A Cerro Colorado után az út Cochrane felé a Gral Carrera tó mellett vitt el, ami Dél-Amerika második legnagyobb tava a Titicaca után. Szerpentines földút, egyik oldalon hegyek a másikon a türkizkék tó. És ez még csak az előszobája volt annak, ami a Carretera Austrálon várt ránk....

Késő este érkeztünk meg Cochraneba, picike falu a hegyek között. A fák rogyadoztak a birsalmától és almától, körben az erdők pirosak meg sárgák voltak. Persze, mivel itt ősz volt. Egy kempingben szálltunk meg, ahol megismerkedtünk egy argentín biciklistával, aki egy felfújható kajakot vitt magával, és amikor csak tehette a kajakkal utazott , amire rátette a bicaját. Útközben napelemes lámpákat ajándékozott olyan embereknek, akiknek nem volt áram a házában, így fény sem, plusz családi képet készített róluk és kinyomtatta nekik, hogy legyen legalább egy családi fotójuk. Fantasztikus ötlet!
Másnap elstoppoltunk Tortelbe, ami egy pazarellákra épült falu, végig egy öböl mentén.

Útközben tucatszám láttunk gleccsereket, vízeséseket, tavakat, folyókat, tőzeglápokat, minden narancssárga, piros és sárga volt. Felvettünk egy columbiai párt közel Cochranehoz, akik hatalmas formák voltak, velük kempingeztünk és bandáztunk Tortelben.


Persze mászófalat ott is találtunk, de vizes volt sajnos, így Tomi csak megtapogatta. De esni nem esett , ami hihetetlen szerencse, mert Tortelben mindig esik, vagy legalábbis felhős az ég, de nekünk még a nap is kisütött kicsit.

A kemping fadeszkából eszkábált placcokon volt, úgyhogy szögekkel vertük fel a sátrat, és mi voltunk az egyetlenek, mert már a turistaszezon a legvégét járta.

Ennek egyrészt örültünk, másrészt annyira nem, mert féltünk, hogy nehéz lesz a stoppolás így. De szerencsére nem volt nehezebb, mint máshol. Innen visszastoppoltunk 2nap múlva Cochraneba, ahol a falu végén vadkempingeztünk a bozótosban. Az út visszafele is lélegzetelállító volt. Majd megérkeztünk egy kamionstoppal Puerto Rio Tranquiloba, útközben még megnézve egy-egy csodát.

Itt kihajóztunk a Capillas de Marmolesbe, ami sok-sok kis márvány-barlangból illetve egyéb különböző formákból áll, amik úgy néznek ki, mint egy elefánt, fa, medve, fog, Elton John stb.. Mindezt csak az azurkék színű vízből lehet megnézni kis csónakokkal. Hát mit mondhatnánk, itt is ámultunk meg bámultunk...

Az egyik kiálló sziklatömbön ha a vízállása megengedi, még esküvőt is tartanak, biztos jó olcsón, de az tuti, hogy a helyszín az egész világon egyedülálló. Innen már aznap átstoppoltunk Cerro Castilloba egy kempingbe, ahol egyből a lényegre térve rákérdeztünk az önkénteskedésre. Másnap még a jó idő miatt nem kezdtük el a munkát, hanem feltúráztunk gyorsan a Cerro Castillo tetejére, ahol négy gleccser fogadott, egy gleccsertó meg néhány vízesés és mindez az őszi színekben pompázó környezetben. Nehezen váltunk meg tőle.

A kempingben a lovakat kellett takarítanunk meg etetnünk, fát aprítani és széthordani a lakóházakhoz.

Gonzalo, az ott dolgozó Mapuche barátunk irányítása alatt tevékenykedtünk, és ez alatt sok mindent megtudtunk az őslakosok kultúrájáról. Nevük jelentése: a föld népe.Saját nyelvük a mapudungun. Ők is mint a maják, holdciklusok alapján követik az idő múlását, amivel a növénytermesztést is összehangolják. Teljes mértékben természetközpontú rendszerben élnek, ami miatt rengeteg konfliktusuk van a chilei kormánnyal. Erdőírtás, útépítés de még a turizmus ellen is fellépnek. Folyamatos és egyre durvább az összecsapás e két fél között. Ők azt valják, hogy minden terület eredetileg hozzájuk tartozik és a "fehérek" mint hódítók, csak elvesznek mindent amire szükségük van ...Magukat tartják őslakosnak de mint utólag megtudtuk, ők is leigázták az előttük élő törzseket a Tehuelce-ket. Érdekes volt egyik este végighallgatni Gonzalo és egy santiagoi vendég beszélgetését arról, hogy mi is az oka annak, hogy Chilében a kormány annyit hadakozik a mapuchékkel. A santiagoi csak hajtogatta a maga verzióját meg se hallgatva a másikat, pedig Gonzalo teljesen elfogulatlanul beszélt népének pozitívumairól és negatívumairól is. Jelenleg sajnos nagyon elmérgesedett a helyzet, a kormány még több területre rá akarja tenni a kezét, vagy építeni akar valamit a mapuchék területén, amit nyílván ők nem engednek.
Maga Cerro Castillo is nagyon szép helyen fekszik, ott is tele vannak nittelve a falak, de az időjárás miatt sajnos mászhatatlan volt.
Most először mentünk be úgy nemzeti parkba, hogy nem fizettünk, hanem szemetet szedtünk annak fejében, hogy ingyen beengedjenek. Ezen kívül persze rengeteget recikláltunk, még valami sajtféleséget is, szóval gyakorlatilag szállást és ételt kaptunk egy kis munkáért cserébe. Nagyon jól működik ez a dolog, ajánljuk mindenkinek!:)
Majd innen továbbstoppoltunk Coyhaiquebe, ahol Tomi reciklált kb 10 kiló zöldséget és gyümölcsöt amit egy ládában vittünk tovább, majd este bekéredzkedtünk egy kertbe egy családhoz, akik meginvitáltak másnap reggelire és még néhány élelmiszerrel is megajándékoztak.

Nyílván ez a városka is hegyekkel van körülvéve így a mászóhelyekkel Dunát lehetne rekeszteni. De itt sem másztunk, hanem stoppoltunk tovább a gidres-gödrös földúton, amit ők autópályának neveznek. (Mert ugye a carretera autópályát jelent. Hát ez olyan autópálya volt, hogy 100km-t 2,5 óra alatt tettünk meg. Jobb esetben.)Ez után kissé belassult a stoppolás, esett az eső, fújt a szél, az autók (az a pár darab) nem állt meg, úgyhogy végül még sötétedés után is stoppoltunk, hogy legyen valami, mire felvett egy kamion.

Uticélunkat, Puyuhuapit végül így értük el, mindenünk átázott, de boldogok voltunk, hogy megérkeztünk. A columbiai pártól kaptunk egy fülest, hogy van itt egy hotel, Casa de Otto, ahol egyedül él egy bácsi, és őket egy hónapra befogadta, úgyhogy menjünk oda mi is. Előzetesen bejelentkeztünk nála, és annyi infót kaptunk még a srácoktól, hogy nagy szíve van Don Friedemannak, de furcsa. És a konyhát szereti maga használni.

Hát mi este megérkeztünk, minden kérdés nélkül leültetett, befűtött az étkezőben, és kérdezte, kérünk- e valami meleget. Persze kértünk, gondoltuk egy teát. Erre eltűnt a konyhában, ami hatalmas nagy volt, tekintve, hogy egy hotelről beszélünk, majd negyed óra múlva két csésze levessel tért vissza. Kicsit megdöbbentünk, de aztán szó nélkül megettük még a maradékot a fazékból is. Ezután megmutatta pár óra múlva a szobánkat meg a fürdőt, és arra a kérdésre, hogy mit segíthetünk, csak legyintgetett hogy majd másnap megbeszéljük. Ebből nem lett semmi, úgyhogy feltaláltuk magunkat: rendben tartottuk a konyhát, ha főztünk akkor neki is, vágott Tomi fát, behordtuk, begyújtottunk, megpucoltunk egy rakat almát almamussznak stb.

Amikor jó idő volt ellátogattunk a Queulat Nemzeti Parkba megnézni a Ventiquistero Colgante függőgleccsert, jaj, nagyon szép volt! Itt is szemetet szedtünk hogy beléphessünk.

Négy napot töltöttünk a hotelben, egyszer voltak vendégek, akkor megettük a reggeli maradékát, egyébként pedig élveztük, hogy bent vagyunk tető alatt, moshatunk ruhát, van meleg víz amiben megfürödhetünk. A hotel maga több mint száz éves, a szúk rágják az alját szó szerint, német migránsok építették, négy család lakott benne anno. Nagyon antik, itt-ott kicsitt kopott, de még mindig vendégfogadásra alkalmas. Don Friedeman is német felmenőkkel büszkélkedhetett, német iskolában tanult, és érdekes nézetei voltak Hitlerről meg általában a nácikról. De ezt leszámítva nagyon kedves volt velünk, és hát nem nyújtotta be a számlát végül a távozásunk reggelén.:) Innen irány át Chaiténba, ahol 2008-ban egy vulkánkitörés betemette hamuval a város felét, és még ma is vannak házak félig a föld alatt.

Itt egy éjszakát aludtunk egy ház oldalában a sátrunkban, majd másnap elstoppoltunk a Chaitén vulkánhoz, ahova fel is túráztunk. Szerencsénkre a hó akkor kezdett el esni amikor elindultunk lefele, úgyhogy elég ideig élvezhettük a látványt.

A sátrat a kocsiparkolóban vertük fel, ami olyan volt, mint egy kastély parkocskája háttérben az aktív vulkánnal.

Másnap megtudtuk, hogy az utolsó komp, ami átvisz minket a túloldalra 2óra múlva indul, úgyhogy eszeveszett iramban összepakoltunk, majd egy kamikáze stoppal pont elértük a hajót. (Alig ment arra autó, így mikor hallottuk hogy jön egy, Tomi három táskával és egy üveggel a kezében igyekezett ki az úthoz, én hátulról bíztattam hogy: -Fuss Tomi, rohanj!, kezemben száradó ruhadarabokkal, mert két nappal előtte úgy eláztunk, hogy még mindig szárítani kellett őket, integettem, Tomi stoppolt, és csodák csodájára a bácsi megállt. Én Tomi ölében ültem félrehajtott fejjel, homlokkal a szélvédőnek támaszkodva, a bácsi meg nyomta neki, de mint kiderült mikor megérkeztünk, sose ment még ilyen gyorsan, mert szeret vezetés közben nézelődni....)

Szóval a kompon voltunk, Tomi az én szandálomban zoknival, én a kiscipőmben zoknival, bakancsokat ki a napra, és gázfőzőn összedobtunk egy kis leveskét. Tehát minden normális volt újra.

Leszállás után lestoppoltunk egy párt, akik elvittek a második kompig, és onnan addig a kereszteződésig, ahol mi Cochamo fele vettük az irányt, ők pedig Puerto Monttba. Itt éjszakáztunk egy kertben, és másnap már Cochamóban is voltunk kisebb megszakításokkal.

Maga a falu is szép, de mi a völgy miatt mentünk ide.

Gyors bevásárlás, csomagok átrendezése, a maradék otthagyása a túristainformációnál, majd irány a völgy. 13km, 4,5 óra séta a cucokkal, saras tócsák, kidőlt fák, dágvány, stb. Jól elfáradtunk mire beértünk, de nagyon megérte!!! Hegyek körben, vízesések, folyók, drótkötélcsuszka, erdők, stb., és 5000mászólehetőség. Főképp a tradicionális mászás miatt híres a hatalmas gránit falaival, de sportmászásra alkalmas szektorok is vannak a völgyben. Egy probléma volt csak, minden csurom víz. Úgyhogy végül egy szektorban másztunk csak, Pared Seca, mert ez mindig száraz. Jó kis áthajlás.:) Chilében úgy mondják, hogy ez Dél-Amerika Yosemite-je.:) 

Itt is önkénteskedtünk, úgyhogy ingyen aludtunk 4napot, majd visszamentünk a faluba, és még aznap eljutottunk Puerto Monttba, mivel aki felvett, odáig ment. Éjjel egykor a városban még körbevitt kocsival megmutatni a főbb nevezetességeket, majd elképesztő módon befizetett minket egy hotelbe egy éjszakára! Nem fürödtünk megint több mint egy hete, itt meg volt ágy meg melegvíz.. csoda! Másnap bebarangoltuk Puerto Montt-ot, elmentünk a kézművesnegyedbe, a helyi piacra és ettünk helyi lazacot.

Bár hallottunk Chiloe szigetéről, és arról, hogy a lakosok között sok a varázsló, akik képesek az állatokkal beszélgetni, irányítani őket vagy azokká változni, végül nem mentünk át megnézni. Csak pár napot maradhattunk volna, és az kevés ahhoz, hogy belelássunk ebbe a furcsa és izgalmas hiedelemvilágba. Állítólag képesek mentálisan irányítani az embereket is, de mondják akinek tiszta a szíve, nincs félnivalója. :) Találkoztunk két brazil sráccal, akik rengeteg sztorit meséltek a szigetről, csupa ijesztő dolgot, de az is igaz, hogy eleve úgy mentek oda, hogy várták, milyen furcsaságok történnek majd odaát.
Ezután elstoppoltunk Puerto Varasba, kicsit körülnéztünk, sajnos nagyon felhős volt az ég, úgyhogy nem láttuk a nevezetességeit, a két vulkánt. (Osorno vulkán és a Llanquihue vulkán. 2 éve tört ki az Osorno, ès az egész várost evakuálták. Akik minket felvettek ők Frutillarból nézték végig a kitörést. Unalmas hétköznapok...).

Majd irány Osorno. Itt vendégül látott minket aki felvett (megintcsak: az emberek hihetetlenek!), és másnap nagy nehezen eljutottunk a peyehue-i termálhoz. A sátrat egy domb tetején az erdőben felvertük, aztán pedig elmentünk áztatni a testünket a kb.40fokos vízben. Találtunk kis patakot melegvízzel az erdőben is, de sokat kellett volna alakítani a környezeten hogy fürödhető legyen, így végül befizettünk egy napra.

Aznap elbúcsúztunk Chilétől, átmentünk Argentinába és elindultunk északnak, mert gondoltuk, elég volt a hidegből, nyomás fel a melegebb helyekre. El is jutottunk San Martin de Los Andesig, ahol egy napot bivakoltunk, egy napot couch surfinges hosztunknál töltöttünk, majd hála Arató Robi barátunknak realizáltuk, hogy Piedra Parada nem északon van közel Mendozához, hanem délen, Esquel mellett, túl Barilochen, ahova végül azért nem akartunk menni, mert hideg van.... Persze egyértelmű mi történt ezután: kamionosok és hátizsákosok csoportjába írtunk, másnapra kaptunk egész Esquelig egy kamionstoppot, vásárlás, reciklálás, és bumm, 1nappal később 500km-rel arréb egy kamion gyomrában aludtunk miután 4helyen pakoltuk ki az árut.

Onnan pedig már gyerekjáték volt a stopp a kanyonig, ami minden mászó álma.:) Odafele vitt rendőr, helyi farmer, átutazó aki arról mesélt, hogy van egy rendkívüli útszakasz, ahol a kocsik maguktól elindulnak, és nem tudni mi az oka, pedig tudósok is jöttek megvizsgálni ezt a jelenséget. Persze mi megkértük, hogy mutassa meg, és mikor megállítottuk a kocsit nem történt semmi, csak akkor, ha minimálisan lejtett az út (ki gondolta volna)és egy áruszállító, akinek a kamionja minden pillanatban széteshetett, minden alkatrésze zörgött. Az egyik kalaptartó egyfolytában kinyílt, alkalmanként csak 10 km/h-val voltunk képesek haladni és a kormánynak a holtjátéka két teljes kör volt. Sírtunk már a visszafolytott nevetéstől. De végül megérkeztünk!:)