Az igencsak nyomasztó határátlépés után első állomásunk a Las Lajas Sanctuario volt, egy kanyonban épült gyönyörű bazilika. Nem csak maga az épület  csodaszép (neogótikus stílusú), hanem az, hogy hídként átível a völgy fölött és hogy egy vízesés mellé építették mind nagyon különlegessé teszik.

A legenda szerint 1754-ben egy indián származású asszony öt éves Rosita leányával egyik településből a másikba menet a Pastaran hegy barlangjában pihent meg. Visszafelé a süketnéma kislány csodával határos módon megszólalt a barlangban, és azt állította, hogy egy mesztic nőt lát egy kisdeddel a karján. Pár hét múlva eltűnt a kislány és a barlangban találták meg amint egy nő előtt térdelt és egy kisdeddel játszott. Majd amikor Rosita nagyon megbetegedett, és végül bele is halt a betegségébe, édesanyja elvitte testét a barlangba ahol imádkozott érte. Ezután csodával határos módon a kislány feltámadt, amiről hírt adtak a közeli kolostornak. A helyi barát ezután elment, hogy megbizonyosodjon a Mária jelenésről és a csodáról, és attól fogva szent helyként tisztelték a barlangot. Így kezdték el kis kápolnaként használni a helyet, először egy Mária rajz került a barlang falára, majd 1794-ben téglából épült kis épületet húztak fel köré. 1916-ban tették le az első követ a mai épület helyére, egy hidat építve a völgy fölé megkönnyítve a bazilikába való jutást.

Az épület különlegessége még, hogy az  oltár a barlang kövéből épült, és hogy a zarándokok a velük történt csodákról hálát adó emléktáblákat helyeznek el a hegy oldalában. A látogatók ezek mellett sétálnak le a völgybe a bazilikát megtekinteni.

Innen stoppoltunk tovább Pastoba, amitől negyed órára volt következő úti célunk, egy kis vendéglő. Hosszabb várakozás után egy lesötétített ablakú autó fékezett le mellettünk, ráadásul úgy, hogy már egyszer elhajtottak mellettünk, csak aztán visszajöttek értünk. Három nagydarab, kopasz, napszemüveges férfi szállt ki belőle, Tomi elég bizalmatlan volt az elején, nekem nem voltak ellenérzéseim, úgyhogy mentünk velük, egészen Pastoig. Hát, hamar odaértünk, arra nem lehet panasz, mert úgy száguldoztunk, hogy az autóban is lobogott a hajunk. Próbáltuk a sofőrt (Edgar) beszéltetni, hátha akkor lassabban vezet majd, de semmi sem változott. Akkor elkezdtük kérdezgetni, volt-e már balesete, nem volt, de akkor sem vette a célzást. Jó, hát akkor Tomi megunta a kertelést, kerek perec megmondta, hogy az életünk többet ér mint az a pár perc, amit spórolhatunk, és a családjuk tuti élve akarja őket viszontlátni, hát még a miénk! (Mintha ezt már eljátszottuk volna párszor Bolíviában és Peruban is....) Ez részben hatott, egy ideig. Mert aztán időnként újra emlékeztetni kellett. Útközben feljött az útzár témája, ugyanis ekkor volt Kolumbia déli részén majdnem egy hónapos útzár, amit az őslakos törzsek szerveztek meg kimutatva elégedetlenségüket a kormány által, natív területek elcsaklizásával szemben = kőtorlaszokat építettek a Panamericana-ra, ami egyedüli útként szeli keresztül D-Kolumbiát, ezzel teljesen megbénítva a közlekedést, élelmezést, sőt a végén még a benzinből is hiány volt. Ezzel teljesen megállt az élet a déli régiókban. De épségben eljutottunk Pastoba, hazavittük az utastársakat, aztán Edgar megkérdezte, hogy nem akarunk-e felmenni hozzájuk, mert a gyerekek miatt haza kell mennie, de később ki tudna vinni a vendéglőhöz. Nagyon kedves volt, értelmes és vicces, még bevásárolni is elvitt minket, meghívott enni (tipikus kedvesség), elmentünk velük telefont venni, mert a nagyobbik fia a spórolt pénzéből új telefont szeretett volna vásárolni, és pont akció volt. A kisebbik fiú végig pókemberes jelmezben rohangált az üzletben, tele energiával, úgyhogy jól jöttünk lefárasztóknak.

Este végül meg lettünk hívva egy ott alvásra, így másnap reggel vitt el minket a mászóhelyre. De azért lefekvés előtt még játszottunk egy gyors Star Wars játékot x-boxon a gyerekekkel. Másnap a vendéglő mögött lesátraztunk egy természetes medence és két vízesés társaságában, és felfedeztük a környéket. Pasto mellett több kis mászószektor is található, nagyon szép környezetben, eukaliptusz erdőben, völgyekben, vízesés mellett.

Sajnos kicsit minden vizes volt, mert előzőleg elég sok eső esett, így történt, hogy a harmadik napon a stand-akasztás közben megcsúsztam, a kötél a lábam mögé került, és estem egy elég nagyot. Megütöttem a térdem és a könyököm és sajnos az előbbi komolyabbnak bizonyult, így lőttek a további mászásnak. Tomi azért egy napot még próbálkozott önbiztosítással, de az nem nagyon jött be neki. Más mászókkal meg nem igazán találkoztunk. Abban a pár napban amíg ott voltunk önkénteskedtünk, fürödtünk a medencében, felfedeztük, hogy a szomszédnak vannak tehenei, úgyhogy potom pénzért vásároltunk házi tejet (Ecuadorban Ceciliáéknál nagyon megszerettük) és kicsit a kórház környékén is körülnéztünk.

Aztán amikor már nagyjából tudtam járni, elindultunk Bogota felé. Pontosan négy napunkba tellett felstoppolni, útközben kaptunk hideget, meleget. Popayan mellett egy fiatal apuka vett fel minket az alig egy éves kislányával, körbemutatta a fehér várost autóval, és meghívott csupa ottani különlegességre, mert semmiképp sem akarta, hogy a nélkül utazzunk tovább Kolumbiában, hogy a popayani tipikus ételeket kipróbáltuk volna. Egyébként Popayan egy nagyon szép koloniális város, sokáig ez volt az úgynevezett Gran Columbia (Nagy Kolumbia) fővárosa, fehér városnak is hívják. Itt rendezik meg minden évben a Blancos y Negros karnevált (fehérek és feketék), ami az ország legnagyobb karneválja, mindenki fekete vagy fehér maszkot hord. Érdekes, hogy ez az esemény még arra az időre vezethető vissza, amikor fekete rabszolgákat hurcoltak be Afrikából, és egész évben minden nap dolgozniuk kellett, kivéve egy napot. Ezt arra használták fel, hogy táncolva és énekelve kérjék isteneiket, hogy segítsék őket a fehér rabszolgatartók ellen, szabadítsák meg tőlük a népüket.

Ezután stoppoltunk tűző napon, esőben, egyedül és többedmagunkkal, éjszaka és nappal. Legtöbbet kamionon, hol ülve, hol állva, mert a lábaink eléggé kivoltak, és itt történt egyszer, hogy egy motoros mellénk gurult és feladott egy hatalmas csomag pattogatott kukoricát, virslit, szárított banánt azzal, hogy az egyik út menti árus küldi. Teljesen le voltunk nyűgözve, első benyomásunk Kolumbiáról mondhatni elég jó volt. A stoppolás során aludtunk építkezésen, egy hotel kertjében gyümölcsfák között, úgyhogy teleettük magunkat guayabával.

Egyik hajnalban, már második napja utaztunk ugyan azon a kamionon kívül ( a plató tetején) a motor mögött, még szürkeség volt, egyszer csak láttuk, hogy valaki kiugrik az útszéli bokrok mögül, egy darabig párhuzamosan rohan a kamionunkkal, majd egy kanyarban felugrik. Előrejött hozzánk, kérdezett valamit valami útlezárásról, mi nem tudtunk választ adni, úgyhogy előremászott a sofőrhöz (kívülről, a mozgó járművön!) és az ablakon keresztül megkérdezte a vezetőt a dologról. Miközben a szerpentinen kocsikáztunk. Nem kaphatott kedvező választ, mert fél óra múlva leugrott egy kanyarban. Venezuelai volt, és ahogy láttuk és hallottuk később az út során, sok fiatal utazott így. Máskülönben nem kaptak stoppot, mert alig álltak már meg nekik az autók. Így is rengeteg embert láttunk kamionok tetején fürtként lógva mindenütt, de még többet az út mentén sétálva gyerekestül, mindenestül.

                                                                                    Piros Ferrarink
                                                               Sátrazás a kamionplatón esőben...
                                                                          Cukornád szállítás

Hát így jutottunk el Bogotába. Útközben meghívott minket a sofőrünk egy vajas arepára, ami nagyon finom volt, készítettünk unalmunkban pár videót, és egyszer még a sátorponyvát is magunk fölé feszítettük, annyira esett az eső. Amikor megérkeztünk Bogotába úgy néztünk ki, mint a szénlapátolók, mert előzőleg a kamion szenet szállított, így minden szénporos volt. A hallásunk sem volt az igazi, mert a motor nagyon hangos volt, és ezért még két napig csengett a fülünk és nem hallottunk jól. Mintha egy konstans két napig tartó koncerten vettünk volna részt. A rendőrséggel is találkoztunk menet közben, de ők csak annyit tettek hozzá a kamionon való utazásunkhoz (egy ordibátorral), hogy legyünk szívesek visszaülni a jármű tetejére. Mert ugye azt mindenki tudja, hogy állva utazni egy kamionon nagyon veszélyes...

Bogotában nem töltöttünk annál többet, mint hogy kijussunk belőle, mert úticélunk Suesca volt, egy kis falu, 1,5 órára Bogotától, ahol egy “fél kanyon” várt ránk végtelen szikláival. Sikeres megérkezésünk után amíg még vártunk Diegora, kedves vendéglátónkra, gyorsan letoltunk egy-egy szelet pizzát, mert aznap nem jutott sok a konyhára. Diego kontaktját még Piedra Paradaról kaptuk meg egy chilei lánytól, aki szintén Diegonál és Caronál szállt meg amikor arra járt. Hatalmas mázlink volt velük, mert nem csak nagyon jófejek, kedvesek és mászók voltak, hanem még fél óra gyaloglásra is laktak a sziklától. Picike házuk egy domb oldalán áll, a környéken még három másik ház társaságában, gyönyörű kilátással.

Mi a házikó oldalában vertük fel a sátrat, de fürödhettünk bent és főzhettünk is, bár inkább a saját benzinfőzőnket  használtuk, hogy ne az ő gázukat fogyasszuk. Másnap Diegoval és a két kutyával, a Hercegnővel és a bordercolli Gastonnal, akivel szerelem volt első látásra, elmentünk megismerkedni Suescával. Kb. 35-40 perces séta vitt le a homokkő/mészkő-kanyonba, a természetvédelmi területre, ahol egy folyócskán átkelve a sínek mellett sétálva volt elérhető a szikla. Már az első nap tapasztalata is azt mutatta, hogy érdemes a második kötélhosszokat mászni, ha nem csúszkálni akarunk a falakon. Suesca az egyik legnépszerűbb mászóhely Columbiában, így aztán a könnyen elérhető utak eléggé le vannak mászva (az utak nagy része tradicionális stílusú). De nem csak e miatt éri meg feljebb mászni. Gyönyörű, változatos utak várják a függőstandból biztosítani hajlandó mászókat. Mi is pár próbálkozás után inkább a kissé kényelmetlen pozícióban való függést vállaltuk cserébe az élménymászásért. Itt mászta Tomi azt a látványos plafont, ami félig nittelt, félig trad volt, és ahol aztán vissza is kellett másznia, mert nekem túlságosan kitett volt ahhoz, hogy kövessem.

                                                                  Szombati piknik parti :)

Azért én is másztam, dolgoztam az elvesztett pszichém visszaszerzésén, több-kevesebb sikerrel. Nyilván az is hozzátartozott a dologhoz, hogy egy újféle kőzeten, teljesen más stílusban kellett mászni, ráadásként a trad pszichés visszaszokásával együtt. Mivel a park nem csak természet védelmi terület, de egy része privát is, ezért fizetni kell alapból a belépésért. Szerencsére a telkek tulajdonosai szintén mászók, és voltak olyan rugalmasak, hogy egy fél napos önkénteskedésért cserébe kiállították az egy hetes belépőnket. Amikor éppen nem másztunk, Gastonnak dobáltuk a botot, üveget, vagy amit éppen hozott, illetve annak az öt kutyának, akik időnként még odagyűltek bandázni a szomszédos telkekről. Egyik alkalommal még négy másik fiatallal együtt tartottunk egy Trónok harca estét, mert pont akkor jött ki az új évad egy része. Kicsit akadozva az internet gyengélkedése miatt kb. 2,5 óra alatt sikerült megnézni az egyébként egy órás részt, de a hangulat fergeteges volt. Voltak fanatikusok és kevésbé érdekeltek is, így aztán még érdekesebb volt az esti véleménynyilvánítás. Egyik héten ketten maradtunk Tomival pár napra, és csak hétvégére volt várható Caroék két barátja. Ők Diegoval egy hétig távol voltak, úgyhogy miénk volt az egész ház. Meg is jött a pár, és másnap reggel közösen tapasztaltuk, hogy nem folyik víz a csapból. Közben azért még az is ide tartozik, hogy a szomszéd házba hétvégére megjött a család, egy kölyök farkaskutyával, akinek hamar kiderült, hogy Ramóna a neve, mert reggel fél 9 körül a ház úrnője a teraszról hívogatta olyan csendesen, hogy a környék csak úgy visszhangzott tőle. Szóval visszatérve a csaphoz: nem jött a víz, ellenőriztük a tartályt hátul, üres. Minden csap megnyitva, mégsem történik semmi. Hát mit volt mit tenni, délutánra már minden tartalékunkból kifogytunk, Diegoék sem válaszoltak, úgyhogy nagy lábasokkal felszerelkezve lesétáltunk a másik házhoz. Bekopogva észleltük, hogy nagy buli közepébe csöppentünk. Vendégekkel folyt a dárc parti, a tánc, az italozás. Elmondtuk a problémánkat, Elkin, az apuka, egyből intézkedett, hiszen ha nekik van vizük, nekünk is kell legyen. Meg is találta a rejtett csapot, ami el volt zárva, és csak később derült ki, hogy Carolék elfelejtették mondani, hogy rossz a tartály, elromlott a víz automatikus elzárója. Vagyis ha tele a tartály, nem áll el a víz, hanem folyik mindenfelé. De ha már ott voltunk, megkérdezték, nem akarunk-e náluk megfőzni a vacsinkat, még mielőtt megoldottuk a csapproblémát, így végül mi Tomival náluk vacsoráztunk Elkinnel, mert ő is megéhezett közben. Nagyon érdeklődő volt, az első perctől kezdve barátságos, kedves. Szonja, az anyuka kevésbé volt nyitott, az elején inkább úgy tűnt, hogy nem is igen kíváncsi ránk. Ezért aztán nagyon meglepődtünk, amikor búcsúzáskor Szonja meghívott minket másnapra reggelizni. Persze nagyon örültünk neki, nagyon szimpatikusak voltak mindhárman Katával, a lányukkal, meg a vendégeik is. Reggel egy igazi Costeño reggeli fogadott, pataconnal (félig átsütött banán tallérrá nyomva majd ropogósra sütve), tojásrántottával, hatalmas gyümölcssalátával, gyümölcslével, meg mindennel ami kell. Persze hamar kiderült, hogy Szonja Baranquillában nőtt fel, ami a Karib-tenger partján fekszik, és ezért ez a reggeli. Ezen a reggelen már ő is nagyon kedves volt, rengeteget kérdezett, vagy két órát beszélgettünk velük, azután testületileg elmentünk mászni Suescába. Itt kezdődött velük a barátságunk, ami végigkísért egész Kolumbián, és tart azóta is. Innentől kezdve Elkin hétvégéken jött Suescába biciklizni és mászni. Volt amikor elmentünk vele egy másik trad homokkő paradicsomba, Machetába mászni, ahol két szektor van, Salon de la justicia és az El Viejo, egyik szebb mint a másik. Melegebb mint Suesca, banán és kávéültetvények között kell felsétálni jó magasra, de nagyon megéri, már csak a kilátás miatt is.

Egyik alkalommal egy másik mászóhelyre is elvitt, Choachiba, ami olyan, mint a Gyűrűk urában a táj. Tomival vártuk, hogy mikor rohan elő Gandalf a törpékkel a nagy mohás kövek közül és tűnik el a fák között. Elképesztő gyönyörű volt a látvány...

Ez egy új, kevésbé ismert hely, rengeteg potenciállal. Amikor együtt voltunk, Elkin akkor is új utat nyitott barátjával egy hatalmas hűtő alakú falon. Hazafele már sötétben gyalogoltunk vissza, és kissé el is tévedtünk, mert Elkin barátja állította, hogy 'arra' kell menni, aminek az lett az eredménye, hogy egyszer csak beesett a szedresbe, ami lejjebb volt pár méterrel egy gödörben, de nem látszódott a szintkülönbség a bozót miatt, Ramóna meg (a kutya) a nyakába ugrott, mert azt hitte, arra megyünk tovább. Mondanom se kell, sírtunk a nevetéstől. Ki se tudott egyedül mászni, úgy húzták ki a fiúk. Aznap Elkinéknél aludtunk Bogotában, itt megismerkedtünk a nagyobbik lányukkal is, Maria-Alejandrával. Éjszaka néha felébredtünk a macskákra, akik őrült módon rohangáltak a lakásban, néha még a kanapénkra is felugrottak. Egyébként vagy két hetet töltöttünk első körben Suescában, és innen indultunk tovább Cartagena felé.

Első állomásunk a Piedra de Peñol nevű 220 méteres gránittömb volt, amit meg szerettünk volna mászni, hogy aztán gyönyörködhessünk a kilátásban. Medellin-ig jól ment a stop, még ebédmeghívásunk is volt, és a második nap délutánján már egy David nevű mászó kis lakásában pihentünk, aki még Suescában ajánlotta fel 5perc beszélgetés után, hogyha arra járunk, szálljunk meg nála. Persze mi kapva kaptunk a lehetőségen, és nem csak mert amúgy is tervben volt Medellin-be ellátogatni, hanem mert annyira kedvesen invitált minket a medellini kiejtésével, hogy csak nagyon nehezen tudtuk mosoly mögé rejteni kitörni készülő nevetésünket. Úgy ejtette a szavakat, mintha selypítene, vagy mintha egy manó lenne, aki a Mikulásnak segít ajándékokat készíteni. Nagyon nagyon megszerettük. A fotón is látszik, hogy egy GIGACUKISÁG!

Érkezésünk másnapján közösen kimentünk a Peñolhoz mászni, majd ők este a barátjával hazamentek, mi meg Tomival pár napra kint maradtunk sátrazni és élvezni a gránitfal adta lehetőségeket. 

Itt is önkénteskedtünk egy mászó kertjében cserébe az ingyenes kempingezésért, és 1-2 nap szoktatás után belevágtunk a több kötélhosszas útba. Az út 6-7 kötélhossz volt csupán, 6C-re adták a legnehezebb kötélhosszt, ami az első volt. Azt  kell tudni a gránitról, hogy vagy repedésben mászol bevágások és kémények kíséretében, vagy a táblamászásként icipici kvarc kristályokon. Ez a második kategória volt, és aki nincs hozzászokva, annak igencsak nehéz, nem beszélve arról, hogy a lábujjakat teljesen kikészítik a kis lépések. Cserébe tapadt a szikla mint az álom. Az első hossz őszintén szólva sokkal nehezebbnek tűnt, mint amire adták, de túlestünk rajta, a második-harmadik-negyedik kötélhossz szép mászás volt, és aztán kezdődött a dzsuvabánya. Volt, hogy kis erdőcskében másztunk, ahol elvétve be voltak pontok fúrva a sziklába, volt hogy mezőn másztunk felfelé, mindez persze vertikálisan. De nagyon nagy kaland volt, jól szórakoztunk amíg felértünk a tetejére.

A tetején sajnos már nem voltunk annyira vidámak, amikor láttuk azt a hatalmas törmelék és szemétdombot, ami várt minket, amire rá kellett másznunk, és ami alatt másztunk. Ugyanis az történt, mint később kiderült, hogy egy család fogta magát, kiépített egy lépcsőházat erre a sziklatömbre, épített vendéglátó egységeket a tetejére, és mint turista látványosság használja, és szedi be érte a pénzt. Odáig mentek, hogy kijelentették, övék a hely, és a mászók is fizessenek ha mászni akarnak. A nittek már azelőtt is ott voltak, de ez senkit sem érdekelt, úgyhogy persze a mászók fellázadtak, és beköltöztek a szikla alá hogy tüntessenek ez ellen a nonszensz helyzet ellen. Plusz kiderült az is, hogy rengeteg szemetet szednek össze naponta a fal aljából, amit a turisták ledobálnak, és amit esténként a tulajok a kukákból leborítanak, ahelyett, hogy levinnék és konténerekbe raknák őket. Veszélyes is a fal alatt tartózkodni, mert bármikor a fejeden landolhat egy kólás üveg. Jelenleg csend van, és a mászók az egyik oldalért nem fizetnek, a másik oldalt már lekerítette a család, így oda nem lehet ingyen bejutni. Szomorú látni, hogy pénzzel mennyi mindent el lehet érni, mert valójában a hely az államé, nem adta el senkinek, bárki ellátogathat oda, mászhat ott. Más kérdés, hogy a helyi önkormányzat vastagon kap a bevételből, így szemet hunynak felette... Szóval visszatérve a mászáshoz, a tetején átverekedtük magunkat a szeméthalmon, majd szembesültünk a kilátással, amit már felfele út közben is részben lehetett látni, de egyben azért nem.

Lélegzetelállító volt, mintha milió kis szigetből állna a föld. Varázslatos volt. Miután kinézelődtük magunkat, és válaszoltunk a sok kérdésre, hogy mi tényleg oda felmásztunk-e, lesétáltunk a szikláról a lépcsőn, persze ingyen, mert lefele szerencsére senki sem ellenőrzi, van-e jegyed, és elstoppoltunk a közeli kisvárosba, Guatape-ba, mert hallottuk, hogy szép hely. Tényleg érdekes hely, bár nekünk egy kicsit túlságosan turisztikai volt, de azért megérte körbesétálni.