A hely stoppolás közben jött, egy natív mapuche párnak köszönhetően, ugyanis a férfi (Ricardo) volt az építésvezető és mondta, hogy senki sincs ott éjjel, érezzük otthon magunkat... Nekünk se kellett több, fával begyújtottunk a konyharészben és egy kiadós vacsit rittyentettünk. :) 

Egy apró melléktörténet, a stoppolás alatt Ricardo mesélte, hogy amióta megvan az új (használt citroen) autója, legalább 4 büntetést kapott gyorshajtásért, miközben ő sosem vezet gyorsan, mindig odafigyel és teljesen ki volt akadva, hogy milyen szemetek a rendőrök. Amikor rápillantottam hátulról a műszerfalra láttam, hogy a sebességszámláló nem kilométer/órában, hanem mérföld/órában volt megadva, ami 1,7-szeres extrasebességet jelent. Szegény ha egy 30-as táblánál betartotta a megfelelő sebességet, valójában több mint 50km/h-val hajtott. Miután sikerült elmagyarázni ezt az átváltásbeli különbséget, írtunk neki egy táblázatot és beragasztották a műszerfalra jelzésként, mivel a kocsi számítógépe zárolva volt... Fannival eldöntöttük, hogy a brazíliai és az argentin oldalról is megnézzük a vízesést, mivel sokan ajánlották minkét részt. Zárójelben megjegyezve: volt egy fiatal lány, aki a harmadik- paraguayi oldalról mesélt, hogy onnan a legszebb a kilátás az Iguazura, ami azért volt furcsa mert a hármas folyóhatár ellenére onnan nem látható. :D Másnap reggel egy óra várakozás után (ismét) óriási szerencsénk volt: egy fiatal argentin pár vett föl, akik szintén mindkét országból meg akarták nézni ezt a csodát. Pár perc beszélgetés után ők ajánlották fel, hogy átvisznek Brazíliába, majd este vissza Argentínába. Nagyon örültünk, mivel a határátlépés hátizsákosként mindig tortúra, főleg egy ilyen népszerű határátkelőnél, ahol több tízezer ember lép át naponta  csak az Iguazu miatt. Iguazu, ami a Guarani (natív) nyelven nagy folyót jelent. A világon egyedi látvánnyal és vízhozammal rendelkezik, több folyó összefolyásának köszönhetően. A brazíliai oldal azért volt varázslatos, mert a több tíz vízesést pár száz méterről, szemből, teljes panorámában, illetve a híres ördög torkát (Garganta del Diablo) oldalról csodálhattuk meg a vízpárában úszva .:) Az ördög torka a fő attrakció, mivel onnan közel 180 fokos szögben látható a "végtelen" mélységbe aláhulló vízfüggöny. Erről az oldalról egy hosszú hídról volt látható tisztes távolból.

Fel-alá járkáltunk és legalább hatmilliószor zengtük a -te jóó ég!, ez elképesztő!-szavakat. :) Tényleg lenyűgöző volt a látvány, mintha egy másik bolygón lettünk volna.... A víz magasztos ereje.

Aznap éjjel visszatérve Argentínába, a határ melletti városkában (Puerto Iguazu) sátraztunk egy kis erdei kempingben. Béke szigete, a kép magáért beszél.

A kempingben megismerkedtünk egy osztrák párossal, akik állásukat otthagyva az összegyűjtött pénzükből egy második világháborús kis páncélozott teherautót vettek és teljesen átalakították lakókocsinak. 

Másnap együtt mentünk az Iguazuhoz és mi a hátsó részen utaztunk. Az ablakból kerekre nyílt szemű helyieket láttunk, akik -szerintünk- még életükben nem láttak ilyen gépszörnyet. :) 

A bejáratnál már hosszú, kígyózó sor volt, megkérdeztük a parkőröket az önkéntes lehetőségről arra a napra, hogy ne kelljen fizetni a belépőért de sajnos csak előre regisztrálva lehet és nem is volt szezonja a fogadásnak. A belépő után egy kis vasúttal átdöcögtünk az első állomásra ahonnan túráztunk tovább. A túraúton egy parkőrtől kaptunk egy fülest, hogy az ördög torkához délután sétáljunk ki, mert délelőtt szembe süt a nap és macerás fotózni. Ezért az alsóbb vízesésekhez mentünk először, ahol több tíz vízesést csodálhattunk meg testközelből és az odavezető út ún. pasarellákon, faállványos hidakon vezetett, aminek az alapja a sziklás vizekben volt.

Meseszép helyeken kanyargott. A pasarellákat övező erdők és az ösvények is hemzsegtek a Koátiknak nevezett kis ormányos, hosszúfarkú emlősökkel, akik előszeretettel megvámolták az étkező turistákat, ügyet sem vetve a sok kamerára. Sőt! Kis sztárokként lejtettek. :D

A rengeteg nagyságú és szélességű fátyol után végre elérkeztünk a várvavárt torokba, ami gyakorlatilag egy sziklaszirtre épített kilátó, kb. 5 méterre a csodavízeséstől.

Az odavezető fahíd keresztülvezetett az egyik beömlő folyón, mit sem sejtetve a víz igazi erejéről. Nyugodtan, alig észrevehetően haladt a mélység irányába. Amikor már közel voltunk, először a vízpárát pillantottuk meg, majd jött a morajlás...

Végül elértük a kilátót, ahol a látványtól teljesen lebilincselve csak álltunk és csodáltuk a víz erejét. Fülsüketítő robaj, alig hallottuk egymást Fannival, de az élmény földöntúli volt. Nehéz jól leírni, de az tény, hogy életünk egyik legszebb helye volt. Több mint 2 órát voltunk csak ezen s ponton, és ha nagy nehezen is, de végül sikerült otthagynunk ezt a természeti csodát. Kifele túrázva még bementünk a múzeumba, ami a guaranik kultúráját, történelmét, a misszionáriusok fontos ténykedését, valamint az erdőirtás gyorsuló ütemét mutatta be (bővebben a paraguay-i beszámolóban olvashattok).

Gyors stopp után egy pickup hátulján érkeztünk vissza a kempingbe, ahonnan még napnyugtára kisétáltunk a hármas határhoz, ami az Iguazu folyó vonulatát követte és választotta el Paraguay-t Brazíliát és Argentínát egymástól. 

Másnap nyargaltunk is tovább Paraguayba, innen folytatjuk hamarosan.

Ölelünk titeket!!!

A túlzsúfolt és hangos Buenos Airesből a komppal egy kis falucskába érkeztünk meg, és innen stoppoltunk tovább Colonial del Sacramentoba.   

Uruguay legmagasabb pontja 500méter körül van, ezért nem meglepő, hogy az utak majdhogynem nyílegyenesen vittek keresztül az országon. Mindenhol hatalmas, zöld, megművelt területek, falvak vagy városok csak ritkán követik egymást. Körülbelül 5millió ember él egy Magyarországnál kicsit nagyobb területen, abból is Montevideóban kb. 1,5-2millió, így aztán nem csoda, hogy pár nagyvároson kívül csak icipici falvakat érintettünk Colonial felé menet. 

Kis érdekesség a Rio de Plata-ról: azt mondják, ez a legszélesebb folyó a világon, mert földrajzilag Punta del Este vonaláig tart a folyó, és csak ott ömlik az óceánba. Nem földrajzilag, szemre persze nem lehet megkülönböztetni, hogy honnan folyó és honnan óceán, a partján állva minden irányba végtelennek tűnik, és azon a tényen, hogy állítólag a világ legszebb strandjai találhatóak mellette, ez nem változtat.  

A stop gyorsan ment, így aztán még aznap elértük Coloniált, ahol Marco-n, egy cordobai ismerősünkön keresztül szereztünk egybudvart, ahol sátrazni tudtunk.

Colonial az első hódítók által telepített város, régebben mint Buenos Aires, és ellentétben azzal, ezt a portugálok építették 1680-ban.

Gyorsan letettük a csomagjainkat a vendéglátónk munkahelyén, és körbejártuk a várost. A településaprócska, ezért majdhogynem mindent sikerült megnézni 5-6óra alatt, mire a srác végzett, úgyhogy eldöntöttük, hogy másnap már megyünk is tovább Montevideóba, ahol szintén Marcon keresztül már tuti helyünk volt egy családnál. De nagyon tetszett Colonial belvárosa, mert egyikünk sem volt még Portugáliában, így egy számunkra teljesen új építészeti stílussal találkoztunk.

A város története is nagyon érdekes, mert 5-6 inváziót vészelt át mindössze 60 éven belül, kézről-kézre járt az irányítás, mire végül a spanyol hódítók végleg elfoglalták. Itt hallottunk még egy, a történelmükhöz kapcsolódó históriát a világ legdrágább világítótornyáról. Uruguaynak szüksége volt egy világítótoronyra valahol Punta del Este és Punta del Diablo között, de pénze nem volt rá. Így aztán jött az ötlet, hogy akkor a brazilok építsék meg és cserébe megkapják Uruguay 1/3-át. Mindenki beláthatja, hogy ez nem a legelőnyösebb üzlet ami eddig a világon köttetett... 

Montevideo felé még megtudhattuk többek között azt is, hogy Uruguay rengeteg felszín alatti vízkészlettel rendelkezik, amire a Coca Cola már rátette a kezét. Nyílván jó pénzt fizetett a kormánynak érte. Azt is  megtudtuk, hogy a második világháború alatt Uruguay egy része rettenetesen meggazdagodott, mert mint exportőr vett részt az amerikaiak támogatásában, így az utána jövő generációnak nem kellett dolgoznia és az ő gyerekeik is megszokták, hogy láblógatás mellett is meg lehet élni. Ahogy fogyott a pénz, eladogatták a földjeiket, és folytatták ezt addig, amíg teljesen elszegényedtek. Most pedig szenvednek, mert dolgozniuk kell de nincsenek hozzászokva, és ráadásul még az uruguayi árak is annyira magasak, mint az USA-ban California környékén. Hát ilyen történetekkel szórakoztattak minket miközben pálmafasorok között száguldottunk Montevideo felé.

Montevideoban a stoppunk házig vittek szerencsére, Silvia és Augustina, a lánya, a kapuban fogadtak minket. 

Az első couchsurföseik voltunk, úgy bántak velünk, mintha a családhoz tartoznánk. Együtt reggeliztünk, együtt főztünk vacsorát, egyik nap még mászni is elvittük őket a város szívében egy parkba, és Augustina sikeresen kipróbálhatta milyen gránitfalon mászni. 

Eléggé tetszett neki, talán azóta jár is már edzésekre.:) A VB-lázban égő Uruguayban is láthattunk focimeccset, mivel ott még nagyobb fanatikusok az emberek mint Argentínában. A munka totálisan leáll, nincsenek emberek az utcán, mindenki kortól és nemtől függetlenül nézi a meccset ott ahol épp tartózkodik. Majdnem minden autón nemzeti zászló lobogott stb. Ezért aztán egyik délután megnéztük Silviáékkal közösen a legjobb tinenhat közé jutását Uruguaynak egy kocsmában, Tomi a biztonság kedvéért még egy zászlót is vett az utcán, amit stoppolásra használtunk több de inkább kevesebb sikerrel. 

Szerencsére Uruguay nyert, úgyhogy mindenki boldog volt, és Augustinával elmentünk várost nézni. Másnap a győzelem hatására emelték az üzemanyag árát, kihasználva a közmorál javulását...  Reggel biciklire ültünk és a még nem látott részeket tekertük körbe. 

Montevideo a folyó-óceán partjára épült, a partja homokos, sok-sok parkkal, széles utcákkal, gyönyörű, koloniális házakkal, nagyon tetszett nekünk. Találkoztunk két bácsival a strandon, akik a homokban a petánghoz hasonló játékot játszottak. Az egyik 80egynéhány, a másik 92 éves volt. Tomi kellemesen eldiskurált velük, amíg én a bicikliket őriztem. Nagyon kedvesek voltak, érdeklődve kérdezgették honnan fújt minket ide a szél és merre tartunk. Ők is sokat meséltek a történelmükről, életükről.

Voltunk a Természet Tudományi Múzeumban, aminek az épülete egy iszlám templomhoz volt hasonlatos, a Pedagógiai Múzeumban és a Precolumbiai Művészeti Múzeumban is.

Itt is hideg volt éjszakánként, de legnagyobb gyönyörűségünkre az ágyunkban volt ágymelegítő. Lepedő fűtőszálakkal, több fokozattal. Maga a ház nem volt fűtött, csak a nappaliban volt elektromos radiátor, úgyhogy az ágymelegítő nagyon jól jött. A család tagja volt még egy macska, aki enyhén szólva is antiszociális volt. Fújt ránk és morgott, megtelepedett a lépcsőfeljáróban vagy a szobánk bejáratánál és hörgött ránk. Nem igazán mertünk elmenni mellette, de cserébe néhányszor röhögőgörcsöt kaptunk a helyzetkomikumtól. 

 (Video egy külön posztban.)

Utolsó este megismerkedtünk még Silvia idősebb fiával és lányával is egy újabb ínycsiklandozó vacsora keretei között, majd másnap továbbindultunk Punta del Este felé. Silviáék a kapuban könnyes szemmel búcsúztattak, befizettek egy überre ami elvitt a buszmegállóig, a busz meg kivitt a város szélére. Onnan stoppoltunk Punta del Útközben megálltunk megnézni egy sas formájú házat a Rio de Plata öblében, amit egy olasz náci imigráns építtetett, majd a kormány kezébe került és manapság mint látványosságot lehet megtekinteni.  Kaptunk egy ajánlást (ismét) 

, így  jutottunk Sol házához, aki Silvia egy ismerősének a barátja, és szeretettel várt minket kis kuckójában Punta del Este mellett egy kis faluban. Egy órás várakozás után viszonylag gyorsan eljutottunk hozzá, és beköltöztünk a szobánkba. Picike kertes házban lakott, kandallóval, két macskával. 

Aznap este megnéztük ahogy feljön a telihold az óceán fölött, gyönyörű látvány volt!

Megismerkedtünk a barátaival, és egyik nap elmentünk a Hippi-Volkswagenjükkel Casa Pueblo-ba, amit Carlos Páez Vilaró festőművész tervezett, jelenleg múzeumként és hotelként szolgál. Nagyon szép építmény, kicsit olyan mint egy tipikus városka Görögországban, csak egy nagy egységben.

Aznap este még egy barlangba is elmentünk az óceán partjára, ahol régebben bulikat szerveztek bárral és medencével, ma már csak illegális partikat szerveznek mert a hely be lett tiltva. A hölgy, akivel stoppolás alatt ismerkedtünk meg és vitt Punta del Este-be, másnap dolgozni ment San Ignacio-ba, és felajánlotta, hogy elvisz minket. Persze kapva kaptunk az alkalmon, és amíg ő takarította a villákat mi  bebarangoltuk a környéket. 

Megnéztünk egy hidat ami kör alakban van megépítve, végigsétáltunk az óceánparton, találtunk rengeteg kagylót, csigaházat, fókatetemeket, egy teknőst, sok csontot, és egyszer át kellett kelnünk egy kis folyón is a torkolatánál. 

Visszasétáltunk a házhoz, ahol a nő takarított, és megtudtuk, hogy a tulajdonos magánrepülővel évente párszor repül oda élvezni a naplementét kávézás közben, az év többi részében a ház üres. Ezen a nyaralón kívül még jópár másik nyaralója van szerte a világban, így érthető miért nincs több ideje erre a házikóra....

Kicsit a falucskában is körbenéztünk, meglátogattuk a világítótornyot, aztán visszamentünk még egy utolsó vacsira Solhoz. Aznap nyokkit ettünk sajttal töltve paradicsomszósszal leöntve, mert Uruguayban minden hónapban egy bizonyos napon tradicionális okokból kifolyólag ezt eszi az egész ország. 

Plusz információ: ugye ismeritek a Vad angyalt, alias Natalia Oreirot? Nahát, az történt, hogy egyszer csak vacsizás közben betették a srácok a főcímdalt, mi meg Tomival összenéztünk hogy ez most komoly??? Így derült ki, hogy a csaj uruguayi, és ő énekelt az idei foci VB-n. :D A másnapi tervünk az volt, hogy átstoppolunk Barra de Valizas-ba, ahol már reagált egy lány couchsurfön, de miután 3óra várakozás után, amikor is mindent bevetettünk (őrült uruguayi zászlólengetés, tangózás, mosolygás, integetés, r.g. trükkök a zászlóval stb.), és mégsem állt meg senki csak dudálás, visszaintegetés, ráadásul érthetetlenül kevesen is voltak az utakon, rájöttünk, hogy 1óra múlva játszik Uruguay Portugália ellen, beletörődtünk a vereségbe, és inkább megnéztük a meccset egy helyi kis kocsmában. Innentől kezdve mélyrepülésbe kezdtünk stoppolás terén.

(Video egy külön posztban.) 

Volt, hogy csak 3-4órát vártunk, volt, hogy az út mentén kellett sátraznunk annyira nem álltak meg az emberek.

Mindenki mutogatott, hogy balra megy vagy jobbra meg egyenesen, még akkor is, amikor nem volt 50km-es körzetben leágazás. Időnként sírni tudtunk volna dühünkben. Innen is jött a címbeli karmester szó eredete... 

Másnap azért nagy nehezen eljutottunk úti célunkhoz, és a falu végén egy kis kocsmában találkoztunk vendéglátóinkkal az óceánparton. A nő a 4éves kisfiával és a szüleivel élt egy kis összetákolt házacskában a falun kívül a strand melletti homokdombokon több másik színes házacska között. 

Vízük nyomós kútból volt, áramuk a napelemnek köszönhetően. Rajtunk kívül még egy brazil, egy argentín és egy perui fiú is ebben a házban szállt meg. Mivel Tomival kicsit furán éreztük magunkat a csaj jelenlétében (nagyon furcsa volt, kedves, de valahogy feszült volt körülötte a légkör), másnap mindenképp el akartunk túrázni Cabo Polonia-ig, ami egy kocsival megközelíthetetlen, elektromosság mentes falucska az óceán partján egy világítótoronnyal, fókákkal és pingvinekkel. Lakóhelyünktől kb. 20km gyalogtávra feküdt. A reggeli szemerkélő eső utastársainkat kicsit elbizonytalanította, de végül aztán a krú összes tagja együtt vágott neki a kalandnak. Első akadályként egy folyón kellett átkelni, amihez helyi halászokra és a ladikjaikra volt szükségünk. Épp ebéd közben találtunk egy nyakigláb férfit és egy hófehér szakállú bácsit akikkel megbeszéltük, hogy majd visszafelé is vigyenek át a túlpartra ha jelzünk nekik.

Kérdeztük mennyibe kerül, erre ők: van porro-tok?(Marihuána, ami itt legális. Még boltokban is lehet kapni.)

A srácoknál volt, úgyhogy megegyeztünk, hogy majd visszafelé fizetünk egy kis uruguay-i pesoval kiegészítve. Miután sikeresen átértünk mindannyian, nekivágtunk a homokdűnéknek.

Mondani se kell, gyönyörű volt a kilátás és az egész túra a faluig. A többiek útközben a tehénkakiban és tehénkakin varázsgombát kerestek, amitől majd halucinálniuk kellene.

Elsétáltunk a világítótoronyhoz, bámultuk a fókákat, körbenéztünk a színes faluban és a fiúk megették a gombát. 

Minket is megkínáltak, de mi kedvesen elutasítottuk. Nem voltak 100%-ig biztosak a gombák kilétében, nekünk meg nem hiányzott egy jó kis gombamérgezés. Visszafelé 4kutya mellénkszegődött, mi Tomival jól elszórakoztunk velük és rajtuk míg a többiek le-lemaradozva felváltva hánytak stb. De nagyobb bajuk nem lett a hasmenés-hányáson kívül.

Mivel a stopp katasztrófa volt, hideg volt és Uruguay annyira drága, hogy csak azt ettük amit recikláltunk, inkább nem próbáltunk meg elvergődni a Punta del Diablo nevű helyre, hanem elindultunk az Iguazu felé. Borzalmasabbnál borzalmasabb kísérletek után hogy északnak vágjunk át Uruguay-on (még 1000foglalkozást tévesztett autóvezető után (mert a karmesterkedésben ott mindenki profi)) visszamentünk a főfő autópályára és sok órás várakozás után végül elrepítettek Montevideo külvárosába. Aki felvett, a konténer házában tartott, csak férfi barátokkal való találkozóra tartott, és mivel engem nem volt hova tenni,  kivételt tettek, és én lehettem az első nő, aki részt vett a banzájon.

Rengeteg húst és belsőséget sütöttünk grillrácson uruguay-i hagyományokhoz híven, borral öblítettük, és beszéltünk az argentín - uruguay ellentétről többek között. Mert az argentínok úgy tartják, Uruguay csak az ő hátsó kertjük (régen Uruguay Argentína része volt), megy a vita, hogy ki találta fel a dulce de leche-t, ami Chilében manjar néven fut, és amúgy 14. Lajos találta fel állítólag Franciaországban, a mate tea kinek a nevéhez fűződik (egyik sem, mert állítólag Paraguay) és még sok más. Ezeken kívül még megismerkedhettünk a most alakuló komunákhoz hasonló rendszerrel, ami a kooperáción alapul, a politizálás se maradhatott el, és szóba jött még rengeteg olyan téma, aminek a felét se értettük mert olyan mélyen belementek és a szókincsünk odáig már nem terjedt.

Reggel megkaptuk a maradékot, ami kb2kiló sülthús volt krumplival meg kenyérrel, és mivel reggel vendéglátónk irányban ugyan arra ment mint mi, még elvitt egy darabig az autójával. Innen aztán tényleg jött a feketeleves. Annyit vártunk, hogy végül feladtuk büszkeségünket és elbuszoztunk rettenetesen sok pénzért az argentín-uruguay-i határra. Itt egy mező közepén sátraztunk, majd reggel egy sikeresen lestoppolt traktor segítségével eljutottunk az argentín határra. Innen egy szép 6km-es séta teljes felszereléssel az uruguay-i határra, majd a biztonság kedvéért egy kedves nénivel való közös utazás után megnéztük a brazil-belga meccset egy benzinkúton. Innen száguldottunk fel Mauroval anyukája vadiúj kocsijával Posádáig, ahol olyan kedvesek voltak, hogy megvendégeltek minket.

Hatalmas vacsi a tesójáéknál ahol a gyerekeket szórakoztattuk pár órát majd egy meleg fürdő után puha ágyban töltöttük az éjszakát. 

Másnap még gyorsan elmentünk az anyukával a helyi piacra, majd nagyon pozitívan hogy már olyan közel a cél, továbbstoppoltunk Iguazu fele viszonylag könnyedén.