Avagy az élet iskolája

Hátizsákos bandukolás

Kolumbiai história

2020. április 05. - hátizsákosbandukolás

8be31665-484b-4edb-b56c-6026317d8860.jpeg

Az igencsak nyomasztó határátlépés után első állomásunk a Las Lajas Sanctuario volt, egy kanyonban épült gyönyörű bazilika. Nem csak maga az épület  csodaszép (neogótikus stílusú), hanem az, hogy hídként átível a völgy fölött és hogy egy vízesés mellé építették mind nagyon különlegessé teszik.

 82a03c9c-e90c-4516-aab9-5e2a8bf1fe17.jpeg

A legenda szerint 1754-ben egy indián származású asszony öt éves Rosita leányával egyik településből a másikba menet a Pastaran hegy barlangjában pihent meg. Visszafelé a süketnéma kislány csodával határos módon megszólalt a barlangban, és azt állította, hogy egy mesztic nőt lát egy kisdeddel a karján. Pár hét múlva eltűnt a kislány és a barlangban találták meg amint egy nő előtt térdelt és egy kisdeddel játszott. Majd amikor Rosita nagyon megbetegedett, és végül bele is halt a betegségébe, édesanyja elvitte testét a barlangba ahol imádkozott érte. Ezután csodával határos módon a kislány feltámadt, amiről hírt adtak a közeli kolostornak. A helyi barát ezután elment, hogy megbizonyosodjon a Mária jelenésről és a csodáról, és attól fogva szent helyként tisztelték a barlangot. Így kezdték el kis kápolnaként használni a helyet, először egy Mária rajz került a barlang falára, majd 1794-ben téglából épült kis épületet húztak fel köré. 1916-ban tették le az első követ a mai épület helyére, egy hidat építve a völgy fölé megkönnyítve a bazilikába való jutást.

1355170f-2320-4c7b-9b2a-3c360f4d7417.jpeg

Az épület különlegessége még, hogy az  oltár a barlang kövéből épült, és hogy a zarándokok a velük történt csodákról hálát adó emléktáblákat helyeznek el a hegy oldalában. A látogatók ezek mellett sétálnak le a völgybe a bazilikát megtekinteni.

 3d50ab9f-3327-4456-b9b1-aed4dc3a5f05.jpeg

249cfa61-d6b3-434c-b317-3dfe6c9cc01a.jpeg

Innen stoppoltunk tovább Pastoba, amitől negyed órára volt következő úti célunk, egy kis vendéglő. Hosszabb várakozás után egy lesötétített ablakú autó fékezett le mellettünk, ráadásul úgy, hogy már egyszer elhajtottak mellettünk, csak aztán visszajöttek értünk. Három nagydarab, kopasz, napszemüveges férfi szállt ki belőle, Tomi elég bizalmatlan volt az elején, nekem nem voltak ellenérzéseim, úgyhogy mentünk velük, egészen Pastoig. Hát, hamar odaértünk, arra nem lehet panasz, mert úgy száguldoztunk, hogy az autóban is lobogott a hajunk. Próbáltuk a sofőrt (Edgar) beszéltetni, hátha akkor lassabban vezet majd, de semmi sem változott. Akkor elkezdtük kérdezgetni, volt-e már balesete, nem volt, de akkor sem vette a célzást. Jó, hát akkor Tomi megunta a kertelést, kerek perec megmondta, hogy az életünk többet ér mint az a pár perc, amit spórolhatunk, és a családjuk tuti élve akarja őket viszontlátni, hát még a miénk! (Mintha ezt már eljátszottuk volna párszor Bolíviában és Peruban is....) Ez részben hatott, egy ideig. Mert aztán időnként újra emlékeztetni kellett. Útközben feljött az útzár témája, ugyanis ekkor volt Kolumbia déli részén majdnem egy hónapos útzár, amit az őslakos törzsek szerveztek meg kimutatva elégedetlenségüket a kormány által, natív területek elcsaklizásával szemben = kőtorlaszokat építettek a Panamericana-ra, ami egyedüli útként szeli keresztül D-Kolumbiát, ezzel teljesen megbénítva a közlekedést, élelmezést, sőt a végén még a benzinből is hiány volt. Ezzel teljesen megállt az élet a déli régiókban. De épségben eljutottunk Pastoba, hazavittük az utastársakat, aztán Edgar megkérdezte, hogy nem akarunk-e felmenni hozzájuk, mert a gyerekek miatt haza kell mennie, de később ki tudna vinni a vendéglőhöz. Nagyon kedves volt, értelmes és vicces, még bevásárolni is elvitt minket, meghívott enni (tipikus kedvesség), elmentünk velük telefont venni, mert a nagyobbik fia a spórolt pénzéből új telefont szeretett volna vásárolni, és pont akció volt. A kisebbik fiú végig pókemberes jelmezben rohangált az üzletben, tele energiával, úgyhogy jól jöttünk lefárasztóknak.

 4052c9cf-3bbd-48b6-9dee-5c568d5bd81e.jpeg

Este végül meg lettünk hívva egy ott alvásra, így másnap reggel vitt el minket a mászóhelyre. De azért lefekvés előtt még játszottunk egy gyors Star Wars játékot x-boxon a gyerekekkel. Másnap a vendéglő mögött lesátraztunk egy természetes medence és két vízesés társaságában, és felfedeztük a környéket. Pasto mellett több kis mászószektor is található, nagyon szép környezetben, eukaliptusz erdőben, völgyekben, vízesés mellett.

img_0942.jpeg

 bf9b051f-5b71-4460-8340-ed7212ac7912.jpeg

pasto.jpeg

img_4767.jpeg

Sajnos kicsit minden vizes volt, mert előzőleg elég sok eső esett, így történt, hogy a harmadik napon a stand-akasztás közben megcsúsztam, a kötél a lábam mögé került, és estem egy elég nagyot. Megütöttem a térdem és a könyököm és sajnos az előbbi komolyabbnak bizonyult, így lőttek a további mászásnak. Tomi azért egy napot még próbálkozott önbiztosítással, de az nem nagyon jött be neki. Más mászókkal meg nem igazán találkoztunk. Abban a pár napban amíg ott voltunk önkénteskedtünk, fürödtünk a medencében, felfedeztük, hogy a szomszédnak vannak tehenei, úgyhogy potom pénzért vásároltunk házi tejet (Ecuadorban Ceciliáéknál nagyon megszerettük) és kicsit a kórház környékén is körülnéztünk.


img_4832.jpeg

Aztán amikor már nagyjából tudtam járni, elindultunk Bogota felé. Pontosan négy napunkba tellett felstoppolni, útközben kaptunk hideget, meleget. Popayan mellett egy fiatal apuka vett fel minket az alig egy éves kislányával, körbemutatta a fehér várost autóval, és meghívott csupa ottani különlegességre, mert semmiképp sem akarta, hogy a nélkül utazzunk tovább Kolumbiában, hogy a popayani tipikus ételeket kipróbáltuk volna. Egyébként Popayan egy nagyon szép koloniális város, sokáig ez volt az úgynevezett Gran Columbia (Nagy Kolumbia) fővárosa, fehér városnak is hívják. Itt rendezik meg minden évben a Blancos y Negros karnevált (fehérek és feketék), ami az ország legnagyobb karneválja, mindenki fekete vagy fehér maszkot hord. Érdekes, hogy ez az esemény még arra az időre vezethető vissza, amikor fekete rabszolgákat hurcoltak be Afrikából, és egész évben minden nap dolgozniuk kellett, kivéve egy napot. Ezt arra használták fel, hogy táncolva és énekelve kérjék isteneiket, hogy segítsék őket a fehér rabszolgatartók ellen, szabadítsák meg tőlük a népüket.

 

img_4868.jpeg

img_0956_1.JPG

img_4860.jpeg

img_4872.jpeg

img_0978.JPG

img_4888.jpeg

img_1002.JPG

Ezután stoppoltunk tűző napon, esőben, egyedül és többedmagunkkal, éjszaka és nappal. Legtöbbet kamionon, hol ülve, hol állva, mert a lábaink eléggé kivoltak, és itt történt egyszer, hogy egy motoros mellénk gurult és feladott egy hatalmas csomag pattogatott kukoricát, virslit, szárított banánt azzal, hogy az egyik út menti árus küldi. Teljesen le voltunk nyűgözve, első benyomásunk Kolumbiáról mondhatni elég jó volt. A stoppolás során aludtunk építkezésen, egy hotel kertjében gyümölcsfák között, úgyhogy teleettük magunkat guayabával.

 img_4851.jpeg

img_0954.JPG

img_4856.jpeg

Egyik hajnalban, már második napja utaztunk ugyan azon a kamionon kívül ( a plató tetején) a motor mögött, még szürkeség volt, egyszer csak láttuk, hogy valaki kiugrik az útszéli bokrok mögül, egy darabig párhuzamosan rohan a kamionunkkal, majd egy kanyarban felugrik. Előrejött hozzánk, kérdezett valamit valami útlezárásról, mi nem tudtunk választ adni, úgyhogy előremászott a sofőrhöz (kívülről, a mozgó járművön!) és az ablakon keresztül megkérdezte a vezetőt a dologról. Miközben a szerpentinen kocsikáztunk. Nem kaphatott kedvező választ, mert fél óra múlva leugrott egy kanyarban. Venezuelai volt, és ahogy láttuk és hallottuk később az út során, sok fiatal utazott így. Máskülönben nem kaptak stoppot, mert alig álltak már meg nekik az autók. Így is rengeteg embert láttunk kamionok tetején fürtként lógva mindenütt, de még többet az út mentén sétálva gyerekestül, mindenestül.