A csodálatos Tiwanaku romok után visszatértünk Peruba, ahol közös megegyezés után a mászást tettük utazásunk céljává, természetesen a még kimaradt helyek meglátogatása mellett. Vegyesen stoppal és busszal eljutottunk pár nap alatt Punotól első mászóhelyszínünkre, Pitumarcaba, ahonnan e mellett még a turisták által is közkedvelt hely, a Rainbow mountain, vagy szivárvány hegy volt megközelíthető. Hála az iOverlander aplikációnak már volt hova mennünk a faluban, ugyanis más hátizsákosok megjelöltek egy családi éttermet, ahol lerakhattuk a cuccainkat és pár solért elalhattunk. Minden úgy lett, ahogy az a kommentben le lett írva. Bár a falu főterén egyből jöttek a turistaszállító mikrobuszsofőrök, hogy 80-100 solért (6-8ezer forintért/fő) felvisznek valameddig, gondoltuk, hogy ez azért kicsit sok. Előtte leveleztünk már erről egy lengyel hátizsákos párral, valamint a kifőzde tulaja is mondta, hogy van egy alternatív mód 5-5 solért (400ft) feljutni. Minden hajnalban indul egy teherautó helyi munkásokkal fel a szivárvány hegyhez, majd késő délután vissza. Megbeszéltük vele, hogy hajnalban (reggel 4órakor) felmegyünk a hegyhez, este visszajövünk, eszünk nála egy menüt, majd másnap fele cuccunkat ott hagyva egy hétre felmegyünk a hegyek közé mászni. Este még kértünk tőle elvitelre ételt, mert ugyan vettünk főznivalót a túránkra, de annyira fáradtak voltunk, hogy inkább úgy döntöttünk alvással töltjük a főzésre szánt időt. Másnap hajnalban negyed 3-kor keltünk, és a sötét utcákon kicsit sietve, nehogy lekéssük a fuvart, mentünk a megjelölt helyszínre. Az utcában két furgon állt pár emberrel, aztán szépen lassan mindenki összegyűlt, szénabálákat, almászsákokat pakoltak a fedett platóra a falak mellé körbe, arra ültünk le. Egy bő fél óra múlva a sofőr is előkerült, úgy mentek oda az ablaka alá felébreszteni, majd végre elindultunk. Amit maguk közt beszéltek, abból semmit sem értettünk, mert quechua nyelven folyt a társalgás, de amikor minket kérdeztek a kasztíliai spanyolt használták. Vaksötétben indultunk, a plató dugig emberrel, gondoltuk mi. De aztán a következő falvaknál is megálltunk, még több utast vettünk fel, még több zsák meg bála került közénk, egyre kisebb lett a helyünk és egyre jobb a hangulat. :) Útközben ránk is ránkterítettek egy takarót (nem volt meleg hajnalban 4000méter körül), aki tudott, aludt, ülve, állva, vagy csak beszélgettek, viccelődtek egymással. Lassan haladtunk, zötykölődve, sokat kanyarogva mire felértünk 4300-ra. Közben elkezdett hajnalodni, és ahogy beszűrődött valamennyi fény a rakodótér falának deszkái között, úgy váltak láthatóvá utitársaink. Mindegyiken gyönyörű, ezerszínű tradicionális ruha volt, a nőkön kalap szalaggal, a férfiakon kötött fülessapka sok-sok színben pompázva. Csak mi ketten tűntünk ki a sokaságból, mindenki más helyi volt és dolgozni mentek fel, ahova mi szórakozni. Vitték a lovaiknak a szénát, amikkel aztán a turistákat vitték fel a hegyig, finomságokat az alpakáknak, akikkel később fényképezkedni lehetett. Mi Tomival egyből elindultunk az ösvényen felfelé, előttünk-utánunk csak néhány helyi. A napfelkeltét már túra közben csodálhattuk meg. Maga az út fel a szivárvány hegyre nem nehéz, nem hosszú, de mivel magasan fekszik (5000m fölött), ezért aki nem aklimatizálódott kellőképp, annak elég nagy kihívás. Tavak mellett vezetett az út miközben havas csúcsokat és gleccsereket csodálhattunk meg, majd egy kanyar után előtűnt maga a sokszínű hegygerinc. Őszintén szólva oldalról annál a fénynél eléggé csalódottak voltunk, mert nem tűnt valami nagy számnak, de abban egyetértettünk, hogy már az odáig való feljutásért nagyon megérte. De szerencsére, ahogy közeledtünk, egyre szebbek lettek a színek és föntről, 5060 méterről, már tényleg azt láthattuk, amiért odamentünk. Sokszínű, jól elhatárolható csíkok, erős színekkel egy hegygerincen.

Azt mondják a helyiek, hogy a folyamatosan melegedő mikro-klíma miatt, a gerincről teljesen leolvadt a hótakaró, ezért látható ez a természeti csoda. Az más kérdés, hogy meddig? A gyakori csapadék folyamatosan mossa ki/össze a színeket. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy láthattuk ezt a kis gyöngyszemet. Körben a kilátás is csodás, a völgy a túloldalon mint a mesékben, rengeteg féle színű, plusz nekünk megvolt az a nagy előnyünk, hogy az összes turistát megelőzve, elsőként értünk fel a hegyre. Amikor már kinézelődtük magunkat, meg persze kifotóztuk (a helyieket sem hagyhattuk ki, plusz az alpakkákat is elkaptuk egy körre), elindultunk megnézni a túloldalt, ahol minden vörös színű volt. Közben megtudtuk, hogy a terület egy közösséghez tartozik, és a belépőt nekik fizettük. Átérve a másik völgybe ismét pénzt kértek, mondván, hogy ez már a piros völgy, itt újabb jegyet kell venni. Jól van, gondoltuk, fizessük ki, ez egy másik közösség területe, támogassuk őket is. Igen ám, de alig 5perc múlva megint pénzt kértek, ugyan azért amiért az előbb. Na erre persze mindketten kirobbantunk, hogy azért álljon meg a menet, ez nem így megy, itt a jegyünk, nézzék meg, ezért a völgyért mi már fizettünk. Meg is mutattuk, de végül egy helyi avatkozott közbe, hogy nézzék már meg, tényleg ott a jegyünk, mire továbbengedtek. Ezen kicsit bosszankodtunk, főleg, mivel úgy tűnt, hogy az előző állomás kamu lehetett, és nem értettük, erre miért nem figyel senki. A spanyolul nem tudó turisták, vagy a kevesebb tapasztalattal rendelkezők mind megvették egy szó nélkül ugyan azt a jegyet, ami nem túl tisztességes velük szemben. De sajnos már máshol is tapasztaltunk hasonlót, mit lehet tenni. Észnél kell lenni, hogy minket ne verjenek át. Egyébként a piros völgy gyönyörű volt, meg az utána következő is, ahova mi már nem mentünk el, de beláttuk.

Délután indultunk el visszafelé, főleg mert láttuk, hogy jön egy elég komoly vihar, és szerettünk volna már lent lenni, amikor utolér. Nem is bántuk meg, hogy nem a legmeredekebb, legmagasabb részeken kapott el a jégeső majd hó és később eső formájában megjelenő vihar.

Lefelé mindenféle helyi dolgokról beszélgettünk egy limai túristával, aki nagyon képben volt történelmi kérdésekben, és teljesen lehidalt attól, hogy képesek vagyunk nem csak követni, de hozzászólni is a témához spanyolul. A hazautat szintén a helyiekkel a teherautón terveztük megtenni, de aztán egy buszsofőr felajánlotta, hogy két órával előbb, mint a helyiek, elvisz ugyanannyiért Pitumarcaba. Limába vitte a turistákat és volt még pár helye a buszon. Neki azért érte meg, mert zsebbe ment a pénz, nekünk meg mert hamarabb és kényelmesen visszajutottunk a faluba. Viszafelé szembesültünk az útviszonyokkal: földút, szerpentín, egysávos, 300méteres szakadék, szalagkorlát nuku. Örültünk, hogy reggel nem láttuk, milyen körülmények között megy fel az a teherautó... A faluban megbeszéltük a továbbiakat a főnökkel, és kerestünk valakit, aki felvisz az összes cókmókunkkal másnap reggel a mászóhelyre. Kilométerben nem volt sok, de magasságban 500 méter, kb 3-4 óra gyalog. És egy heti kaját, mászócuccokat rossz táskákkal nem szívesen cipeltünk fel. Találtunk is valakit, aki nem olyan horror áron (de nem is olcsón) másnap reggel felvitt volna a helyi közösségbe, Chacho Huallyasca-ba. Azonban nem volt ott a megbeszélt időpontban, sem utána, úgyhogy mást kellett megkérni aki viszont jóval drágábbért vállalta. Más választásunk nem lévén, vele mentünk fel, és kb fél óra alatt meg is érkeztünk a helyszínre. A közösség kb 10házból állt, elszórva a folyó mentén, mindenhol megművelt földek, kaszálók, meg rengeteg alpaka.

Embert nem is láttunk. Az első nénit, aki szembejött, kérdeztük meg, hogy tudja-e, hol találjuk a hölgyet, akivel előzőleg whatsappon beszéltünk, de a néni csak értetlenül nézett ránk, majd quechuául válaszolt. Nem beszélte a spanyolt. Aztán előkerült egy bácsi, akivel megbeszéltük a dolgokat. Megmutatta, hova sátrazhatunk, illetve, hogy van egy régi iskola is, egy tanterem, amit már nem használnak, és oda is nyugodtan bepakolhatunk. Inkább a termet választottuk, mivel kint a sátrazós rész úszott a vízben. Volt kinti csap mosogatáshoz, iváshoz, főzéshez, szárazwc-k az erdőben, mászószektoronként is egy, szóval az egyik legjobban felszerelt mászóhely volt, amit láttunk. Fizetni a bácsinak fizettünk aszerint, amit a neten meg a teremben található kallerben találtunk. Később kiderült, hogy egy hónapja megváltoztatták a szabályokat, és naponként kell fizetni, nem hetente, amin mi egy kicsit kiakadtunk, mert az üzenetváltások során ez egyszer sem volt megemlítve. Nem is volt nálunk elég pénz, úgyhogy végül a régi rendszer szerint fizettünk, és maradtunk egy hetet. Aztán persze kiderült, hogy nem is a helyiek emeltek az árakon, hanem aki megtalálta a helyet mint mászóhely, és elkezdte kiépíteni az utakat. Mondtuk hogy oké, de akkor valahol tegyék elérhetővé ezt az információt, mert nem fer, hogy már csak a helyszínen szólnak róla. A bácsi nagyon kedves volt, nem haragudott meg senki senkire, gyorsan berendezkedtünk, és mentünk mászni a felettünk lévő szektorhoz. Minden szektor 4100 méteren volt, és mindegyikhez fél-1 órát kellett felfelé sétálni. A bemelegítéssel nem volt gond.... Mindenféle utak voltak, pozitív, függőleges, áthajló, a szikla típusát tekintve mészkő, jól tapadt, az utak általában jól voltak biztosítva. Egy baj volt csak, kb minden délután 2 körül óraütésszerűen megjött a vihar. Jobb esetben esővel, rosszabb esetben jéggel. Ezért a délelőttöket kellett kihasználnunk nagyon, mert délután mindig kényszerpihenőt kellett tartanunk. Kivéve persze az áthajlásban, úgyhogy néhányszor már ott ért minket a vihar. Többnyire én biztosítottam, Tomi meg mászott a cseppköveken, meg lógott róluk mint egy kis denevér. De sokszor ezt se tudtuk bejátszani, mert nagyon hideg lett a szél és eső miatt, meg ha olyan irányba fújt, akkor az áthajlásban is dermesztő hideg lett. Ugyan ilyen okokból sok út el volt ázva, de azért még így is maradt elég, ami kihívást jelentett. Első és második nap találkoztunk egy lengyel párral, akik Pitumarcaban hagyták a cuccaikat, és csak a legszükségesebbekkel sétáltak fel reggelente. Nekik ilyen kevés cuccal 1-1,5 órás túra volt. Velük cseréltünk információkat, mert hozzánk hasonlóan ők is hátizsákoztak, csak az ellenkező irányba haladtak, mint mi. Volt, hogy a szárazwc köré álltunk, ahol némileg védve voltunk a jégtől és beszélgettünk. Nincs is meghittebb egy nyitott klotyó fölött társalogni... :D Esténként egyedül voltunk a tanteremben, a parkettára terítettük le a szőröket és az általános iskolai kisasztalon, kisszékeken főztünk vacsorát magunknak. Egyedül az ötödik esténken zavartak meg minket, mert tanfolyamosok érkeztek Limából, így együtt aludtunk kb. 8-an a teremben. Másnap láttuk, ahogy az alaptechnikákat mutogatják nekik, este pedig a csomózási módokat gyakorolták. Jó kis nosztalgia volt ez nekünk, sokmindennel együtt az arco-i mászótanfolyamok, táborok is hiányoznak az otthoni életünkből. Az egy hét leteltével megállapítottuk, hogy ezen a helyen sokkal több időt is el lehetne tölteni. Nem csak a gyönyörű sziklafalak miatt, hanem a mindent belengő eukaliptuszillat, a folyó csobogása, a zöld hegyoldalak, a végtelen kanyonok, az idióta alpakák és a két házőrző szárnyas (talán lúdféle) miatt is, akik konkrétan egyszer meghátrálásra kényszerítettek minket. (Nagyon ijesztő tud lenni egy göcsörtös csőrű, felfújt, sziszegő, morgó nagy állat. Ráadásul begörbített nyakkal, lassan, de folyamatosan közelített a szárnyait emelgetve. Inkább továbbálltunk.)

De más időszakban, amikor kevesebb az eső és egy kicsit melegebb van, még jobb lett volna maradni. Innen visszamentünk a faluba gyalog kb. 1 óra alatt, ahol még egy éjszakát töltöttünk. Reggel, mivel az étterem, ahol megszálltunk a főtéren van, konstatáltuk, hogy  a téren valamiféle ünnepség zajlik. Más-más közösségek táncoltak népviseletben, és a nyertesek pénzt és tetőt kaptak az államtól. Körülöttük szintén a közösségek árulták az általuk termelt vagy készített árukat, ami lehetett méz vagy bármilyen más apikultur termék, eper, lekvár, szőttes, sapka, erszény, sült tengerimalac, főtt ételek stb.

Elbámészkodtunk itt egy órácskát legalább, aztán elindultunk Arequipa felé. A főútig kollektívóval mentünk, onnan pedig stoppal egészen a városig. Az első stopp alatt várakozás közben körénk gyűltek az iskolás gyerekek és kérdezgették, hogy honnan jövünk, hova megyünk, mit csinálunk, stb. Elmagyaráztuk nekik, aztán azt is, mi az, hogy stoppolás, míg végül beálltak ők is segíteni. Ami vicces, hogy az első kocsi így állt meg, hogy ennyien stoppoltunk.:) Innen egy hosszú stoppal az imádott Juliacaig jutottunk, ahonnan még este egy busszal kimenekültünk a legközelebbi faluig, ahol a rendőrőrs mögött sátraztunk le. Reggel láttuk, hogy mögöttünk egy iskola van, ahol ápolókat képeznek. Miközben a reggelinket készítettük (helyiektől vettünk sajtot és azt ettük fokhagymával meg az elmaradhatatlan reciklált kenyérrel) odajött egy lány, aki ápolónak tanult, és elkezdtünk vele beszélgetni. Megkínáltuk a reggeliből, erre ő odaadta az almáját, banánját, üditőjét. Mi persze nem akartuk elfogadni, de kérte, hogy ne utasítsuk el, szeretné ha elfogadnánk, sokat jelentene neki. Végül hiába tiltakoztunk, otthagyta a csomagot, mondván, neki még van más is. Fél óra múlva jött ki megint, egy nagy zacskóval, hogy ezt pedig a büfésnő küldi. :) Tele édes puffasztott rizzsel, magokkal, szárított banánnal, két yoghurttal, kenyérrel. Mi persze teljesen elképedtünk, hogy ezt miért kapjuk? Beszélt a büfésnénivel, mesélt rólunk, és aztán ő ezt küldte. Pedig azt elhiheti mindenki aki ismer minket, hogy nem adtuk elő a hattyúk halálát, nem kértünk, nem panaszkodtunk. Hát így stoppoltunk tovább, és egy kamionos el is vitt egészen Arequipáig elképesztő tájakon keresztül.

Itt már várt ránk Carmen, akinek a kontaktját a kedves Kriszti-mászósbarátnőnktől  kaptuk meg, aki Carment Kínából ismeri! Micsoda ismeretségi háló, kéremszépen! Szóval Carmen a munkahelyén várt ránk, és egyből hazavitt, ahol anyukájával (Andrea), a menyével és unokaöccsével meg unokahúgával él együtt. Az ő nappalijukban aludtunk végül 2éjszakát. Carmen körbevezetett a fehér városban, mindenről tudott egy csomó dolgot mondani, próbált minél több mindent megmutatni.

Anyukájával reggeliztünk, rengeteget beszélgettünk vele, és miután hazajöttünk mászásból, készítettünk nekik bundás mkenyeret salátával, ami szerecsére mindenkinek ízlett. Még a receptjét is elkérték. :D

A mászóhely könnyen megközelíthető volt, egy völgyben található, ahol mindenfélét termelnek az emberek. Érdekes hely, mert Perunak az a része sivatagos, nagyon száraz, mindenhol csak szikla, kő, meg homok található, meg néhány kaktusz. De a művelt területek mint oázisok zöldelnek a folyók hordalékán és más színekben pompáznak, attól függően, mit termelnek ott. Ahol mi másztunk, onnan rá lehetett látni az egyik vulkánra, a Misty-re, ami Arequipa fölött szunnyad. Érdekes hely volt, egész sok úttal, de nagyon meleg volt, úgyhogy egy nap ott bőven elég. 

Carmen anyukája még átvitt a húgához is, ahol négy gyerek volt, mert ott is alhattunk volna a tetőn, de végül Carmenéknél maradtunk mindkét este. Ezután busszal kimentünk a főútra, és onnan egy óra várakozás után felvett egy csávó, aki Limába ment. Először csak annyiban egyeztünk meg, hogy mivel a vadiúj kocsi nem az övé, ő csak leszállítja, ezért csak a következő faluig visz el, mivel nem szállíthat utasokat. Aztán addig addig beszélgettünk, míg végül csak vitt tovább, majd mondta, hogy akkor igazából el is visz a célunkig. Kétszer állítottak meg rendőrök, a második lefizetést már mi fizettük, a harmadik ellenőrzési ponton inkább kiszálltunk, átsétáltunk, majd visszaszáltunk a túloldalt várakozó kocsiba. Este meghívtuk vacsorára, a hideg kocsiban az üléseken töltöttük az éjszakát, majd korán reggel indultunk is tovább. Limába már volt couch surfingünk, előre leleveleztük szerencsére, ők otthon vártak minket. Útközben megettük életünk első sevichéjét, ami nyers hal citromos- borsos- hagymás szósszal, főtt édesburgonyával, pirított sós kukoricával, zöldalgával, meg kagylós tésztával. Nagyon finom volt!:) Vendéglátóink bevittek este a városba megmutatni mindazt, amit Papáékkal nem láttunk (szerelmesek parkja, sóhajok hídja, Barrancas negyed) plusz megvacsoráztattak egy kebabosnál!:D Ott ez olyan, mint nálunk 10évvel ezelőtt egy mexikói étterem. Kuriózum.:) Nagyon tetszett minden, főleg Barrancas, érdekes negyed, tele falrajzokkal, zeg-zugos utcákkal, utcazenészekkel. Másnap busszal kimentünk a város szélére, és onnan először egy gyümölcstermelő apa-fia vettek fel, majd egy kamionos, aki éjjel a Huarazba tartó út kereszteződésénél tett ki. Itt egy cukornád ültetvény mellett sátraztunk, majd másnap stoppoltunk tovább. Első stoppunk nem sült el túl jól, mivel annak ellenére, hogy okulva előző esetekből előre tisztáztuk, hogy mi az hogy autóstopp, a csávó az első fizetős kapunál (kb 10perc közös utazás után) velünk akart fizettetni, majd pedzegette, hogy igazából a benzinpénzt legalább fizessük ki. Erre persze mi mondtuk, hogy pont ezért magyaráztuk el az elején, mi az az “a dedo”, és hogy csak akkor vegyen fel, ha ezekkel a feltételekkel is elvisz. Természetesen ezek után mondtuk neki, hogy akkor álljon meg, kiszállunk. Ő még magyarázott valamit, hogy kicsit még tovább visz, de mi ki akartunk szállni, úghogy végül kirakott. Arra már nem tudott semmit sem mondani, hogy nélkülünk is elmegy ugyanoda, neki tökmindegy lenne... Ezután egy kicsit leforrázva elkezdtünk sétálni az út szélén, mert a közelben volt egy falu, és kellettek alapanyagok főzéshez, meg benzin is a benzinfőzőnkhöz, mert már készültünk első mászóhelyünkre. Ahogy az út mentén sétáltunk, egy paradicsomföld mellé értünk, ahol Tomi szokásához híven elkezdett beszélgetni a munkásokkal.

Aminek az lett a vége, hogy két zacskónyi paradicsomot ajándékoztak nekünk. Gyorsan helyrebillent az egyensúly, már sokkal vidámabban meneteltünk tovább. A falu végén pakoltunk le, és átmentünk a szembenlévő házhoz megkérdezni, hogy merre találunk boltot. Hosszas kiabálás után kijött egy ember maszkban, vöröskeresztes sapkában, nem kis megrökönyödésünkre.

Elmagyarázta, merre van a bolt, majd miután megkérdeztük, hogy milyen messze van, kölcsönadta a biciklijét!!!! Konkrétan! Persze mit tudtunk volna vele csinálni? Ketten nem férünk el rajta, pláne a rengeteg cuccal, de akkor is. Úgyhogy amíg Tomi elkerekezett, én figyeltem, amint a bácsi továbbra is a csodás felszerelésében hogyan metszi le a fák ágait. Kérdeztem, hogy kell-e segítség, de nem kellett. Egy fél óra múlva megjött Tomi, már messziről csengetve és lengetve a zellert, és elmesélte, hogy a boltban az eladónő felismerte a biciklit, és gyanakodva megkérdezte, hogy ez a Tomié-e, mert mintha a testvérének is ugyan ilyene lenne. Gyorsan kiderült a turpisság: a bácsi a családi üzletbe küldött minket vásárolni, természetesen, a húga boltjába, aki meg felismerte a bicajt. Megosztva a bácsival ezt a jó sztorit az is kiderült, miért van a maszk: tengerimalacokat tenyészt, és őket tisztította. Habár a vöröskeresztes sapkára ez sem ad magyarázatot. :) Ezután pár kollektívó után, akik azt bizonygatták, hogy itt nem jár senki, szóval vagy velük megyünk sok pénzért vagy itt éjszakázunk, megállt egy kamion, és elvitt a következő megállónkig, Inkawakankáig (quechuául az Inka könnycseppe). Ez is egy quechua közösség területe, 2019 márciusától kell majd a belépőknek fizetnie, de csak egyszeri alkalommal. Gyönyörű gránit és mészkősziklák, már most egész sok kiépített úttal, pedig nem olyan régen kezdték el a mászók látogatni.

Kezd a fél órára lévő Hatun Machay helyébe lépni, az ott fenálló problémák miatt. Egy szem bácsi volt ezen a területen, aki a tehenekre, kecskékre, bárányokra vigyáz, ő mutatta meg hol van csap folyóvízzel, a szárazwc-k, stb. Láttuk, hogy ő tűzön főz, úgyhogy tekintettel arra, hogy nem volt nagyon sok fa meg bokor a területen, a kiszáradt ágakat neki gyűjtöttük, mi meg a gázfőzőnkön főztünk.

A sátrat a szél ellen egy tetőtlen házban vertük fel, az ajtót meg sziklákkal eltorlaszoltuk, mivel a bácsi figyelmeztetett, hogy a kutyák előszeretettel rájárnak a mászók kajájára. Kb 5napot maradtunk ezen a helyen, felfedezve minden szektort, barlangot, barlangrajzok után kutatva. Ugyanis az egyik szektor neve az volt, hogy Rupestres, vagyis barlangok. Amiből mi természetesen a pinturas rupestres-re asszociáltunk, ami barlangrajzokat jelent. És tényleg!

A mászóhely mellett egy kis fülkében ott voltak gyönyörűen kivehetően a rajzok! Ezen kívül még egy csomót találtunk, de egyik sem volt ilyen jól látható, felismerhető, mint ezek. Tomi itt mászott egy gyönyörű, számomra nagyon félelmetes, plafonos utat (7c+), ahol betmenezett is egy fogáson fejjel lefelé, meg mindenféle durva dolgokat csinált, én inkább a technikámat meg a pszichémet építgettem áthajlásokkal meg repedésekkel, több-kevesebb sikerrel. Egyik alkalommal Tomi egy érdekes dologról számolt be a mosdóról visszajövet, mégpedig hogy szembejött vele egy furcsa csapat, ami egy kisbociból, egy kiskecskéből és egy kisbárányból állt. Sehol egy felnőtt, se közel se távol, nulla felügyelet.

Ezután figyeltünk fel arra a furcsa jelenségre is, hogy a kisboci annak ellenére, hogy a fajtársaival is lehetne, folyton a kecskékkel lóg. Meg is kérdeztük a bácsit, hogy ez hogy lehet, mire ő elmesélte a következő históriát: amikor még a boci csak pár hetes volt, anyukájával fent legeltek a sziklák tövében. Nem tudni hogy, de az anyuka leesett, és halálra zúzta magát, otthagyva borját, aki még nem tudott magáról gondoskodni. Mit volt mit tenni, a bácsi lehozta a bocit, és mivel csak egy kecske mama volt az állatok között, akinek kicsije volt, gondolta egy élete, egy halála, megpróbálja vele megszoptatni a tehenet. Elkapta a kecskét, és tartotta, amíg a kicsi evett. Ezt többször is megismételte egy nap, és csinálta ezt hetekig, hónapokig, egészen addig, amíg a boci el nem kezdett füvet legelni. Mivel megszokta, hogy kecskéből jön a táplálék, elkezdte őt követni mindenhová, és ezért jár még mindig a kecskékkel mindenfelé. Megkérdeztük tőle, hogy tapasztalta-e, látott-e ilyet már előtte, de nem. Ezidáig nem tudta, hogy kecske tejen is fel lehet nevelni tehenet. Igazán szép történet, gondoltuk. Ez után a gyönyörű, nyugis hely után átstoppoltunk Hatun Machay-hoz(a nagy barlang quechuául), ami azonban túl messze volt az úttól ahhoz, hogy minden cuccunkkal felgyalogoljunk, a szintkülönbségről nem is beszélve. Úgyhogy az út mentén egy elhagyatott házegyüttes hátuljában vertük fel a sátrat, sziklafalat építettünk szélfogónak, aludtunk, majd másnap minden cuccunkat ott hagyva, csak a mászócuccot vittük magunkkal, felsétáltunk jó korán a mászóhelyre.

Ez a hely is egy helyi Quechua közösség területe, és jó pár évvel ezelőtt egy argentín mászónak köszönhetően kiépítették úgy, hogy Peru egyik legjobb mászóhelye lett. A mászó rengeteg pénzt fektetett bele, sok utat nittelt ki, épített egy 40főt befogadó házat zuhannyal, WC-vel a mászóknak, kempinghelyet, stb. A hely nagy forgalmat bonyolított, majd a helyiek több pénzt akartak, más súlyozással. Ennél több információnk nincs a konfliktus mibenlétéről, de tény, hogy az argentín srác valamiért teljesen megőrült. Felgyújtotta a menedékházat és amennyi nittet tudott, annyit kiszedett az általa épített utakból, így az utak száma kb a felére csökkent. (Volt vagy200út..) Hát így történt, hogy tavaly már Inkawakankához lett szervezve mászófesztivál, és egy mászóval sem találkoztunk Hatun Machay-ban. Helyieket láttunk, és este négy fiatallal is összefújt a szél, akik egy 3év projektjét, egy high line-t próbálták ki a kanyon felett. (Mint a slack line, csak 400méter magasan, kifeszített kötél, amin átsétálsz, mint a kötéltáncosok.) Az, hogy még turisták sem voltak, ez azért érdekes, mert azon kívül, hogy a hely egy varázslat a kőerdő miatt (kőkúpok, kőfigurák, furcsa alakzatok, mint amilyet Mamáékkal találtunk, csak 5x akkora), még 12000 éves barlangrajzok és kővésetek is találhatóak.

És nem egy, hanem rengeteg! Mi körbesétáltuk az egészet rajzokra vadászva, az utolsókat már sötétben, fejlámpával láttuk, de annyira szépek voltak, hogy muszáj volt megkeresni az összeset. Arcok, emberek, lámák, harcosok, majom, hal, kaméleon, nap, megfejthetetlen ábrák meg még egy csomó minden. És volt, ami színes volt! Zöld, sárga, piros! Holdnaptár befaragva egy kőtömbbe! Ember, aki lámákat hajt! Egy tenyérvéset! Fantasztikus volt. És huarazban sehol sem hirdették, nem reklámozták.

Pedig az egyik legcsodálatosabb dolog volt, amit Peruban láttunk, beleértve a Machu Picchut. Ezért is hihetetlen dolog sziklát mászni, mert a legtöbb hely, ahol a szikla mellett mindig volt valami elképesztő természeti, és/vagy környezeti érték turisták nélkül, rengetegszer eldugott kis falukban a hegyek között. Persze 15 kiló extra az összes felszerelést nézve, de az exkluzív helyek és élmények miatt megéri cipelni. Egy gyönyörű naplementét is megcsodálhattunk itt, majd lefele rekordot döntöttünk a fáradtságtól ólomsúlyú, remegő lábainkkal is.

Másnap reggel továbbstoppoltunk Huarazon át  Carhuazba, ahol rengeteg kaját recikláltunk egy helyi piacról, majd elfeleztünk egy pizzát és egy lasagnát egy argentín étteremben.Ez volt már hónapok óta minden álmunk, úgyhogy végül engedve a kísértésnek megleptük magunkat még egy 2literes limonádéval karöltve. Miután elfogyasztottuk a finomságokat elkezdtünk kérdezősködni, hogy nem tudnak-e valamilyen helyet a közelben ami olcsó, ahol lehetne sátrazni, ahol ott lehetne hagyni a cuccainkat, amíg mi elmegyünk a négy napos Santa Cruz nevű túraútvonalra. Kis kupaktanács után elmondták, hogy a nagyszülőktől rájuk maradt egy ház, amit senki sem használ, és oda nyugodtan pakoljunk be, aludjunk ott, amíg meg várunk rájuk, hogy átkísérjenek, fürödjünk le ott helyben. Nem lehetett elutasítani egyik ajánlatot sem, főleg, hogy megint eltelt egy kis idő fürdés nélkül. Hát így lett egy saját házunk a semmiből. Hihetetlen kedvesség ismét! Másnap nagyon korán keltünk, hogy időben elkezdjük a túrát. Gyorsan átjutottunk a következő kisvárosba, Yungayba, ahonnan busszal lehetett eljutni Vaqueria-hoz, ahonnan a túra indult. De mint kiderült, az út olyan szerpentines, és gödrös (nyílván földút), hogy 3-4óra az út, ráadásul másfél óra múlva indul a következő kisbusz, és jóval többe kerül, mint ahogy azt hallottuk. Úgyhogy mi Tomival otthagyva a többi, a vezetővel veszekedő turistát (mindenki sokallta az összeget) elkezdtünk stoppolni. És lassan bár, több stoppal, de eljutottunk a fölé a pont fölé, ahonnan a híres Laguna 69 túraútvonal indul. Két stoppolás között előbb megcsodálhattuk Peru legmagasabb hegycsúcsát a Huascarán-t, ami Góliátként emelkedett a környező területek fölé, illetve följebb a Llanganuco türkizkék vizét.

Idáig vittek minket, itt kiszállva találkoztunk egy másik stoppossal, aki már 4 órája várakozott ott a semmi közepén... Kicsit megijedtünk, hogy akkor hogy lesz ez, de hatalmas szerencsénkre megérkezett az a kollektívó, amivel reggel jöttünk volna. Csak mi azóta már tavakat néztünk meg, vízeséseket fényképeztünk le és nagyon érdekes emberekkel ismerkedtünk meg. Például utaztunk egy agronómussal, aki azért jött oda, hogy területet vegyen, mert az epernek kiválóak a viszonyok ott. Szubtrópusi az éghajlat, magasan fekszik, ezért nincs kártevő ,mert alacsonyabb az oxigén tartalom, így nem kell peszticideket használni. Ő mesélt magáról egy nagyon szomorú történetet: kilencen voltak testvérek, amiből most ketten vannak életben, mert amikor Yungay-ban volt egy óriási földrengés, heten az életüket vesztették. Akik ketten életben maradtak azok azért, mert nem otthon tartózkodtak... Szóval nagy örömködés után bepréseltük magunkat a kisbuszba, Tominak már csak almazsákokon jutott hely, a hátizsákokat meg a kupac tetejére tettük a tetőn, ráigazítva az alulméretezett ponyvát. Sebaj, úgysem fog esni! Természetesen egy óra zötykölődés után, ha szakaszosan is, de eleredt. Ráadásul kb másfél-2 óra után, egyszer csak megálltunk, mert defektet kaptunk. Aznap ez volt a jármű második defektje, úgyhogy ami gumink maradt, az nem volt felfújva, így várni kellett valakit, aki tud ebben segíteni.

Egy darabig tudtunk kint várakozni a füvön egy kis mezőn, de aztán elkezdett újból esni az eső, így visszaszorultunk mindannyian a buszba, és vártuk a csodát. Ekkor már délután 3-4körül lehetett. Közben Tomi elszórakoztatta a képeinkkel és mászós videóinkkal a helyi közönséget, majd kb. 2óra után jött egy kamion, aminek volt eszköze a kerék felfújásához (kompresszor). Innen már további problémák nélkül haladtunk tovább, és szépen, kb 6 órával később mint terveztük, be is szálltunk a túraútvonalba. Mivel Tomi új barátainak (egy kedves helyi családnak) megígértük, hogy benézünk hozzájuk, megkerestük a házukat, ahol körbevezettek, megmutatták a tengeri malac tenyészetüket, és vettünk tőlük nagyon olcsón egy-egy saját kézzel készített sapkát, meg egy báránybőrt a lámabőr mellé derékaljnak. Már szürkületkor mentünk tovább, bár ők marasztaltak, de úgy éreztük, muszáj ma még legalább pár km-t megtennünk, hogy ne holnap szívjuk meg. Így egy őrbódé előtt vertünk sátrat, egy gyönyörű folyóvölgyben, minden zöld, bárányok, kecskék, tehenek körben amíg csak a szem el nem látott. Estére megjött az eső is, ami aztán a következő négy napban csak pár órácskára múlt el. A túra egészét jellemezve elmondható, hogy az egyik legszebb útvonalunk volt a folyamatos eső ellenére is. Lépten nyomon vízesések, gleccserek, türkiz tavak, zöld kanyonok, majd amikor felsétáltunk egy gleccsertóhoz, 180fokban gleccserek panoráma képe fogadott. Voltak turisták, de inkább csoportban túravezetőkkel, szamarakkal, egyedüliekkel mint mi nem nagyon találkoztunk. A második napon előbb enyhén emelkedő tőzegmezőn keltünk át, gyönyörű légszakállas erdők mellett, majd egy gleccser mellett elhaladva feltúráztunk 4850m magasan fekvő hágóig (Punta el unión). Pár percre felszakadozott a felhőzet és láthattuk a lélegzetelállító tájat is...

Innen leereszkedtünk a szomszédos völgybe, telis-tele zuhatagokkal és persze az elmaradhatatlan gleccserekkel. Az esőn kívül a második nap kaptunk egy kis nehezítést is. Estére annyira eláztunk (bakancs, esőkabát, pulcsi, vízhatlannadrág alatt), hogy én beültem egy áthajlás alá a cuccokkal dideregni, Tomi pedig elment egy megfelelő zugot keresni, ami száraz, ahol tüzet lehet gyújtani és ahol le tudunk feküdni és elég hely van  kiteríteni a vizes cuccainkat. Persze a táskák is beáztak valamennyire, de ami a legfontosabb, a hálózsákok szárazak maradtak. Talált is egy nagyobb áthajlást (voltak rajta zia nyomok is) ahova, bár a sátor felállítva nem fért el, bebivakoltunk. Kiterítettük a vizes cuccainkat, majd a tömb alatt levő gallyakból Tomi tüzet csiholt, amitől átmelegedtünk egy kicsit.

Gyors főzés, majd a sátorponyvával betakaróztunk és alvás.  Erre rájött, hogy éjszaka meglátogatott minket a rosszullét, hasmenés, hányás formájában. Így másnap úgy döntöttünk, inkább csak egy kicsivel feljebb verjük fel a sátrat, ahonnan közelebb van a gleccsertó, és egész nap pihenünk, mert annyira legyengültünk. Találtunk is egy ideális kis zöld tisztást az Alpamayo hegy alaptábora mellett, ahova két eső között gyorsan feldobtuk a sátrat és befeküdtünk pihenni. Ahogy elállt az eső/hó, azonnal kikémleltünk a sátorból és 1-1 órára láthattuk a havas hegycsúcsokat. Tényleg nehéz szavakba önteni a látványt, a gigantikus méreteket és a természet erőit... Tomi készített is time-lapse felvételt, a változékony időről, amit megpróbálunk majd insta/fbra feltölteni. Brutál szép volt. A másnapi túrázás nem volt kellemes, kivoltunk teljesen, mert enni nem tudtunk. Amit leerőltettünk az pedig egyből kijött. Azért csak feltúráztunk az Arhuaycocha tóhoz (4420m), ahol egy órácskát csilleztünk és néztük, ahogy a gleccser apránként a tóba szakad.  

Persze az eső meg szinte konstans esett... Végül arra jutottunk, hogy inkább húzzuk meg ezt a napot, és innen fejezzük be a túrát, mert olyan állapotban voltunk, hogy féltünk, másnap már nem leszünk rá képesek. Így esett, hogy a kb 65km-es túrából 32km-t utolsó nap tettünk meg brutális iramban, hogy estére a faluba, Cashapampába érjünk. Sötétedés után még kb 1,5 órát mentünk fejlámpákkal, mire elértük az első házakat. Fogalmunk sem volt arról, hogy mikor és honnan mennek kollektívók vissza Carhuazba, ahol a cuccainkat hagytuk. Aztán egyszer csak, ahogy a sötét házak között mentünk, jobb kéz felől sátortábort pillantonttunk meg. Sok ember nevetgélt, evett egy fedett rész alatt, úgyhogy ott megkérdeztük, hogy mi a helyzet a kollektívókkal. Pont egy túravezetőbe botlottunk bele, aki elmondta, hogy másnap indulnak már csak buszok, de ők mennek reggel és van helyük, beférünk mindketten. Aztán behívott egy kis szobába, ahol a szervezők ettek, és nekünk is adtak egy tál levest meg tésztát. Nagyon jól esett, mert mi már csak zacskós levest tudtunk volna csinálni, a többi főzős kajáinkat már feléltük, meg hát nagyon fáradtak voltunk, sokat spóroltunk azon, hogy nem kellett főzni. Majd miután kiakasztottuk a vizes holmikat felajánlotta, hogy ha akarunk, aludjunk az egyik felvert sátorban, mert egyel több van, mint kellene. Persze ezt is elfogadtuk bő hálálkodások közepette, és én el is mentem aludni rögtön. Elmondhatatlan volt az az érzés, amikor vízszintbe kerültem, száraz hálózsákba. Tomi még maradt kicsit a többiekkel, ugyanis a helyi tulajdonos mint kiderült, világhírű hárfaművész, és elkezdett játszani az embereknek. Nem szokványos darabokat, hanem népi dalokat. Tomi mondta, hogy amit előtte, látott, hallott, lágy, előkelő hárfarigmusokhoz képest, a bácsi heavy metált játszott rajta. Vad, pattogós ütemeket, az ujjaival meg úgy tépte a húrokat, mintha a fejébe vette volna, hogy a dal addig tart, amíg bírja a hárfa. :) Ehhez még énekelt is, így volt teljes a show :) Tomi vett is fel videóra néhány dalt, elképesztő, milyen ügyesen szaladgálnak az ürge ujjai a hárfa húrjain. Másnap tényleg elvittek Carhuazba, valamennyit fizettünk is, letettük a cuccainkat, aztán elmentünk a kórházba. Attól féltünk, hogy a nagy esőzésben a patakokba bemosódott mindenféle állati ürülék és attól lettünk rosszul, plusz nekem Bolivia óta volt hasmenésem hasfájással, hol jobb, hol rosszabb, szóval mindenképp akartunk rá már valamit, ami tényleg hat. Az orvos elmondás alapján fel is írt antiparazitikumot (vagy mi a neve) meg antibiotikumot. Ugyan azt, amit anno Guatemalában kaptam. Két napot szedtük, de kb már aznap hatott, és teljesen rendbejött mindkettőnk gyomra. Tervben volt még a híres Huayhuash nevű, 7-8 napos túraösvény is ( a Zuhanás a csendbe c. igaz történet ihlette film itt játszódott) amit végül nem teljesítettünk, mert az utóbbi hetek konstans esőzései miatt járhatatlanná vált a túraútvonal nagy része, plussz nyomott az idő is Ecuadorig. Ezért aztán el is indultunk hamarosan Chacapoyas felé, de szerencsétlenségünkre a rossz irányba. Elstoppoltunk kb másfél órára, aztán ott megragadtunk. Megkérdeztük megint a helyieket, hogy van-e erre forgalom, na ott a helyszínen már mást vallottak. Természetesen azt, hogy nem. Ha Chacapoyasba vágyunk, menjünk vissza Huarazba, át az óceánpartra, fel Trujilloba, onnan Cajamarca, és onnan “egyenes” út visz Leymebambaig. Úgyhogy ennek megfelelően visszafordultunk, egy darabig stoppal (autó, kamion, tuktuk) majd busszal hajnalban megérkeztünk Trujilloba. Az eredeti terv szerint áthaladtunk ezen a városon, hogy megnézzük a híres Chan-Chant, az agyagkultúrát, de aztán amikor láttuk, hogy más úton, gyorsabban is eljuthatunk Chacapoyasba, fájó szívvel, de kiszedtük a programunkból. De ugye ember tervez, isten végez, ahogy azt a szólás is tartja, így lehetőségünk nyílt hulla fáradtan mégis egy reggeli chan chan-i romlátogatásra. Kibuszoztunk a bekötőútig, ott lestoppoltunk életünkben másodszorra egy tuktukot, megsimogattunk egy perui kopaszkutyát, aztán kissé kókadozva körbejártuk a romokat.

Nagyon érdekes volt hallani erről a kultúráról is, látni az eddigiektől teljesen eltérő díszítést. A falakon megjelent a Humboldt áramlat pontos irányával, különböző víziállatok, furcsa ábrázolási formák, és még a halászháló is felismerhető volt. Az itt élő népek kisebb közösségekbe tömörültek, egy tárolóba gyűjtötték az élelmet, amit aztán szétosztottak maguk között. Az biztos, hogy itt is volt női uralkodó, szemben az inkákkal, és ők is áldoztak fel fiatal nőket. Ezt onnan tudjuk, hogy a hatalmas édesvíztározójuk mellet találtak csontokat. Maga a romváros területe hatalmas, hét épületegyüttes lelhető fel, mind nagyon magas falakkal körbevéve. Csak egy bejárata van mindegyik komplexumnak, ahonnan labirintusszerű utakon lehet eljutni a további helyszínekre.

Nem bántuk meg, hogy végül megnéztük, mert ugyan rengeteg romvárost láttunk már, de ilyet még egyet se. Egy délutáni busszal mentünk tovább Cajamarcaba, ahol egy hostelben szálltunk meg, és kipróbáltuk Cajamarca különlegességeit: egy olyasmi dolgot mint a Manjar vagy Dulce de leche, attól függően melyik országban járunk, a legfinomabb yoghurtot, amit valaha ettünk (komolyan, jobb volt, mint a Cserpes!:D), meg egy süteményféleséget, ami helyi vajból készült, édes volt és omlós, kicsi,kúpos, talléralakú. Finom volt, na. Főleg a rákent tejeskaramellás cuccal. Másnap pedig folytattuk a hadjáratunkat, megint csak egy darabig busszal, majd megelégeltük, és stoppal. Az első stoppra elég sokat kellett várni, be is húzódtunk tető alá amikor rákezdett az eső, persze előzetesen megkérdeztük a tulajoktól, nem gond-e, ha idetelepedünk a boltjuk elé? Nem volt gond, sőt, egy óra múlva nekünk is adtak ebédet, amit épp a nagy család fogyasztott. Rizs, banán, lencse, tojás. Akkora adagot kaptunk, hogy mindketten bőven jóllaktunk tőle. Tényleg végtelen az emberek kedvessége! Ez után jó sokat elvitt az első stoppunk, egészen át az amazonasi régióba, ahol egy kis falunál váltak el útjaink. Na itt megrekedtünk. Eleve volt már ott egy fiatal anyuka (21éves) a 8éves lányával, akik négy órája várnak BÁRMILYEN járműre. Na velünk vártak még egy 3órát, mire jöttek a teli buszok, ahova egy ember sem fért föl, és végül estefelé egy dzsip, két emberrel. Sikerült lestoppolni és bepréselődtünk hátra négyen, mert ugye más lehetőségünk nem nagyon volt. Közben az eső is rákezdett, de mi legalább bent voltunk. A hátizsákokra ráhúztuk a sátorponyvát. Majd besötétedett és olyan köd keletkezett, hogy egy méterre sem lehetett ellátni, mi meg csak mentünk, mentünk a sóderes, iszonyatszűk földes szerpentineken megállíthatatlanul, gyök eggyel, egészen addig, amíg a lámpánk el nem kezdett halványodni, majd teljesen kialudt. Ezt még orvosolni tudtuk azzal, hogy a fejlámpáinkat kikötöttük a lökhárítóra, plussz az anyósülésről az útitársunk meg könyékig kilógott az ablakon és telefonnal világította meg az utat. De sajnos az aksink egy idő után teljesen lemerült, úgyhogy ki mindenki a kocsiból a sárba, esőbe, hidegbe, toljuk meg az autót hátrafelé, mert visszafelé lejtett, gyorsan mindenki be a kocsiba és nyomás 3percig. Ezt toltuk kb. egy óráig de ez sem tartott sokáig, várnunk kellet valakire, aki segíteni tud. Jött is lassan egy kamion, aki felhúzott a hágóig, ahonnan elméletileg már csak lefelé kell menni. Persze nem tudtunk végig gurulni, úgyhogy Tomi a másik úriemberrel kiköltözött az esőben a kocsi hátuljába és toltak, szaladtak, ugrottak. Toltak, szaladtak, ugrottak. Egészen addig, amíg végleg el nem akadtunk. Ekkor már mi bent a láma és báránybundáinkba burkolóztunk, a kislány végighányta a szerpentint, úgyhogy ő egész boldog volt, hogy nem haladunk, és anyukáján aludt. Tomit meg hagyjuk inkább. Folyt az amúgy tök lyukas cipőjéből a saras víz, és totál átázott fölül is. Aztán jött a mentőangyalunk, egy kollektívó, akit ismert a sofőr, és ezért ki tudtuk cserélni az aksit, úgyhogy fél1re el is jutottunk kiszemelt állomásunkig, Yerbabuenáig, ahonnan listánkon az első, Revash, a leggyorsabban megközelíthető volt. Itt egy félig kész, üres házban vertük fel a sátrat, és evés nélkül mély álomba zuhantunk. Másnap összepacsiztunk a szemközti étterem tulajdonosnőjével, úgyhogy otthagyhattuk a cuccainkat amíg mi  feltúráztunk a Chacapoyas kultúra egyik csodájához, a Revash nevű mauzóleumhoz.

(A kép sajnos nem saját, mert utolsó nap Ecuadorban tönkrement a telefonunk menthetetlenül, és rengeteg kép, ezek is sajnos, odaveszett.) Ezek színes házak a sziklafalhoz tapasztva, agyagból, fából készítve, 30-40 méter magasan (persze 2700 méter körül), megközelíthetetlenül. Ebbe tették a vezető, fontosabb emberek múmiáját, férfiakat, nőket vegyesen. A házak fala kifestve különböző ábrákkal, a sziklafal szintúgy körben mindenféle szimbólumokkal. Nagy kérdés, hogy építették oda ezeket a sírhelyeket, és hogyan szállították fel a múmiákat. Nem volt hosszú a túra, szintben volt sok, de szerencsére annak ellenére, hogy esnie kellett volna amíg a régióban voltunk, egy szem eső sem esett. Miután kicsodáltuk magunkat, mert volt min szájattátani, visszarohantunk Yerbabuenába, hogy még legyen időnk elmenni a leymebambai múzeumba, a talált múmiákat megnézni. Magunkhoz vettük az alvós felszerelést a sátorral, ha bármi történne, aztán irány a múzeum. Ott még egy jó kis túra várt ránk, mert a múzeum a falu másik végén volt, 6km-re a hegy tetején, úgyhogy a végére még tartogatott kihívásokat a nap. De a múzeum gyönyörű volt, megnéztük mind a 300múmiát és a mellettük talált tárgyakat (egyébként ezeket egy közeli tó mellett találták, a Condorok tava mellett, mind a 300-at) meg ami információ volt, mind elolvastuk. Kissé hiányosnak találtuk a leírtakat, de a fene tudja, lehet ők sem tudnak még ennél sokkal többet erről a kultúráról. Aznap még sikerült visszastoppolni Yerbabuenába, ahol ismét az építkezésen aludtunk, aztán másnap kamionstoppal Tingoig mentünk, hogy ott a rendőrőrsön letéve cuccainkat felmenjünk a Chachapoyas nép egyik híres erődjéhez, Kuelap-hoz.

Eredetileg teleferikoval (kabinos libegő) akartunk felmenni, mert az utóbbi napoktól kissé kivoltunk, és 1200 méter volt a szint 8km-en, szóval elég húzós, de nem jött össze, mert karbantartási okokból kifolyólag nem működött a szerkezet. Ezért gyalogoltunk, megdöntve minden egyes rekordot, amit neten találtunk, mert azért eléggé formában voltunk. De ide is megérte felmenni, mert ahogy azt már Revashon láttuk, ez az inka előtti kultúra is merőben eltért a többitől. Eleve a házak formája kör alakú, mindenhol máshol szögletes formákat találsz. Békés nép lehetett, nem is szálltak szembe az inkákkal, hanem inkább asszimilálódtak. Magasak voltak, szőke hajúak, kék szeműek. Vajon honnan jöhettek? Körülöttük minden nép alacsony, kreol bőrű, sötét hajú, sötét szemű volt Dél-Amerikában. Az erőd, ami valójában adminisztrációs és vallási központ lehetett, biztonsági okokból nagyon magas falakkal volt körülvéve, három bejárattal. Mindegyik bejárat befelé szűkült, hogy a végén már csak egy ember fért el, így könnyebb volt védekezni. Jelenleg is feltárás alatt van a régészeti hely, egy 10-15év múlva érdemes lenne megint elmenni, hogy mennyire állították helyre az épületeket. Így is jól láthatóak a kör alakú házak, az is, hogy kétemeletesek voltak. Azt már csak olvastuk, hogy felül tengerimalacokat tartottak. Fantasztikus volt a romok között, gyönyörű fák alatt egy hegy csúcsán sétálgatni, körben völgyeket és hegyeket látni mindenfelé erdőkkel, mezőkkel, alig egy-egy házzal. Visszatérve az őrsre táskáinkat felvettük és továbbstoppoltunk még aznap, hogy másnap már a Karajia szarkofágokban gyönyörködhessünk, ahova szintén a Chacapoyas kultúra temette nemes halottait. Egy igen kalandos stoppal még aznap este Lujában találtuk magunkat, ahol az iOverlander aplikáció szerint a rendőrség területén szabad a sátrazás. De pechünkre egy újonc volt őrségben, aki felhívta a főnökét, és megkérdezte, mit mondjon. Sajnos a főnci nem engedett, mondván, valaki bérli tőlük a területet (ami szemben volt amúgy a rendőrséggel), így nem lehetséges. Mérgelődtünk egy sort, hogy most mi legyen késő este egy falu közepén, mígnem Tomi kijelentette, hogy akkor ő most elmegy szállást szerezni. Láttam, hogy kb 6házzal arrébb elkezd valakivel beszélgetni, majd eltűnik bent. Vártam egy sort, de aztán 10perc után elbizonytalanodtam, hogy vajon minden oké-e, úgyhogy utána mentem. Ahogy megállok a ház előtt, kijön egy néni, kérdezi kit keresek. Mondom neki a Tomit, aki itt tűnt el negyed órája. Ja, mondja, akkor gyere, innen a másik oldalról megnézzük, mi van vele. Közben elmeséltem neki a helyzetünket, ő meg egyből mondta, hogy van neki itt ebben az utcában kicsivel feljebb egy üres háza viráglugassal meg tengerimalacokkal, oda fel tudjuk verni a sátrat. Tomit közben megtaláltuk, egy nagy udvaron beszélgetett a néni testvérével. Gyorsan összeszedtük a cuccainkat, és a néni vezetésével felmentünk a házikójához. Ez a hely csodálatos volt, lugas virágokkal, bokrokkal, fákkal, még zuhany is volt és tetős rész a sátornak. Hatalmas nagy segítség volt ez tőle meg a lányától, szerintünk nem is értették, mekkora. Este világbékében hajtottuk álomra a fejünket, majd én éjjel arra keltem, hogy hánynom kell, meg hasmenés, szóval mindenki el tudja képzelni. Reggel elég nyamvadt állapotban voltam, de délutánra sikerült annyira összeszednem magam, hogy elstoppoljunk/sétáljunk a szarkofágokig.

Ezek 2-2,5 méter magasak, szintén 29-30méteren sziklateraszokon, megközelíthetetlenül állnak, keletre néznek, mint a házacskák, és nem tudni, hogy vitték fel őket oda, ahol a mai napig állnak. Sajnos van, amelyik földrengés következtében lezuhant, de a többség nagyjából sértetlen. (Ez a kép sem saját, a fentebb említett okokból kifolyólag.) Itt sem találkoztunk senkivel, egyedül bámultuk ezeket a hatalmas figurákat. Aznap még a lugasban aludtunk, egy jó reciklált zöldséges vacsorát főztünk, és másnap továbbmentünk a Gokta vízeséshez. Itt már annyira fáradtak voltunk, hogy megbeszéltük, nem megyünk körbe, hanem csak messziről, egyben, a völggyel együtt megnézzük a vízesést, aztán megyünk vissza az útmenti vendéglőbe ahol a cuccainkat hagytuk, és ahol megengedték, hogy éjszakára megszálljunk. Persze a vége az lett, hogy lementünk a vízesés lábához, felszenvedtük magunkat a túloldalon, megnéztük a Goktát a másik oldalról is, majd körben visszasétáltunk az étteremhez. De mit is vártunk magunktól, ugye? Mindenesetre ezt sem bántuk meg, mert a 771 méter magas vízesés egészen különleges látványt nyújtott minden oldalról. Bármikor újra körbemennénk, hogy lássuk megint. A képek sajnos innen is elvesztek, kivéve három nem túl jót, amelyikből az egyik azért álljon itt, bizonyíték gyanánt.

Utolsó perui célunkat teljesítve elindultunk Ecuador felé, nagyrészt stoppal. Innen folytatjuk hamarosan!:)