsabban mentünk, be is hoztuk a lemaradásunkat és a kiszemelt kis falu (Chochis) parkjába elsőként érkeztünk, a cuccokat a helyiekkel való pár perc beszélgetés után letehettük egy bolt mellékszobájába, akinél cserébe fogyasztottunk fagyit, aminek az íze még mindig a számban van annyira… A vízeséshez egy órás túra vezetett fel, kicsit szkeptikusak voltunk, hogy lesz egyáltalán bármiféle vízesés, mivel annyira száraz volt a környezet. A végefelé az ösvénynek megnyugodtunk, amikor láttuk a vízfolyásokat, végül a gyönyörű vízesést, ahova beúsztunk és ment a bohóckodás a jéghideg vizében.

Innen áttúráztunk az ördögfoghoz, ami a környező lapos vidékből tanúként meredt az ég felé. Itt megcsodáltuk a kilátást és bementünk a lábánál épült fatemplomba, ami a keresztény ábrák mellett tele volt guarani harcosokat, nőket, valamint különböző állatokat ábrázoló faragványokkal. A tartópillér egy óriási farönk volt, ami szintúgy tele volt faragványokkal és a székek ülései kecskebőrrel voltak kifeszítve. Ez volt az első olyan templom, ahol teret engedtek a helyi vallásnak is a keresztény vallás mellett.

Így leírva realizálom, hogy micsoda pörgés volt már itt is, egy nap alatt mennyi helyen voltunk és még nincs vége a napnak :D. Ezután vissza a cuccokhoz, felkerekedtünk, a parknál ettünk egy pár sajtos-hagymás  empanada-t (darabja kb. 120ft volt) és kiálltunk még a falu végére naplemente előtt stoppolni abban a reményben, hátha felvesz minket valaki, és jó messzire repít. Ha nem, sátrazunk egy nyugisabb, eldugott helyen.

A nap utolsó sugarait fényképeztük, amikor egy óriási kamion elzúg mellettünk és utána jó nagy fékezéssel végül megáll az út szélén.

Rohanunk, beszélünk a sofőrrel (eredetileg 1-2 embert szállíthat egy nagy kamion) és végül belemegy, hogy mind a négyen együtt menjünk vele!!! Kicseszett vicces volt, mert a pilótafülkében emeletes ágy volt, így anyum ment a felső részre (kb. 20 perc után már aludt is) az alsó ágyon meg Geri Fannival, én meg az anyósülésen. A sofőr hihetetlenül nagy figura volt, nagyon furcsállotta, hogy mi honnan jövünk, ráadásul ennyien?

3-4 órát együtt utazva, beszélgetve végül kirakott minket a városkában, ahol a tervek szerint lajhárokat fogunk meglesni a főtéren lévő parkban. Este 10-körül hulla fáradtan érkeztünk meg és pár kertes épület tulaját próbáltuk megkérdezni, hogy sátrazhatunk -e a kertjében. Sajnos késő volt így nem sok sikert értünk el, amit annak tulajdonítottunk, hogy túlságosan bent vagyunk a központban. Végül megkérdezés után egy épülő benzinkút nyitott terű felszolgáló pultja mögött bivakoltunk. Áram volt, víz volt, mi kell még?  A főút közelsége miatt nem sokat aludtunk, de így nem zargatott minket senki.

 Cocina=Konyha

Utólag visszagondolva egy ilyen őrült iramú nap után jobb lett volna anyumnak valami hostelt keresnünk, mert a nomádkodás részét megfejelve a programok besűrítésével kicsit túltoltuk… Az más kérdés, hogy ott a közelünkben tényleg nem volt semmilyen más lehetőség, csak a bivakolás jött szóba, főleg, hogy már mindenki hulla fáradt volt és vízszintben akart lenni.
Másnap reggel egy félóra erejéig besétáltunk a főtérre, ahol Fanni éles szemének köszönhetően láttunk egy (uno, ein, 1) lajhárt, aki szerintünk az életéért küzdött, mert a helyiek épp fiestáztak és ordenáré ricsaj közepette vonultak át a téren, nyilván közben mindenhol mindenfélét árultak…

 A baromi melegben lecsúszott 1-1 jó hideg sör, ami új erőt öntött belénk, és a cuccok felvétele után visszastoppoltunk Santa Cruzba. Itt szétváltunk Gerivel, mivel ő Ayquile-be akart menni, hogy beszerezzen egy új charango-t (ejtsd csárángó: bolíviai kis, duplahúros gitár), amíg mi ellátogatunk az Altiplano (magasföld) felé vezető úton egy Inka előtti romhoz, a Samai Patahoz. Így kettévált a csapat, de pár nap múlva ismét fuzionáltunk. Mivel délután indultunk tovább a városból, így félúton lesátraztunk  pár vízesés (Las Cuevas) mellett, amit másnap reggel meg is néztünk, sőt itt is felfrissültünk a tikkasztó hőségben. Ahogy továbbstoppoltunk és emelkedtünk, úgy lett egyre frissebb a levegő és kevésbé égető a nap.

 A romok mellett lévő kis faluban (Samaipata) sátraztunk egy hátizsákos kempingben, voltak kis viskók a fákon, kicsit ilyen elvarázsolt volt a hely, ahol rengeteg emberrel ismerkedtünk meg és kaptunk bétákat az út további részére. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, mi gyorsan főztünk, beszélgettünk, hallgattunk, észt osztottunk és gyorsan el is húztuk a csíkot aludni. A fokozatos emelkedést anyum nagyon jól bírta, itt már kb. 2500m-en aludtunk.

Másnap reggel felmentünk az El Fuerte de Samaipata (magas pihenő), ami kiderült, hogy erődként funkcionált, fontos stratégiai pont volt, ezért az alapítók (Chane kultúra) - bár az Inkákkal szövetségre léptek - próbálták megvédeni a Guarani törzsekkel szemben, végül  a spanyol hódítók mindent leigázta, elestek és asszimilálódtak. Ez az archeológiai komplexum nagyon sokrétű. Láttunk különböző Chane, Inka és spanyol nyomokat.  A romokból nem maradt sok, de látszódott a strukturáltságon, kőfaragási technikán - kiemelve azt az óriási templommaradványt, amit még az Arawak emberek fargtak ki gyakorlatilag a hegy sziklás tetejéből - megmaradt eszközökön, hogy korával ellentétben igencsak fejlett kultúra volt a Chane. 

Természeti népek voltak, a hold, nap és a hegyekben hittek, és mint az Inkáknál különböző szintekre osztották az életet, amit különböző állatokkal reprezentáltak. Más szimbólumok is voltak, amik a hatalmat erősítették, pl.: a puma faragványok a sziklákban az erőt testesítették meg. 

Másnap innen stoppoltunk át Ayquile-be, a faluba amit a charango házának is hívnak,  ugyanis itt gyártják kézzel Bolívia legjobb kisgitárjait, rengeteg közülük egy fából volt kifaragva, vagy épp a test a tatú páncéljából  volt kialakítva. El is mentünk a múzeumukba, ahol végül a helyi népviseleteket is felpróbálhattuk, valamint este elmentünk egy  zeneiskolába, ahol a charangózás alapjait tanulták a gyerekek Gerivel együtt :) (sajnos képeket nem tudunk betenni, mivel az utolsó pár hónapból random képek tűntek el a tönkrement telefonunk miatt.. :()

 Következő nap továbbstoppoltunk 3-an először Sucre-ba, pár órás várakozás után végül egy kis teherautó körben zárt, tetején nyitott platójára ugrottunk fel és meglepődve konstatáltuk, hogy üres a plató, le is lehet akár feküdni. Egy óra után jött a válasz, miért is volt üres: egy quechua család várakozott az útszélén és a heti árujukat vitték a piacra eladni. Az elején jelentkeztem is, hogy segítek !gyorsan! felpakolni, amikor láttam, hogy itt jó pár mázsát meg kell mozgatni. Pakoltunk pár száz kiló cukornádat, krumplit, hagymát és egy idősebb quechua asszonyt is, aki alkatánál fogva alig tudott felmászni a létrán a platóra, majd úgy nézett ránk mint a véres rongyra… Útközben mint minden rendes bolíviai állampolgár tette/tömködte a kokaleveleket egyesével a szájának az egyik oldalába addig, amíg volt hely. Rögtön a hörcsög kitömött pofájának a képe úszott be szemeink elé. Az undorító rész ott következett, amikor pár perc rágás és szürcsögés után kikotorta kisebb harákolással egybekötve a szájából és egy újabb adagot indított útjára. :)

Náluk a kokát azért használják, mert energetizál, fokozza a teljesítőképességet és csökkenti az étvágyat. Ez nagy előny, főleg sofőrök körében, hogy ne aludjanak el a volán mögött, de nyilván az akklimatizációban is fontos szerepe van. Az más kérdés, hogy addiktív. A világon Bolívián és Perun kívül a legtöbb országban szigorúan tilos a kokacserje termeszétese mivel a levelekből – nagymennyiség szükségeltetik ugyan – kokaint lehet előállítani, ami finoman szólva is pszichoaktív, tudatmódosító szer. A kokain szabad bázisú formája, amit a 70-es években szintetizáltak laborokban a Crack.

Visszatérve, sikeresen beértünk Sucre-ba (itt a dínólábnyomos történet a Bolívia II-ben részletesen), ahonnan egyből tovább is mentünk Potosi városába, ami az ezüst bányászatáról is ismert (Cerro-rico azaz a gazdag-hegy) geológiából tanultuk, hogy a világon a legtöbb halálesetet ebben a bányában jegyezték fel. A spanyol hódítók több tízezer tonna ezüstöt bányásztattak ki a helyiekkel (később behurcolt afrikai rabszolgákkal), akik milliós nagyságrendben (a 16-18. században) haltak meg a bányában egyrészt a brutális kényszermunka és intenzív termelésből fakadó bányabalesetek, másrészt az ezüst kinyerésénél használt higany általi mérgezéstől. Bővebben a Bolívia II-ben.

Potosi kb. 4000m-en fekszik a tengerszint felett és ezt anyum egy migrénes-hányós éjszakával jelezte akklimatizációként.

Másnap továbbmentünk Uyuni városába, ami (csak) 3600m-en van. A város mellett fekszik a világ legnagyobb kiterjedésű kiszáradt sómezője (időszakosan pár cm víz borítja), a Salar de Uyuni. Réges régen (talán Pleisztocén korban) ez a terület egy óriástónak volt a része, ami a mai Titicaca-tó, sőt a teljes Altiplanot borította. A kiszáradás során rétegesen vált ki a só (főként LiCl) ami helyenként eléri a 100-120 méter vastagságot is… Ebből kifolyólag innen bányásznak lítiumot, amit jelenleg még aksik gyártásának alapanyagaként használnak fel (fluorid alapú aksik jövője folyamatban).

Másik IGENfontos érdekesség, hogy itt forgatták a Star Wars - Az utolsó Jediket. Nagyon turisztikai, de valóban meseszép.

 Mielőtt kimentünk volna a sópusztába, kiruccantunk a város szélére, hogy megnézzük a vonattemetőt, amik azok után maradtak szószerint "C" vágányon, hogy az egyetlen óceáni kikötő régiójukat (Antofagasta) a Chile elleni háborúban elvesztették 1879-ben, így azóta a kitermelt ásványi anyagokat (só,ón,ezüst, arany)  más úton-módon szállítják.

Köszönhetően az utánanézésnek (neten, élőben), sikerült úgy kijutni, sőt aludni egy éjszakát a sivatagban, hogy nem kellett tízezreket fizetni a szervezett útért, megoldottuk magunknak a dolgot. Béta: a sómező másik oldalán van két kisebb város, ahova napi egyszer helyi busz indul-érkezik, ami keresztezi ezt az óriási fehérséget, így az irány megvolt, sőt a sofőrrel még le is beszéltük, hogy a közepén lévő vulkanikus kisszigeten dobjon ki minket ( Inkahuasi sziget) majd másnap reggel fel is pattanhassunk, mivel gyalog 4 óra lett volna és egy ilyen közegben elég könnyű elveszni (lásd a képen).

Teljes menetfelszereléssel (sátor, hálózsák, gázfőző és kajákkal feltankolva) kiruccantunk a helyiekkel zötykölődve. Megérkezésünk után elfogott minket az eufória,

először feltúráztunk a sziget csúcsára légszomj kíséretében (kb. 30 perc), fent a panorámára nehéz szavakat találni,

majd vissza a tóra, mint a gyerekek fel-alá rohangáltunk a sómezőkön, ment a viccesebbnél viccesebb képek lövöldözése :) de inkább beszéljenek a képek:

                                                                         Sóasztalon ökölkupa :)
Ez a sziget amúgy tele volt korallokkal valamint óriáskaktuszokkal (10-12 méteresek). Az éjszakát végül nem sátorban töltöttük, hanem a szigeten lévő múzeumban bivakolhattunk. A helyiek (ismét, újra, folyamatosan!!!) elképesztő kedvesek voltak és mondták, hogy kint akár -10 fok is lehet éjszaka a szélről nem is beszélve, szóval ne vicceljünk és van hely a múzeumban :D :D Ezúton is nagyon köszönjük mégegyszer kedvességüket.

Másnap hajnalban nagy nehezen felkeltünk és feltúráztunk még egyszer a csúcsra, egy lélegzetelállító napfelkeltét nézni…  A hófehér felületre a nap alulról is szórta a fényeit, mintha két égitest lett volna, elképesztő élmény volt…Órákat lehetne még írogatni, milyen volt akár itt is, de haladnunk kell!

Szóval, innen bevártuk a buszt és reggel 8-kor már kifele robogtunk erről a holdbéli tájról. A főúton mi kipattantunk és stoppal egy homokviharos Oruro város nemnézés után mentünk tovább La Paz-ba, ahol Gerivel ismét egyesültünk. La Paz kettős érzéssel fogadott, egyrészt gyönyörű volt látni a hegyek között épült várost, valamint az El Alto részét ami 4000m magasságban övszerűen karolta körbe a várost. A téglaházak nagyrésze 90%-ig elkészülve (helyiek mondták, hogy így nem kell adót fizetni az építkezésre fordított pénzből, mondván hogy nincs még kész a ház) utcákon mindenhol árusok, piacok, telis-tele emberekkel és folyamatos dudálással kollektívók hömpölyögtek az utakon.

Erre a látképre viszont rájön a pár éve épített hiper-modern kabinos felvonórendszer, ami La Paz-t és El Alto-t köti össze egymással, lehetővé téve a gyors közlekedést a két város között, amit brutál mennyiségű pénzekből svájci és francia cégekkel építettek ki. Érdekes perspektíva volt felülről látni a várost, gyakorlatilag beláttunk a házakba, milyen közegben élnek az emberek. A legkisebb bakterházakban is ott virított legalább egy óriástv- sugározva a ”sok okosságot”.

Elképesztő kontraszt volt így a város képe annak ellenére, hogy a felvonó praktikus és gyors, más kérdés, hogy így több ezer sofőr munkáját lehetetlenítik el. Az egyetlen visszatartó erő, hogy a kollektívók féláron szállítják az embereket a felvonókkal szemben. (egy utazás La Paz-ban 2 Boliviano, ami 85ft, El Alto-ban ennek a fele).

Részben ezzel a húzással Evo Morales aymara-i származású (első bennszülött elnök Bolívia történelmében) miniszterelnök egy újabb választási ciklust nyert. Itt nem mennék bele a politai részébe a dolgoknak, de az tény, hogy helyiekkel való beszélgetéseink zömében feljött a félelem érzése, félnek, hogy Venezuela sorsára jut az ország, annak ellenére, hogy ő mozdította ki Bolíviát a válságból 2006-tól kezdve…

Pár napban bejártuk mindkét várost, valamint túráztunk is a hegyekben egy mészköves tűkanyonban (Valle de las animas), ami egy helyi ajánlás volt még Uyuni-ból és valóban (rajtunk kívül) nem voltak turisták, nyugis és elbűvölő volt látni a formákat.

Volt egy ilyen torony a kanyonban Szauron szemével, amit tuti, hogy itt forgattak le a Gyűrűk Ura c. filmben és nem Új Zéland-on! :) 

 Végül a kanyonból feljebb nyomultunk naplementézni! :)

La Paz-ban még ellátogattunk a boszorkányok piacára (mercado de las brujas), ahol a kézzel készített láma/alpaka szőttesektől, a rózsavíz, copaiba olaj és sangre de grado tinktúrán keresztül egészen az ayahuasca nevű spirituális löttyig  bezárólag bármit meg lehetett találni, ráadásul – kis alkudozás fejében – egész olcsón.

 
Még egy éjszaka és indultunk közös túránk utolsó állomására: A Titicaca-tóhoz. az Inkák szent tavához, ahonnan rengeteg legenda ered ( egy részét ma már bebizonyították, hogy igaz) az elsüllyedt ősi városról és kincseiről. A felfedezett városrész, illetve a talált tárgyak kormeghatározása után az Inka előtti Tiwanaku kultúra idejére saccolják az elveszett kultúra nyomait. (következő bejegyzésben szó fog esni erről a kultúráról) Az Inka mitológia szerint a nagy árvíz után az isten itt teremtette meg a földet, itt született a nap és itt alkotta meg az első emberpárt, hogy benépesítse földünket.  Ez a tó D-Amerika legmagasabban (3812 m) fekvő és legnagyobb kiterjedésű, édesvizű, hajózható tava.

Ezt a helyiek kihangsúlyozták, mert nyilván itt is megy a ”leg-leg” jelezések dobálása, mivel Venezuelában van a Maracaibo-tó, ami ennél nagyobb, de ezt tengernek nyilvánítják, mivel van kapcsolata az Atlanti óceánnal. A méretei tisztázására egy jó összehasonlítás: A Titicaca-tó kb. 13-szor nagyobb a Balatonnál, Peru, Bolívia határánál fekszik. Fanniék szülei után ismét ellátogattunk ide, de most a Copacabana nevű kikötővároshoz, majd az Isla del Sol-ra (napsziget) hajóztunk ki, ahonnan az Inka történelem ered. Copacabana-ba koradélután érkeztünk, és körbejártuk a koloniális belső részét, majd feltúráztunk a tó partja mellett lévő kálváriára, ami majdnem egy óra lépcsőzés volt. A naplemente viszont mindenért kárpótolt minket, itt is beszéljenek inkább a képek:

 A naplemente után beültünk egy helyi kis étterembe, ahol kipróbáltuk az Ispi  nevű apró, sülthalat főtt kukoricával, krumplival és az elengedhetetlen platano-val.

Másnap reggel kb. egy óra alatt becsónakáztunk a napszigetre, ami egy sziklás, eukaliptusz fákkal gyéren borított és termőtalajban szegény sziget, tele különböző gabonanövényekkel bevetett teraszokkal. Az inkakert mellett, ismét lépcsőzés közepette felsétáltunk egészen az ősi forrásukhoz, amit az ifjúság kútjának (Yumani kőkút) is neveznek. A szobor lehet picit túlzás volt a helyiektől.

Ittunk az örökifjúság elixírjéből, majd feltúráztunk a sziget legmagasabb pontjára, ahonnan beláthattuk az egész tavat, valamint kelet felől a bolíviai Andok havas csúcsait. Kép nem adja vissza, de azért próbálkozunk

 A szigeten kb. 800 Aymara család él 3 faluba rendeződve, a mezőgazdaság mellett halászat és turizmusból élnek.

Az eredeti terv az volt, hogy délről, északra végigtúrázunk, de probléma adódott a törzsek között, hogy ki mennyi pénzt vámoljon a turistáktól, így esélyünk nem volt látni az északi parton lévő romtemplomot, oltárt stb. Pozitív oldala, így legalább több időnk volt enni és csillezni.:)

Később leereszkedtünk a kikötőbe, útközben alpakákat nyünyörgettünk, pár szót váltva az egyik aymara-i földművessel, majd vissza csónakkal Copacabana-ba. A kikötőből elmentünk egy pofátlanul olcsó kis étterembe, ahol pisztráng volt a napi menübe mogyorólevessel és üditővel potom 10 boliviánóért, ami kb. 400ft-nak felel meg. Este tényleg egy nagyon szolid ünneplést tartottunk Geri szülinapja alkalmából, majd alvás.

Másnap vissza La Paz-ba busszal és tovább Cochabamba-ba, ahol még egy napot töltöttünk, mivel a következő napon indult a gép vissza Santa Cruz-ból. Santa Cruz-ba anyum megérkezése előtt mi couchsurfing-en keresztül az építész, két gyerekes apánál, Willy-nél kaptunk szállást, egy kis bagolyvárban, ahol ketten aludtunk fejtől-lábig egy egyszemélyes ágyban.

 Willy-vel sikeresen lebeszéltük, hogy még 4-en is mehetünk az indulás előtti éjszakára, így végül az lett a felállás, hogy anyum aludt a bagolyvárban, mi 3-an meg a belső udvaron a szabad ég alatt. Reggel kelés és az őrült nagy rohanás befejeződött, annak ellenére, hogy az elején anyum leszögezte, bármerre is megyünk csak ne legyen az, hogy mindent megnézzünk ennyi idő alatt. Ááá dehogy, mondtuk Fannival, de azért így összességében bejártuk fél Bolíviát közel 4 hét alatt.
Anyum kiállta a próbát, maximális elismerés, hogy egyedül kimert jönni hozzánk és ezt a rohanást is túlélte. :D Otthon írta, hogy az első pár nap azzal telt, hogy munka után lefeküdt és 14 órákat aludt egyhuzamban. :)
Fannival és Gerivel ezután még hosszabbítottunk a vízumunkon, amit végül egy hónappal sikerült kitolni, addig meg bejártuk/másztuk a hiányzó részeket, amiről a következő postban olvashattok HAMAROSAN!!! ?:)Aki ideáig eljutott küldjön a kommentbe egy indokolatlan de szofisztikált szót ;)