Legutolsó bejegyzésünket ott hagytuk abba, hogy Tomi hazarepült egy rövid időre elbúcsúzni nagypapájától, én pedig ott maradtam Aurával Barranquilla külvárosában, a kamion parkban. Mindennapjaim leginkább azzal teltek, hogy neki segítettem valamit a ház körül vagy a telken, leginkább takarítani, szemetet szedni, a rengeteg kutyát és macskát ellátni. Jó sokan vannak, mert befogadja őket az utcáról, és aztán időt és pénzt nem spórolva eteti őket, állatorvoshoz viszi őket majd lehetőség szerint gazdát keres nekik. Teljesen mindegy volt, hogy forróság van, vagy éppen egy heves zápor, Aura folyton csinált valamit, egyszerre három dolgot is. A legfinomabb kolumbiai ételeket készítette, amiből próbáltam megjegyezni pár dolgot, de sajnos ott annyira speciálisak a hozzávalók, hogy itthon nem a legolcsóbb elkészíteni egy ottani alapnak számító ebédet. Kedvencem továbbra is a patacon volt arroz con cocoval, vagyis platano (banán) tallérok ropogósra kisütve kókuszos rizzsel. Az csak hab volt a tortán, hogy a kókuszpálmák a kertben állnak, a mangószezon meg épp akkor indult el, úgyhogy desszertben sem volt hiány.

Egy szó mint száz, nem unatkoztam, nekem is folyton pörögnöm kellett, nem volt időm azzal foglalkozni, hogy vajon jól tettem-e, hogy nem mentem haza Tomival. Egyik nap elmentünk Aura családjával egy kiállításra, ahol egy régi barátjuk képeit mutatták be, aki sajnos már nem él, és a családja szervezte meg az eseményt az emlékére. Nagyon szép festményeket láttam, érdekes volt spanyolul végighallgatni a megnyitó és a záró beszédet, és a felszolgált harapnivalók sem voltak utolsók. Maga a kiállítás egy gyönyörű, elég régi házban volt, úgyhogy nem csak a képekben gyönyörködtem. Utána még fagyiztunk egyet közösen. Olyan kedvesek voltak, nagyon jól esett a plusz figyelem, amit nekem szenteltek. Persze hamar elment az a hét is, és eljött az idő, hogy búcsút vegyek a család karibi részétől, és átrepüljek Bogotába, a család másik feléhez, hogy aztán este Tomi is megérkezzen végre. Volt egy kis nehézség a reptéren, mert túlsúlyos volt a bőröndöm (persze, hiszen Tomival a közös cuccaink nagy része is az én zsákomba került, plusz Aura is küldött ajándékokat a családnak), de azért sikerült megoldanom, és pár óra múlva már a kis család lakásában voltam Bogotában. Azért persze mielőtt Tomi megérkezett Elkinnel még gyorsan elmentünk egyet mászni a helyi boulder terembe, tudtam, hogy ha elmesélem Tominak, meg fogja enni a fene az irigységtől. Picike terem volt, de arra tökéletes, hogy kicsit megmozgassam a végtagjaimat.

Kint a reptéren jó sokat vártam Tomira, mert késett a gépe és a poggyászát is csak nagyon későn kapta meg, úgyhogy lekésve az utolsó buszt, kénytelenek voltunk stoppal és überrel  menni. Szerencsére találtunk egy kedves fiatal párt, akik a reptérről egy darabig egy irányba mentek velünk és még az über hívásában is segédkeztek (nekünk ugye nem volt helyi kártyánk, egyedül az USA-ban vettünk anno amikor munkát kerestünk). 

Bogotában nem sokat időztünk, nem akartunk túl sokáig Elkinék nyakán ülni, mert a nappalijuk egyben van a konyhával, és mivel mi ott aludtunk, úgy éreztük, hogy akadályozzuk őket a mindennapi rutinjukban. Ők persze minden finomsággal készültek, Szonja a legfinomabb ebédet készítette, mindenféle különlegességgel halmoztak el. Ezt ellensúlyozták a macskák, akik meg egész éjszaka rajtunk randalíroztak. Természetesen Elkinnel tartottunk másnap Suescka-ba, ahol már alapból az ő nyaralójukba pakoltunk be, és aztán innen mentünk mászni Machetába a helyi baráti közösséggel. Mindkét szektorba sikerült eljutni, egyik szebb, mint a másik, a környezet pedig egészen elképesztő. Egy órára a száraz Suesca-tól Macheta falai trópusi környezetben tornyosulnak és a banánültetvények között kanyargó ösvényen érhetőek el. A helyi farmereknek kell fizetni itt belépési díjat, és a helyi kutyákat elkergetni, mert elég morcosan fogadják az arra járó mászókat. De megéri a pénzt (nem sok) és fáradtságot a meredek kaptatón felmászni, mert nem csak az utak változatosak, hanem a kilátás is gyönyörű. Elkin barátaival, a helyi mászókkal töltöttük a napot, így az megint többről szólt, mint mászásról. Új ismerősök, új információk, új benyomások az országról. Minden egyes alkalommal, amikor elővesszük a mászókötelet és a beülőt, megbizonyosodunk arról, hogy mennyire megéri az embernek magával cipelnie a hobbiját. Súlyos egy hobbi, az nem kétség, főleg amikor órákon keresztül kell cipelni minden egyéb felszereléssel...

Elkin pár nap múlva visszament Bogotába, hiszen dolgoznia kellett, és nem mindent tudott online megoldani (bár majdnem mindent, hiszen még mászni is voltunk együtt úgy, hogy közben ő dolgozott). Mi Tomival pedig úgy döntöttünk, hogy habár mindent nem tudunk már megvalósítani a hazaút miatt mint amit elterveztünk, de egy részét igen, így hát összepakoltuk a kempingcuccainkat, elemózsiát, és elindultunk a Quebrada de las Guachas felé (Guadalupe, Santander), természetesen stoppal. Az első stoppunk életünkben először egy motoros stop volt. Két motoros egy irányba ment velünk, és elvittek pár kilométert, ami nagy segítség volt, mert minél gyorsabban el akartuk érni úti célunkat, tekintve, hogy nem volt sok időnk már Kolumbiában. Aznap a motorosok, egy kukásautó, majd egy személyautó segítségével egészen közel kerültünk a túránk kezdő pontjához, érintve a híres kolumbiai biciklis szülőházát (Nairo Quintana), az éjszakát egy bolt előterasza alatt töltöttük.

Tominak addigra már annyira be volt dugulva a füle, hogy muszáj volt vele valamit kezdenünk, úgyhogy előzetes egyeztetés után (szüleimmel beszéltem) műanyag fecskendővel és langyos vízzel kimostam a fülét. Hamar rájöttünk, mi okozta a dugulást. Emlékeztek a sárvulkánra?

Hát Tomi abban nem csak finoman megmártózott, hanem két lábbal beleugrott (mert akartunk csinálni egy lassított videót az akcióról...), és valószínűsíthetőleg akkor került bele a sár a hallójáratába. De miután megszabadult a felesleges sárdarabkáktól visszanyerte a hallását, és látva a sár mennyiségét megállapítottuk, hogy mekkora csoda, hogy még a repülő út után sem gyulladt be a füle. Így másnap vidáman, elégedetten és tökéletes hallással indultunk tovább úticélunk felé. A terv az volt, hogy amíg lehet, elstoppolunk, de mivel három autó ment el mellettünk egész nap, és azok sem álltak meg, kénytelenek voltunk a meleg, párás időben a tűző napon elgyalogolni egészen addig a faluig, ahonnan viszont már tényleg nem lehetett autóval továbbjutni. Közben az eső is rákezdett, aminek abból a szempontból örültünk, hogy legalább a nap nem égetett, de azért nem is volt annyira kellemes. A túraútvonal elvezetett egy régi fonalgyár, kávéültetvények és két csodálatos vízesés mellett is (Cascada de los Caballero), ahol találkoztunk egy turistacsoporttal, akik nekünk adták a maradék tamales-üket (nem kértük el tőlük, nem panaszkodtunk, hogy éhesek vagyunk, de miután elmeséltünk honnan gyalogoltunk be, teljesen megdöbbentek, pláne hogy akkorra hátizsákokkal. Egyébként nagyon finom volt. A tamales banánhéjba csomagolt kukoricadarából készült étel, készítik sósan és édesen is, mi csirkéset kaptunk.). Plusz mentás kencét is adtak a szúnyogok ellen, mert ott bent az erdőben majd meg kellett pusztulni, annyi volt a szúnyog.

Aznap sötétedésig sétáltunk a kávéültetvények között, és mivel minden terület be volt kerítve, pár perc kiáltozás után megtaláltuk az egyik ház tulajdonosait, akik megengedték, hogy a ház oldalában a fedett teraszon felverjük a sátrunkat. Reggel egy igazi helyi reggelivel leptek meg minket: saját kávé, saját sajt, tamales, füstölthús. Cserébe mi is megosztottuk velük a pick szaláminkat, amit Tomi hozott magával otthonról. Ízlett nekik, de azért azt mondták, hogy a helyi szalámik, kolbászok finomabbak. Természetesen. Hiszen minden helyben készült, a tehenek a helyi zöld ropogós füvön növekednek, a gazdák minden szeretete, gondoskodása benne van azokban az ételekben. A reggeli után ők is megadták a telefonszámukat, hogy .írjunk nekik mindenképp, ha lesz internetünk (ezt meg is tettük), és útbaigazítottak  minket. Már közel voltunk a Las Gachas-hoz, és nagyon furcsálltuk, hogy miért nincsenek autók sehol sem, majd kereszteztünk egy útszakaszt, és megértettük, miért nincs forgalom:  az út teljesen el volt lepve földdel. A helyiek mondták, hogy pár napja földcsuszamlás volt, és azóta még nem történt semmi annak érdekében, hogy az az útszakasz meg legyen tisztítva. Így már érthető volt, miért nem találkozunk senkivel sem. 

A Las Gachas minden várakozásunkat felülmúlta. Egyrészt, mert rajtunk kívül senki sem volt ott, másrészt tényleg egy igen hosszú rész a patakból tele van természetes medencékkel, amikben valóban bele lehet ülni, némelyikbe még állni is. A víz vájta bele a mészkő alapba ezeket a lukakat, és az ott élő algák teszik azt színessé. Amikor mi ott voltunk nem volt algavirágzás, így nem voltak annyira rikítóak a színek, de valamennyire így is látszottak a piros, zöld, narancs és ezen színek árnyalatai. Mondanom se kell, totál leégtünk, mert egész nap medencéről medencére jártunk, a nap meg tűzött, és kicsit későn kaptunk észbe, hogy lehet be kellene kenni magunkat. De nagyon megérte. 

Az éjszakát egy fedett tető alatt töltöttük, ami közvetlenül a patak mellett állt, és nagyon jól jött, mert éjszaka megint jött a már jól ismert monszunszerű eső. Előző délután Tomi szóba elegyedett egy helyi családdal, akik küldtek nekünk egy különleges gyümölcsöt és sült szárnyas hangyát (Santander megyében ez igazi csemegének számít. Összegyűjtik a szárnyas hangyákat, megpirítják, kihúzzák az ízelt lábaikat meg a szárnyukat, és rengetek pénzért eladják. Nem volt rossz íze, olyasmi volt, mint a chapulines (szöcske) Mexikóban. Végül is rovar-rovar. Mitől lenne másmilyen? Maximum a fűszerezéstől.), és meghívtak másnap reggel reggelizni hozzájuk. A néni húga és pap unokaöccse meglátogatták őt, és Tomi előző nap velük találkozott. Nagyon kedvesek voltak, finom, házi készítésű tamalessel, sajttal, gyümölcsökkel láttak minket vendégül, és megmutattak nekünk egy barlangot, ami a területükön fekszik, vagyis egy része biztos, aminek a bejáratához egy vízesés hullik alá, és maga az alagút olyan nagy, hogy kényelmesen fel lehet benne egyenesedni, és többen is elférnének egymás mellett, ha a patak nem folyna benne. Egy darabig besétáltunk fáklyákkal, de aztán egy idő után már a teljes alagutat a víz töltötte ki. Titokban tartják a helyet, mert félnek, hogy a kormány elvenné tőlük és turista látványosságot csinálna ebből is ugyan úgy, mint ahogy a  Las Gachasból is. Azt mondták az a terület is az ő családjukhoz tartozott régen, de elkobozták tőlük, mondván, hogy természet védelmi terület. Ami érthető, hogy az, de most sokkal többen tudnak róla és látogatják, ami nem biztos, hogy a környezetnek olyan jót tesz. 

Miután visszaértünk a házukhoz, Tomi összeismerkedett a papagájukkal, aki ott lakik a kertjükben, és abszolút kézhez szokott, és tud beszélni is. Ha női hangot hall, azt mondja: Hola mi amor! Vagyis: szia szerelmem. Nagyon jó fej kis állat volt, Tomi egész sokáig elvolt vele, a papagáj a vállán ücsörgött. Hamar barátságot kötöttek.

Dél körül továbbindultunk innen is Guadalupe felé, ami nagyon szép kis falu, középen egy templommal ami előtt egy pálmafás park van, a háttérben a hegyek, és innen stoppoltunk vissza Suescaba.

A kulcs nálunk volt, úgyhogy nem volt baj, hogy az éjszaka kellős közepén érkeztünk meg. Szerencsére majdnem házig bevitt minket egy kedves úriember, így nagyon sok energiát és időt spóroltunk. Másnap megint kijött Elkin, így elmentünk együtt mászni a Salon de la justicia szektorba (Macheta), majd vele mentünk vissza Bogotába, ahol már csak két napunk volt a repülőgép indulásáig. Ez alatt a két nap alatt elmentünk várost nézni, mind a turisztikai részét, mind az autentikusabb kerületeket, aminek Elkinék annyira nem örültek, de csak utólag jöttünk rá mi is, hogy milyen városrészben jártunk. Kicsit mintha otthon a nyolcadik kerületben járkáltunk volna, csak színesebb volt, és izgalmasabb. Meglátogattuk a Museo del Oro-t (Aranymúzeum) ami nagyon érdekesnek bizonyult, és este pedig megnéztünk egy darabot egy kisszínházban Elkinékkel és utána beültünk egy helyre, ami egy barátjuké, és nagyon finom kézműves söröket árulnak, még finomabb sörkorcsolyákkal.

Nagyon jó este volt, rengeteget nevettünk és próbáltuk megköszönni azt a rengetek kedvességet, amit tőlük kaptunk, de hát szavakban ezt lehetetlen visszaadni. Még utolsó este készítettünk búcsúzóul egy igazi finom rakott krumplit (a tejfölt már nem tudom, hogy mivel helyettesítettük, de mindenesetre úgy emlékszem, elég finom lett), és másnap felszálltunk a repülőre, ami utolsó dél-amerikai állomásunkhoz röpített. Egy jó pár órás utazás, és egy átszállás San Paoloban után végre megérkeztünk Rio de Janeiro-ba.