Folytatva utunkat, utolsó perui célunkat is teljesítve elindultunk Ecuador felé, nagyrészt stoppal. Egyik alkalommal egy egyedül utazó férfi vett fel, aki Fannit ültetette az anyósülésre, majd a jó útburkolatú, de keskeny, szerpentines úton 110, max. 140-nel száguldottunk. Fanni elmondása szerint annyit még soha, sehol sem izzadt, mint akkor,  rettenetesen félt. Belefeszült az ülésbe, és azon gondolkodott, hogy nem hiszi el, hogy most fogunk meghalni. Bár a környezet tényleg nagyon szép volt (rizsföldek mellett haladtunk el dimbes-dombos vidéken), de akkor is.  Bennem a kezdeti para, a hektoliter adag adrenalin hatására teljesen feloldódott. A sofőr még az elején megkérdezte, hogy nem akarunk-e enni, amit persze elhárítottunk, hiszen ennél a sebességnél, ilyen kanyaroknál művészet nem leszúrni magadat a fémvillával... Mindeközben olyan zenéket hallgattunk, mint a Rocky zenéje (Eye of the tiger), Queen, meg valami I’m going to mad... Csodás volt. Megkérdeztem tőke enyhe célzással, hogy vajon sose volt-e balesete, mire a csávó mondta, nem, de ez a kocsi új. Ez volt a magyarázata arra, hogy miért megyünk úgy, mint a nem normálisak.... Videónk is van, de nem jön át , hogy milyen gyorsak vagyunk. Egy másfél óra után megállt, hogy lemosassa az autóját, mi kiszálltunk, és még egy fél órát ültünk az árokparton magunk elé meredve, próbáltunk magunkhoz térni. Szerencsére amióta utazunk, majdnem 3 éve, ez eddig kétszer fordult elő. Nem gyakori, hogy aki felvesz ilyen őrülten vezessen és ne beszélgessen velünk. A buszozást tartjuk továbbra is a legveszélyesebbnek, szinte minden nap vannak balesetek, halálesetek, mivel a buszsofőrök rutinból vezetnek, képzelt röntgenszemekkel felszerelve. Aznap este egy benzinkúton ragadtunk, ahol szerencsére le lehetett zuhanyozni, mert nagyon meleg volt. Magas páratartalom, égető nap. Az épület mögött, a cukornád ültetvény mellett vertük fel a sátrat, és hajnalban arra keltünk, hogy szólongatnak kintről és ránkvilágítanak. Két kamionos érdeklődött, hogy nem hallottunk-e valami zajt éjszaka, ekkor hajnali 4 lehetett, mert ellopták a kamionjuk akkumulátorát.

Mi aludtunk addig, úgyhogy nem tudtunk nekik segíteni, és örültünk, hogy nem minket raboltak ki. A határ előtt még gyorsan megkóstoltuk a tengerimalacot is, ha már nemzeti étele Perunak (is).
Fannit kicsit kiakasztottam evés közben, hogy megsajnáltam ezt a szerencsétlen cuki kis rágcsálót, mire Fanni mondta, hogy “akkor most vagy temessük el kis kereszttel ezt a fél malacot, vagy csöndben fogyasszuk el, és ne csináljunk úgy, mintha nem a mi ötletünk lett volna.” Amúgy nem nagy cucc, olyan ízű  mint a nyúl, csak nagyon kicsi és nagyon drága. Nem igazán tudtunk azonosulni a peruiak cui-imádatával. (Cui=tengerimalac, a kiadott hangja alapján hívhatják cui-nak.ejtsd:kui) A határon a 40fokban várakozás közben megmártóztunk egy gyanús kinézetű folyóban, de olyan meleg volt, hogy nem nagyon törődtünk a tisztaságával, majd lestoppoltunk egy buszt, ami potom, tényleg potom összegért elvitt az ecuadori határra. A határon, mikor mentünk volna be az útlevélellenőrzésre, kiszaladt velünk szemben egy csirke a szobából. Na, gondoltuk, ennyit arról, hogy Ecuadorban minden rendezettebb, hiszen gazdagabbak, mert dollárjuk van. Egy frászt! A fickó tréningruhában, szemben vele egy gigaképernyő, amin valamilyen Grace klinikához hasonló sorozat ment, meg egy ventillátor, hogy ne kapjon hőgutát. Azért hozzá kell tenni, hogy ez volt az eddigi legkisebb határátkelőhely, ahol valaha voltunk. Átlépve Ecuadorba arra számítottunk Fannival, hogy az utak minősége sokkal jobb lesz, gyakorlatilag  az első 5 óra út Loja-ig földúton vezetett, maximum 35km/h sebességgel tudtunk haladni, helyenként óriási leszakadásokkal. Nyilván a táj kárpótolt minket, mivel az amazonaszi  dzsungelen haladtunk keresztül, de ismét előjött bennünk: -mi van, ha szembe is jönnek? Na mindegy, a sofőröknek röntgen szemük van, amit már valamennyire megszoktunk az elmúlt hónapokban, így felhőtlenül élveztük a döcögést. Lojába éjjel érkeztünk meg, és a buszpályaudvar mögött, erdő szélén, egy kis ház tövében, annak falát megtámasztva sátraztunk. Másnap gyors reggeli, majd kisétáltunk egy eltévesztett főúthoz (azt hittük az az a hely, ahonnan továbbstoppolhatunk,de tévedtünk), ahol cserébe óriási piac fogadott bennünket. 5 perc alatt egy halom eladhatatlan papaját, mangót, narancsot, banánt és egyéb gyümölcsöket sikerült reciklálnunk, amik közül a mangók állapotán akadtunk ki a legjobban: az eladó néni azért adta nekünk, mert az 500kg  (amúgy hibátlan) mangó nagy részének a bőre kicsit ráncos volt, ezért a vásárlók nem veszik meg, és azzal a fél tonnával nem tud mit kezdeni, egy részét menti a családnak, nagy része megy a lecsóba. A néni azt mondta nekem, hogyha nem olyan feszes a mangó bőre, mint a vásárlók feleségének az arca, már nem is érdekli őket. Hmhm. Interesszánte. A gyümölcstízórai után kisétáltunk az igazi főúthoz egy benzinkút mellé, Fanni a benzinkúton kérdezősködött, én addig az úton próbálkoztam. Pár perc után intett, hogy van fuvar a város széléig. Dejóó, onnan már többen mennek ki a városból! Egy idős bácsi és unokája vettek fel, és pár perc beszélgetés után a lehajtójuknál mondta, hogy egy kicsit tovább visz még. Ennek az lett a vége, hogy 20percet kocsikáztunk, mialatt folyamatosan kérdezgettük szegényeket, a bácsi meg nem győzött válaszolni. (Nyilván a Chimborazó, az egyenlítő és a híres-neves banánföldeken kívül nem tudtunk semmit az országról.)

Hálásan, pár banán extraként megköszöntük a fuvart. Innen egy tehenész forma vitt minket tovább pár km-t, majd egy kis falu szélén egy óra várakozás után szerencsénkre kaptunk egy jó hosszú fuvart, a srác (Alexis) Quito-ig ment északnak, mi Riobamba előtt (Zhud-nál) szálltunk ki 5 óra utazás után. Nagyon jót beszélgettünk Ecuador történelméről, az infláció miatti, amcsik által felajánlott dollár bevezetéséről, oktatási rendszerükről (náluk már 4 éves korukban a gyerekek iskolába járnak, ahol írni és számolni tanítják őket... Tessék???) stb. Pár évvel fiatalabb volt nálunk, de nagyon jártas volt minden témában. Közben kémleltük a tájat és olyan érzésünk volt Fannival, mintha Ausztriában járnánk, rengeteg a zöld legelő, mindenhol farmok, mindez hegyek és völgyek között, csak 1-2 ezer méterrel magasabban mint Európában.

A nagy beszélgetés közepette lemeszeltek a rendőrök és kiderült, hogy Alexis jogsiján nincs több pont, ezért hivatalosan komoly pénzbírság menne csekken, hacsak... Alexis eltűnt pár percig, majd vissza a kocsiba és mentünk tovább. Mondta, hogy végül 20$-ban kiegyeztek. Hm, jólvan, azért  nincsenek nagy különbségek sehol a világban... Gondoltam egy költői kérdést megér a dolog, megkérdeztem, hogy ha szeretné, cseréljünk, nekem minden rendben van a papírjaimmal (jogsi+nemzetközi jogsi is), mire ő, hát akkor cseréljünk, ha úgy adódik. Fél óra múlva, egy újabb rendőrségi csekkpont előtt gyorsan váltottunk, és szerencsénkre minden rendben ment. Ezután, ha jól emlékszem még egy ellenőrzés volt,  Alexis hálálkodott is nekünk utána, hogy milyen jó, hogy felvett minket.:)
Este kiszálltunk Zhudnál, és a kereszteződésnél elindultunk Guayaquil felé, ahonnan irány haza karácsonyozni!!! Egy év után újra haza!!!:) Még volt 4 napunk, és már csak pár száz km választott el a reptértől. :) 
Kisétáltunk a falu szélére, ahol találtunk egy óriási legelőt kis házzal, közel az úthoz. Pár perc alatt elmeséltük a családnak félig üvöltve az ablakon keresztül, hogy hatizsákosok vagyunk sátorral, és ha nem gond, meghúznánk magunkat az éjszakára a legelő szélén. A család szónoka, (egy kisfiú) aki végig postásként hordozta az infókat, végül jelt adott a leszállásra. Gyorsan letáboroztunk, megnéztük az állataikat (láma, egy óriási disznó, aki félelmetes módon nyitott szemmel aludt a sárban és egy kecskemama !2! kis iker kecskegidájával) és bezuhantunk hálózsákjainkba.
Másnap megtörtént bandukolásunk első, nagyon furcsa tolvajlása: Reggel sátorbontás után kiálltunk stoppolni, és egy quechua anyuka a gyerekével a 6 ezer hektáros legelőnek épp azon a pár négyzetméterén kezdte a füvet vágni a tengerimalac állományának. Váltottunk pár szót, közben megállt kb. 100m-re lejjebb egy tejszállító furgon, és amíg a hátizsákokat vittük a kocsihoz, az egyik táskánkra, karabínerekkel felcsatolt napelemünk (amit tölteni raktunk ki a napra) elszublimált... Persze a nagy rohanásban akkor nem vettük észre hogy valami hiányzik, bár Fanni mondta, hogy nagyon furcsa volt az anyuka, mert tőle kért pénzt, amikor kettesben maradtak, mire én ami volt apróban, odaadtam... Nonszensz... A mélyrepülés folytatódott Guayaquilben is (ahol egyébként kaptunk couchsurfingen szállást, előre lebeszélve mindent + a cuccaink egy részét is deponálhattuk, amíg vissza nem térünk Magyarországról), amikor is befordultunk a vendéglátóink (Milton az apuka, Vivi az anyuka és Ariel a gyönyörű félvér kisfiúk) utcájába, a sarkon nem vettem észre a földtől 20centire levágott fémoszlopot, sikeresen belerúgtam szandállal, így kettényílt nagylábujjal üdvözöltük egymást. Miután konstatáltam a véremet, reflexeim beindultak, vérnyomásom leesett és azzal párhuzamosan  hanyatt lefeküdtem a kocsibejárójuknál. Hála Fanninak, gyorsan bekötözte a lábujjamat, közben a családnak el kellett mennie, én meg feltett lábbal még egy jó ideig hédereltem a kocsibeálló kellős közepén. Csodálatos volt, a célban - nyilván az utóbbi hetek-hónapok nagy rohanásából fakadó kimerültség jele volt ez is -  összehozni ezeket a dolgokat. Rá se ránts! Fanni vigasztalt, hogy de van még 3 napunk, és az eredeti tervnek megfelelően elmegyünk a Csendes-óceán partjára sátrazni és pihenni, ott majd kicsit összeszedjük magunkat. :) Ez valóban jó motiváció volt, így másnap reggelig hittem is benne, amikor is épp bundáskenyeret készítettünk a családnak, miközben elkapott a cifra és onnantól kezdve félóránként rohantam a mosdóra, amire rájött másnaptól kezdve láz és végtagfájdalom, végül beindultak a hányós napok is hasonló intenzitással, így alvás sem volt ... Ezazzz!!! Fanninál is jelentkezett végtagfájdalom, de egy nap után nála szerencsére elmúlt, és szegény végig ápolta a következő két napot... Vivi is sokat segített, főleg, hogy ő ápolóként dolgozik. Ahogy a harmadik napon rámnézett, a kórházas infúziót ajánlotta, csak nem mertünk bemenni, mert mivan, ha bent tartanak? Hab a tortán, hogy (valószínűleg) a hálózati töltőre feltett telefonunk zárlatos lett, ami miatt elvesztettünk jókora adag képet és videót. Itthon próbáltuk szakszervízben újraéleszteni, de sajna semmi... Nyilván nem a telefon, hanem a rengeteg dokumentáció miatt borultunk meg teljesen... Gondolhatjátok, milyen kétes érzésekkel vártuk a 2 napos repülést... A repülés napján is még törzstag voltam az árnyékszéken, így egy kicsit féltünk, hogy felengednek-e a gépre, (ha látják, hogy beteg vagy, megtehetik, hogy nem engednek felszállni a fertőzés gyanúja miatt), de köszönhetően az intravénás hányáscsillapítónak, sikeresen felszálltunk. Persze azért volt nehezítés felszállás előtt rendesen: az emigrációs résznél a srác nem találta az ecuadori belépő pecséteinket az útlevelünkben. Udvariasan visszakértük és megmutattuk, hogy ez lenne az, ami Ecuador néven fut. Na ez a formájú pecsét újdonság volt ott mindenkinek. Pár telefonhívás után kiderült, hogy olyan kis határon léptünk át Peruból, hogy nem lettünk beregisztrálva a számítógépes rendszerükbe, a számítógép és a jel hiánya miatt. :D Kis türelmet kérve - én már alig bírva az álldogálást- végül átengedtek.

Az utazás kemény volt, de óriási szerencsénkre Madridban kaptunk egy meghívást, miután  összeismerkedtünk egy venezuelai-spanyol párral a reptéren. Konkrétan annyira szarul néztem ki (a pár elmondása alapján), hogy odajöttek segíteni, vízzel kínáltak és Fanni az út során végig beszélgetett velük, aminek következtében meghívtak hozzájuk aludni. :)  Így nem kellett a reptéren éjszakáznunk, ráadásul kaptam instant erőlevest, ami olyan hatással volt, mintha újjászülettem volna. Hihetetlen bienvenidos/welcome volt ez nekünk Európában!!! Elképesztő kedvesek voltak.:) Mikor másnap landoltunk Budapesten a viharvert banda megpihent.:) Anyum varázs-erőlevessel várt otthon, ami eloszlatta a maradék esélyét is a kórházi kezelésnek. Otthon majdnem 6 hetet töltöttünk, előre megbeszéltük, hogy a tavalyi rohangálós hazalátogatásunkból okulva, többet fogunk pihenni és töltődni. Természetesen ez nem sikerült, de nagyon örültünk a családnak, valamint, hogy ennyien a barátink vagytok. :) 

A 6 hét egy pillanat alatt elszállt és az otthoni píszelès és mínuszok után visszatértünk Ecuador óceánparti, meleg, párás régiójába, ami leginkább egy fülledt üvegházhoz hasonlított. A városban fél napot bírtuk, majd 2 óra utazás után elértük a homokos partot (Ballenitas strand), ahol két napot sátraztunk, fürödtünk, olvastunk, terveinket szőttük és homokvárat építettünk.

Baromi jó volt felfrissülni és csak pihenni, alig volt ember, az óceán morajlása pedig kitisztította fejünket és töltődtünk. :) Egyik nap átruccantunk Salinas-ra a fésziget legnyugatibb részére, ami a hullámoktól sokkal védettebb rész. Ennek következtében tömve volt a part emberekkel, minden napernyő alól más és más zene ordított, így végül fél óra sétálgatás, valamint karkötő árusítás (próbálkozás) után visszatértünk a “mi” kis nyugis partrészünkhöz, ahol csak pár szörfös lovagolt a 3-4 méteres hullámokon. Costa Rica óta nem szörföztünk, jó lett volna csúszni egyet, bár ott nem is voltak ilyen magas hullámok.

Visszatérve Guayaguil-be, még egy napot töltöttünk a kis családunknál, összerendeztük a cuccainkat, beszámolót írtunk egy laptopon, ami 10percenként kifagyott +a telefonon, az utazós alkalmazásokat, térképeket frissítettük, illetve paprikáskrumplit főztünk mindenkinek. A következő úticél Cojitambo volt, hogy megismerkedjünk Ecuador elsőként nyitott mászóhelyével. Aznap Azogues-ig jutottunk Cuenca-t elhagyva, ahol a város szélén levő folyópart mentén akartunk sátrazni, amit a biztonsági őrök nem ajánlottak, mondván, rengeteg venezuelai  bevándorló van, akik miatt?? kevésbé biztonságos ez a rész...  Teljesen kivoltunk ezen, de nem hadakoztunk és kerestünk valami olcsó szállást. Kaptunk is egy fülest egy olcsó munkásszállóról. Még sosem voltunk ilyen helyen, pont az épület nyitására értünk be, ahol 8-10 ember már várakozott. Sokan a munka után érkeztek, de voltak olyanok is, akárcsak mi, akik másnap továbbutaznak és az éjszakára keresnek olcsó szállást. Vicces volt, különszoba járt a nőknek és a férfiaknak, a szobák tele emeleteságyakkal, frankón tömegszállás volt, de volt melegvíz és kaptunk ágyneműt is. Végül a női szoba majdnem tele lett. Szegény Fanninak nem volt leányálom az éjszakája, mivel többször felébredt, hogy valaki horkol, valakinek fájdalmai vannak stb. Nálunk univerzumpísz volt, három bácsikával húztuk a lóbőrt. Másnap végre elértük a hegyek között fekvő Cojitambo-t, ami kb. 2900 méteren fekvő egy pár utcás falu, kis főtérrel, gyönyörű andezit templommal, háttérben az andezit sziklafalakkal és szétszórt tanyákkal.

A falak kb. 10-15 perc sétára vannak a tértől, a faluval párhuzamosan húzódnak, a hegynek három csúcsa van, amik láncként kapcsolódnak, és a legmagasabb falrész kb. 230 méter.  Mint ott kiderült, a fal tetején egy archeológiai hely is van, pár, az Inkaidőkből fennmaradt kőház és a hozzátartozó andezit teraszok, ahol egy kis Inka közösség élhetett, gazdálkodott. Egyik nap felmásztunk a tetejéig és szerencsénkre jó időben megcsodálhattuk ezt a kis ékszerdobozt. Egyébként robosztus látvány volt, ahogy a falu fölé emelkedik a fal, nagy része be volt nőve növényekkel, kicsit féltem, hogy lehet takarítással fogjuk tölteni az itt eltöltött időt. 

Neten sikerült találni topót, valamint egy helyi, Ecuador pionír mászóját (Juan Gabriel) kontaktját, akinek köszönhetően közel 200 mászóút van megnyitva. (Kb. a fele tradicionális). A hatvan év körüli úriember volt az első ecuadori mászó, aki pontosan 30 éve mászta a híres-neves-ikonikus Nose nevű utat a Yosemite nemzeti parkban... Ebből kifolyólag, társával szeretnék ismételni, de - elmondása szerint - most egy napon belül. ;)
Előzőleg felhívtam a szokásos információk miatt (sátrazási, vízvételi lehetőségek- ezalatt értve a forrásokat, patakokat, kinek a birtokán vannak a szektorok, általában  az időjárási viszonyok stb.) amik ilyenkor feljöhetnek. Mondta, hogy mindenképp jöjjünk el, mert rengeteg jó út van, ad aktualizált topót, van eső, de csak napi 1-2 óra, ami nem is rossz esős évszakban, és gyönyörű a táj is. A sátrazásról annyit mondott, hogy neki van egy háza mászóknak, 10$/fő/éjszakáért lehet ott aludni. Finoman fogalmazva elmagyaráztam anyagi szituációnkat, mire ő egyből ajánlott egy alternatívát, ha nincs sok pénzünk, keressük meg, van a sziklafal alatt egy elhagyatott ház az erdőben kis forrással, ott senkinek sem leszünk az útjában, és bármi infó kell ugorjunk be és segít. Váó, mennyire jó arc! Így első dolgunk az volt, hogy megkerestük Juan-t, hogy pontosan mi hol van, az utakról meg amúgy is egy kicsit dumcsizni.:)
A cuccokat letéve az utcán több tanyán is kérdezősködtünk, de senki se tudott mondani pontosat, csak irányokat. Végül az egyik tanyán egy nagyon cserfes asszonyba (Cecília) botlottunk, aki egyből jött és elkísért minket egy darabon, megmutatva a házat. Nagyon energetikus volt, végig beszélgettünk, és amikor elváltunk, mondta, hogy nézzünk vissza, ha lesz időnk. :) Fannival nagyon nagyon szimpatikusnak találtuk, és miután nem volt otthon senki, csak egy boulderfalat találtunk a nyitott garázsban, visszasétáltunk Cecíliához. Épp borsót fejtett az egyik kezével, a másikkal ruhát mosott, miközben főtt az ebéd a kondérban. Mi először csak leültünk és csodálkozva bámultuk, hogy a fenébe van ennyi energiája valakinek. Első ránézésre a cigány jósnők jutottak róla az eszünkbe.
                                                                         Fanni és Cecília ünneplése

Beszélgetés közben megkérdeztük, hogy legalább az egyik keze munkájában segíthetünk-e, mire ő nagy mosollyal az arcán térült-fordult és már el is tűnt a két, verandás, szurágta ház között. Két perc múlva visszatért egy zacskó borsóval és nekiláttunk a fejtésnek. Közben elmeséltük, kik vagyunk, mik vagyunk és kérdeztük tőle, hogy tudja-e, hol találjuk pontosan azt az elhagyatott házikót, ami az erdőben van? Ő egyből felajánlotta, ha van kedvünk sátrazzunk az ő tanyáján, ne menjünk oda fel, már nagyon rossz állapotban van az a ház. Abban a pillanatban megérkezett Angel (ejtsd:Ánhel) a férje, aki nem kicsit nézett, ahogy két fehér fiatal fejti a borsóját. :D Nem volt ideje sokat csodálkozni, mert Cecilia elmagyarázta, hogy sátras vándorok vagyunk, akik másznak és egyből nekiszegezte a költői kérdést a maradásunkról. Így történt, hogy idekerültünk teljesen véletlenül, megbeszéltük velük, hogy segítünk a farm körül, cserébe, hogy ott sátrazunk. Nem az első önkéntesség sikerült ily módon, és ezek a legjobbak, mert nincs kialakult rendszer, mindenki nagyon lelkes és teljesen más a hangulat, mint az amúgy teljesen jól működő szervezett önkénteskedésnél. Egy család tele szeretettel, 35 éve együtt apa-anya, gyerekek egy része kirepült az USA-ba, másik része oda készülőben, illetve egyik fiúk (Jairó) Azogues-ben rendőrként dolgozik. Angel is rendőr volt (elmondása szerint egyszer kapott csak golyót, ami a füle közepén ment át, azóta egy hatalmas lyuk tátong ott, és hálát adhatott mindennek, hogy a golyó nem beljebb érte pár centivel...) mára már lenyugdíjazták, és egyszerre két tanyán foglalatoskodnak, mivel feljebb, a hegylábánál lakó Ceci anyukájának (señora Lidia) is van egy kis tanyája, de ő már nem tudja fenntartani az egészet. Vannak tehenek, disznók, csirkék, nyulak, egész arzenál tengerimalac, 6 méhcsalád, kecskék, kutyák és egy szem paripa is.

Emellé jön a terület: rengeteg takarmánynövény(kukorica, alfafű) az állatoknak, a kukorica táblák között bab és borsó, gyógy és fűszernövények, gyümölcsfák stb... Az éden kertje! :) Itt majdnem 3 hetet töltöttünk, a legtöbb időt a farmon, családdal, ugyanis volt mit tanulni tőlük, megosztani velük: Terítéken volt tehénfejés, csirkevágás és kopasztás, állatok etetése, alfafű vágása, ültetés, alap gyógynövény ismeret, stb.

Ami érdekes, hogy itt nem nagyon ismerik a kasza fogalmát, a legtöbb helyen kis sarlóval vágják a növényeket, de olyan precizitással, mintha gazolnának. Kb. mindent kikaparnak a földből aminek hajtása van. (Közép-Amerikában ugyanez volt, csak ott egy félméteres kést (macsétát) használtak a főzéstől, a gazolásig). Fannival az alfafű vágásánál megfeszülve sem tudtunk olyan pontossággal dolgozni mint a campesinók. 

Belefutottunk pár helyi babona dologba, illetve népi gyógyászati kezelésbe: pl.: Fanni egyik nap leverten kelt végtagfájdommal, mire ők mondták, hogy ez a “mal aire”, mint rossz levegő, majd kirohantak a kertbe különböző gyógynövényeket csokorba szedve, és azzal csutakolták át tetőtől-talpig+teleszórták a sátrat is, majd másik csokor növényekből teát főztek, ami segített Fanninak a gyógyulásban. (A sátorban 3 napig rozmaring illat volt, és több napra rá is találtunk egy-két szárat/virágot.) Ez univerzális kezelés volt, mert másnap a menyük (Michelle) panaszkodott hasfájásra, mire ő is csutakolást kapott, gyufás kezeléssel kiegészítve: a meggyújtott gyufaszál füstjét orron gyorsan be kellett szívnia. Ha ezt Irinyi bácsi látta volna...! Hmhm... Mi döbbenten néztük, hogy mi folyik itt. :D

Pörgött a kultúracsere ezerrel: napközben a földeken egymásnak énekeltünk ecuadori-magyar népdalokat, táncoltunk, vagyis imitáltuk a magyar néptáncot, megmutattuk nekik a hazai kis hangszerünket a dorombot, stb.

A főzés terén is adtunk-kaptunk. Ettünk sült tengerimalacot, rengetegszer tyúkhúslevest, főtt/sütött csirkét tört, kicsit leveses főttkrumplival amibe sajtot, vajat és tejet rakott (pürének hívják, de inkább szósz a krumplihoz), palacsintatésztában kisütött banánt (platano-t) stb. Mi is főztünk egy-két hazait: paprikáscsirkét, a csirkét hozzá Fanni vágta le egyedül, majd együtt kopasztottuk meg, Fanni családjától jövő csúsztatott palacsintát, lencselevest, hagymás, répás tócsnit, stb. :)

Másztunk is, de nem ez volt a középpontban, mivel sokat voltunk Cecíliáékkal a farmon, valamint nagyon sokat is esett az eső, és a szektorok 95%-a ázott esőben. Egyetlen szektort találtunk (El vallecito) ami áthajlóbb, és esőben is lehet mászni. Itt kb. 6 út volt, a legkönnyebb egy 7C , a maradék utakat meg drytoolingozásra (hágóvas és jégcsákányos mászás) használtak, egyébként tiszta kosz volt az egész fal.

Szabadon átmászni lehetett 8C fokozattól kezdve. :D Fanni egyébként a végén már egy-két beleüléssel megmászta az ominózus 7C-t, megcsinálva minden egyes mozdulatát!!!

Amennyire régen antistyle volt neki az áthajlás, mára már több fokozatot fejlődött. :) Ez az út egy 22 méteres, áthajló repedés, aminek a kunsztja az összeforrt repedés oldalhúzó reibungjain keresztül vezet, majd egy kis kényelmetlen térdkulcs pihenő, végül az utolsó 3 méteren egy peremes kunszt. Én másztam egy direkt variánsát, ami egy fokozattal nehezebb lett. Kétszer is kimentünk a családdal két különböző pontjára a falnak, hogy kipróbálják a sziklamászást.

Nagyon jól sült el, olyan lelkesek voltak, bárki, bármeddig mászott,  hatalmas tapssal, üdvrivalgással fogadták, valamint fényképek ezrei készültek róluk. :) Kedvenc részük az ugrálás volt, mert így egy pillanatra a levegőbe kerültek.:)
Az utolsó nap még egy 8 kötélhosszas utat másztunk Fannival, ami a főfalon, “s” alakban húzódott (kb. 230 m magas), 6B volt a kulcshossz, amit Fanni elölben, esés nélkül, nagyon lazán abszolvált. :) Gyönyörű volt az út, minden hosszát nagyon élveztük, mivel különböző stílusúak voltak.

A fal felénél lekiabáltunk a mi kis családunkhoz, akik pár percre rá az erdőben lévő házukból viszonozták a hangokat, nevettünk nagyokat. :) Biztos a szomszédok is nagyon örültek nekünk.

Hát így éltünk mi itt, innen mentünk északnak Riobamba városkába, ahonnan a terv felmenni San Juan de Chorrera-hoz, illetve, ha az időjárás is engedi, szeretnénk feltúrázni - a föld középpontjához képest - a világ legmagasabb pontjára, a Chimborazzo-ra!:)

Innen folyt.köv., ölelés mindenkibe!!!