Miután átgyalogoltunk a Paraguay-Argentín határon, nekiálltunk stoppolni, mert az idő màr tényleg nagyon szorított minket. A szokásos másfél órás argentín várakozás után az első tuk-tuk stoppunkkal majd egy autóval még naplemente előtt sikerült eljutnunk az általunk kiszemelt és mások által is ajánlott útra még Formosa előtt, amin reményeink szerint hamar el kellett jutnunk Saltába. Rengetegen mennek ezen az úton, kaptuk válaszként az úton.

Itt már egy kicsit gyanús volt, hogy nem a leggyorsabb útvonalat választottuk, mert nem volt túl nagy forgalom. De szerencsére egy gyönyörű naplemente után legnagyobb meglepetésünkre még szürkületben felvett Pablo, és párszáz kilométert repített minket bele az éjszakába. Annyira összebarátkoztunk, hogy továbbvitt a falujánál, és meghívott egy empanadakra specializálódott kifőzdébe. Jól bevacsiztatott, külön rendelt még nekünk elvitelre is, és kivitt az útra a rendőrséghez, hogy biztonságos helyen aludhassunk. Szóltunk nekik, hogy itt töltjük az éjszakát, ők mondták, minden rendben, úgyhogy a közeli bozótosban vertünk sátrat.

Másnap még továbbjutottunk egy kis faluig, és onnan semmi. Se ki, se be. Ami forgalom volt, az mind a falué. Végül érdeklődtünk a buszok felől, de a következő ami indult az hajnali háromkor ment. Mit lehetett csinálni? A helyiektől kérdezősködve egy viszonylag békés utcán kisétáltunk a főútra (már sötétedés után), és elhatároztuk, hogy bekéredzkedünk egy templomba aludni, mert a helyiek olyan ijesztően festették le a  faluban az éjszakai helyzetet, hogy elvetettük a bivak lehetőségét. Egyrészt mivel a paraguayi határ nagyon közel van és sok-sok kilométerre csak pusztaság található, a helyiek szerint a drogot erre a területre dobálják le repülőről (stoppos infók). És ahol drog van, ott fegyver is, erőszak is, stb. stb. Másrészt a falu egy részében benszülöttek éltek, az úgynevezett Wuichik, és a helyiek azt mesélték, hogy főleg abban a régióban jellemzőek a lövöldözések, 9-10után tele az utca részeggel és a drogtól kábult emberekkel. Nem tudjuk, hogy ebből mi volt igaz és mi nem, de kideríteni sem akartuk este 7körül, úgyhogy az első templomba bekéredzkedtünk. Ez egy evangélikus templom, vagy inkább közösségi ház volt, és pont az egyházi gyűlés végére értünk oda. Még láttuk a kislányokat rózsaszín báli ruhában szalagozni, aztán ahogy szép sorjában jöttek ki az emberek mindenki köszöntött minket és mindenféle jókivánságokkal és puszikkal árasztott el. A lelkipásztor hölgy hátravezetett minket az épület kertjébe, és megmutatta hol tudunk zuhanyozni illetve hogy hova verhetjük a sátrat.

Éjszakára ottmaradt velünk egy fiatal srác, hogy a mi épségünkre vigyázzon. Meghívott vacsorára, úgyhogy volt alkalmunk vele beszélgetni, miközben apukája által készített locro levest (nálunk nagyon hasonló a gulyáshoz) ettük. 24 éves volt, és kb 5éve lett hívő. Előtte már 13 éves kora óta dohányzott, ivott, droggal kereskedett, rabolt, fegyvert is szerzett és olyan balhéi voltak, hogy a városban már csak a saját háza környékén járkálhatott kísérők nélkül, máshova még fényes nappal is csak több emberrel, fegyveresen mehetett. Édesapját többször megfenyegette hogy megöli, mert részegen ment haza és megverte az édesanyját. Dühös volt rá, az anyjára, magára, az egész világra. És hogy mi változott? A húga rendszeresen járt ebbe a gyülekezetbe, és egyik alkalommal kivételesen ez a srác is beült a hátsó sorba. A lány úgy örült neki, hogy a felolvasás után elmondta, mennyire boldog, mert a bátyja ma ott ül köztük, hálás érte, hogy a sok rossz ellenére ott láthatja és sírva fakadt. Ez olyan hatással volt rá, hogy elhatározta, megváltozik. Nem ivott, nem drogozott, nem dohányzott, bocsánatot kért a szüleitől, megpróbálta rendezni a viszonyt a szülei között, segíteni az apját, és állást vállalt a közösségben. Hihetetlen és megrendítő volt meghallgatni a történetét, ugyanakkor jó, hogy a vallás a sok rossz példa után amit Mexikóban, Közép és Dél-Amerikában  láttunk azért jót is tehet. A fiú azóta már minden haragosával kibékült, este is járkálhat a város bármely részén egyedül, kíséret nélkül. Elképesztő beszélgetés volt...
Másnap korán reggel nekiálltunk stoppolni, de ahogy tegnap, aznap se volt forgalom. Hatszor visszamentünk lefotózni a kisdisznókat, megírtuk a beszámolót az út szélén a telefonon, játszottunk, beszélgettünk, aludtunk, de órákig semmi de semmi se történt. 

Még egy buszt sem láttunk elmenni, csak biciklin, motoron meg szamáron utazó embereket.

Aztán sok-sok órás kínlódás után végre jött egy kamion és megállt!

Hihetetlen volt. Jó sokáig elvitt, úgyhogy úgy döntöttünk nem húzzuk tovább az időt, elbuszozunk Saltáig, főleg, hogy a hely, ahol a sofőr kirakott nem tűnt a legbiztonságosabbnak az éjszakai sátrazáshoz.

Hajnalban érkeztünk meg, de szerencsére Tomi előtte kinézett már egy kempinget a Cerro San Bernardon, úgyhogy tudtuk hova menjünk. A házat meg is találtuk, de se fény se mozgás nem volt, úgyhogy az utcán tovább sétáltunk és egy ritkásabbnak tűnő helyen felmásztunk a hegyoldalon a bozótban kis ösvényt vágva. Tomi talàlt egy téglarakás és egy szemétdomb között egy talpalatnyi helyet úgyhogy ott vertük fel a sátrunkat két helyi kutya segítségével.

Reggel arra ébredtünk, hogy valaki szólongat. Kiderült, hogy sikerült a kempingünk hátsó udvarában sátrat vernünk, és azért volt kicsit büdi, mert a szárazvécét is oda ürítik... Mindenesetre kifizettük az éjszakát, és bevittük a cuccainkat a házba. Ez a ház egy épülőfélben lévő ház volt, amit az arc befoglalt 10éve, kirúgdosta a csöveseket, felszerelt zárat és kaput, és abból él hogy zsonglőröket, utcazenészeket, ékszerkészítőket, vagyis hátizsákosokat fogad. Van vize, wifije, helye a sátraknak mert akkora a ház, és még adót sem kell fizetnie. 

Körbeszaladtuk a várost, voltunk a hegy tetején lévő kilátóban és múzeumban, és egy esti busszal átmentünk Cafayateba.

Cafayate a Salta régióban található picike falu a kősivatagban. Ajánlásra Rafa kempingjében vertük fel a sátrat, és megismerkedtünk a többi utazóval. Egy spanyol párral annyira összebarátkoztunk, hogy másnap velük túráztunk el a Siete cascadashoz (a hét vízeséshez), ami egy völgyben kanyargó folyócska vízesései. Vezetőt elvből nem fogadunk, úgyhogy magunkban fedeztük fel a hat vízesést, a hetediket sajnos nem találtuk. De később képről lecsekkoltuk és a hatodik volt a legszebb.:D Természetesen. Azért a túristavezetők által használt utat nem sikerült megtalálni, úgyhogy néha kénytelenek voltunk sziklamászó tudásunkat bevetni hogy továbbjussunk a folyócska mentén.

A vízesések után még elmentünk megnézni a helyi barlangrajzokat, amiket csak önkéntes vezetőkkel lehetett megtekinteni, mert különben esélytelen megtalálni őket. Túl sok mindent sajnos nem tudott elmondani a vezetőnk, úgyhogy megállapítottuk, hogy nem ártana nekik sem valami tanfolyamot elvégezni, ha már ez a munkájuk. De maguk a rajzok érdekesek voltak. Nanduk (strucc félék), vikunyák, csillagos ég, nap, felhő voltak leginkább láthatóak.

Aznap este a kempingben találkoztunk egy chilei csávóval aki elveszett pár hétre az Atacama sivatagban. Eleinte amíg még a parton sétált/stoppolt és minden rendben volt, halakat fogott és azt ette. Kellemesen töltötte napjait, szépen haladt észak felé. A baj akkor történt, mikor besétált a sivatagba, hogy felfedezze, és miután már nem látta a tengert, megpróbált visszasétálni, de rossz irányba indult. Ekkor, miután felélte az összes ételtartalékát, és a sátrán lecsapódó reggeli harmaton élt, egy idő után már nem tudott továbbmenni. Ekkortól már nem is emlékszik mindenre. Végül két motoros keresztezte az útját a semmi közepén és odahívtak egy mentőhelikoptert, pont időben, mert már teljesen kiszáradt. Utána még két hétig volt az intenzív osztályon... Minderről úgy mesélt, mint ahogy egy átlagos napodról számolsz be a barátaidnak. Mi meg, a hallgatóság nagyokat pislogtunk, és megállapítottuk, hogy azért az extremitásnak is vannak határai.

Másnap a spanyol barátainkkal kibuszoztunk az úgynevezett Quebradahoz, ami vízmosta és szélformálta kanyonok, sziklák összessége. Az első látványosság után, ami úgy nézett ki, mint egy erőd, az út mentén sétálva lestoppoltunk egy pickupot, és ők vittek el a következő pár pontra.

 Az íveken, hidakon, csipkéken kívül még szivárványszínű sziklafalakat és kanyonokhoz is eltúráztunk, majd legvégül az ördög torkát (sziklaformában) és az amfiteátrumot. 

Itt sátraztunk kis barátainkkal és a vacsorát egy helyi fiú társaságában töltöttük el. 18 éves volt, de annyi bölcsességgel és tapasztalattal volt megáldva, mint egy nála jóval idősebb ember. Ahogy mesélt az életéről, világossá vált, honnan van ennyi élettapasztalata. Sok testvér, egy anyuka, aki abból él, hogy maga készítette ékszereket ad el. Évekkel ezelőtt, amikor még nem voltak ott túristák,  csak elvétve Argentínának azon a területén, nem jutott minden napra ennivaló, de szerencsére most már nagyobb a híre Saltának is, így már ennivalóra, ruhára is telik az összes gyereknek. Azért van pozitívuma is a turizmusnak, nem csak negatív hatása. Szerencsére a kormány nem engedi, hogy hoteleket építsenek a természetvédelmi park területén, ezzel őrizve meg a hely szépségét és épségét. 

Reggel elváltunk Raultól és Carolinától és külön-külön stoppoltunk át Jujuy-ba. Félúton, Salta városban még teljesen véletlenül összefutottunk a srácokkal, ők akkor érkeztek meg, mi pedig egy katasztrofálisan sikerült stopp után visszafordultunk a városba hogy busszal menjünk át Tilcaraba. (Az úton, ahol elindultunk egy ideig jól ment a stopp, de aztán órákra megrekedtünk. Semmi forgalom nem volt, és mivel sietni kellett Limába, inkább visszastoppoltunk, ami persze egyből ment, és buszra szálltunk.) Tilcara egy még kisebb hegyi falu, egy völgyben fekszik, körben szivárványszínű hegyekkel, rengeteg helyi árussal, akik a kötött pulcsikat, szőtt pokrócokat, párnahuzatokat, bárányszőrből és bőrből varrt mamuszokat stb. árultak. Erre is sok helyi kifőzde volt, itt ettünk először humitas-t, ami kukoricából készült, sajttal töltött banánlevélben főtt helyi étel. Természetesen felsétáltunk a legmagasabb hegy tetejére, és megünnepeltük, hogy már két éve bandukolunk. 

A sátrunkat a falun kívül a hegy lábánál vertük fel, a csillagos ég gyönyörű volt, de nagyon hideg és szélvihar, aminek eredményeképp reggelre egy centis homokkal voltunk mi is és a cuccaink is bevonva. A fele éjszakát már az arcunkba húzott kendővel próbáltuk átaludni mert szemünk-szánk tele volt porral. Tanulság: ha sátrat vesztek, jól nézzétek meg, hogy a külső ponyva leér-e a földig. Ha nem, ne vegyétek meg, vagy sose sátrazzatok sivatagban vagy olyan helyen, ahol por van.

Innen még egy túra kedvéért Purmamarcába is elstoppoltunk, ahol szintén az ördög torkát néztük meg(kanyon és vízesés), körbesétáltuk a falut, belenéztünk egy helyi focimeccsbe és vettünk valami finomságot egy helyi nénitől. 

Innen bele a mélyvízbe: határátlépés egy játszótéren való alvás után,

majd keresztül Bolivián buszokkal, amik meglepően kényelmesek voltak (ágyas busz, vagyis majdnem teljesen lehajtható támla és felhajtható lábrész potom összegekért), buszonalvás, benzinkút mögött alvás,

elsuhantunk a Titicaca tó mellett, ahonnan még stoppal is megpróbáltunk továbbjutni,

majd át Peruba, éjszakai városnézés Punoban, ahol kipróbáltunk minden ételt és italt amit csak az utcán kínáltak,

hajnali (reggel1/2 5) városnézés Cuscoban, 

majd tovább, tovább mint az őrültek. Volt, hogy tipp alapján kint, a buszterminálon kívül egy sikátorban vártuk a buszt, akivel előzőleg lezsíroztuk, hogy fél áron visz el a célhoz. A busz lelassított, mi bedobáltuk a hasába a táskákat majd ugráltunk is rá fel, és a sofőr kinyújtott kezébe olvastuk le a pénzt. Mindez nem tartott fél percig se...Az utak katasztrófák, szerpentin szerpentin hátán, teljesen idióta sofőrök akik úgy előznek a szarpentinen kanyarban hogy nem látják be, mindezt 600 méteres szakadék mellett szalagkorlát nélkül. Én csukott szemmel próbáltam túlélni, Tomi őrjöngött és szólt a sofőröknek, hogy az életünk talán fontosabb, mint hogy 10 perccel hamarabb érjünk Limába. Erre a válaszuk annyi volt, hogy igyunk egy felest és hogy majd hozzászokunk. NA EZÉRT IS IMÁDUNK STOPPOLNI!!! Egy néni azt mondta, ő imádkozik minden út előtt és hálát ad istennek minden út után, hogy épségben túlélte. Na kösz. Tisztára Guatemala. De azért amikor világos volt és láttuk a tájat, teljesen le voltunk nyűgözve.

A pár órás megállókban körbeszaladtunk a városok szép részében és mindenhol megkóstoltuk az összes szembejövő ételt-italt. Szerencsére nem lett tőlük semmi bajunk, úgyhogy nyugodtan folytathattuk az ámokfutást. Mondanunk se kell, Limába mint a hullák érkeztünk meg, ezért a pár nap várakozást amíg Papa, Mama és Lili megérkeztek evéssel, alvással és filmnézéssel töltöttük. Összevásároltunk minden egészségeset: grilcsirke krumplival és 1 liter fagyival, 2 féle csipsz majd saláta leöblítve gyümölcssalátával, szóval minden mi szem szájnak ingere. Meg egyszer elvittük az összes ruhánkat mosodába. Kézzel egy idő után nincs kedve az embernek ruhát mosni, pláne nem pulcsit. Szóval így vártuk a család megérkezését. 
Innen jön HAMAROSAN a folytatás :)