Miután papáék végre megérkeztek hullafáradtan a három napos utazás után Limába, egyből indultunk az Amazonasba. Az eredeti terv szerint már két nappal előbb meg kellett volna érkezniük, de mivel a légitársaságnak köszönhetően nem sikerült időben elérniük a csatlakozást, csak a másnapi géppel indulhattak tovább, így  nem volt idejük pihenni. Ráadásul még Lili csomagját is elhagyták valahol,  úgyhogy az amazonasi túrát abban a ruhában csinálta végig szegény amiben érkezett. Természetesen adtunk neki mindannyian egy-egy nélkülözhetetlen darabot, de akkor is. Ezektől a dolgoktól eltekintve mondhatni minden gördülékeny volt... Elértük az iquitos-i gépet, és onnan másnap indultunk csónakkal az Amazonason majd egy kisebb ágon (Maranyon folyó) be az amazonasi dzsungelbe.

Ez egy szervezett túra volt két túravezetővel, egy szakácsnővel és egy helyi bácsival, Aladinoval, aki úgy ismerte a dzsungelt mint a tenyerét. Egy napot egy helyi kis bungalóban töltöttünk, a többi három éjszakát pedig egy kifeszített vászon alatt szúnyoghálós fülkékben. Nagyjából úgy lehet elképzelni mint egy hagyományos sátorozást.

Ez alatt a hét alatt rengeteg állatot láttunk, nappal is és éjjel is elmentünk szárazföldi vagy hajós túrákra, ahol Aladino mindent elmondott a látott növényekről és állatokról attól kezdve, hogy a különböző növényeknek milyen gyógyhatása van, mire használjuk és hogyan használhatjuk föl az állatokig bezárólag, hogy hol lelhetőek fel, milyen szokásaik vannak, miről ismerhetőek fel, stb. Ittunk liánindából, amiből úgy csöpögött a víz, mintha csapból folyna, kóstoltunk kókuszízű kukacot, morzsolgattunk különböző illatú fakérgeket amiknek mind valamilyen különleges hatása van. Bekentük magunkat termeszekkel szúnyogcsípés ellen, döngettük fák óriási gyökerét, ami kilométerekre elhallatszik (Tomi az egyik ilyen fa döngetésénél kapott egy méhkaptáras hajpakolást, ugyanis ezek a pici méhek, spanyolról lefordítva fodrász méhek, amint meglátnák egy bozontos fejet rögtön beleszállnak. Ez azzal magyarázható, hogy az anyakirálynő testére emlékezteti őket a hajkorona, és ezért szeretnek minél közelebb férkőzni hozzá. Tomi fejét is megszállta több száz állatka, amit aztán egyesével kellett kiszedegetni. Ha túl erősen szorítottak meg őket, megcsípték Tomi fejbőrét, ami nem annyira fájt, de azért elég kellemetlen volt. Viszont mivel a csípésük mézes, ezért nagyon egészséges a fejbőrnek. :)), kerültünk ki gyanús fákat a tüske vagy a tűzhangyák miatt és még pálmatörzs makarónit is kóstoltuk.  Éjszaka elmentünk tarantula lesre, békákat, kajmánokat nézni és teknősöket megfigyelni, napközben rózsaszín delfineket láttunk meg szürkéket, óriásvidrákat, rengeteg majmot (bőgő, tamarin, capuchino, vuapo stb.) békákat, gyönyörű rovarokat, pirañakra horgásztunk, amit aztán meg is ettünk.

És mikor fürdeni szerettünk volna csak belecsobbantunk a folyóba ahol mindezek az állatok éltek. Elsőre kicsit ijesztő is volt mert megkóstolgattak, megcsipkedtek, de aztán ehhez is hozzá lehetett szokni mert bántani nem bántottak igazán senkit sem. Sokszor volt, hogy órákon keresztül mentünk befele a dzsungelbe, volt, hogy olyan utakon amit Aladin tört a machetejével, és lestük körülöttünk a fák tetejét és a földet hogy hátha látunk valami érdekeset. Így  akadtunk rá  majom csapatokra, akiket követtünk aztán, és egyszer sikerült annyira megközelíteni őket hogy lekakiltak minket. Volt, akinek még épp időben sikerült hátraugrania, de volt aki már elkésett és ottmaradt a kakiesőben. :) De ha abból indulunk ki, hogy szerencsét hoz ha egy gólya lekakil, akkor ugyanez egy majommal az ötöslottót jelentheti. Ami nem volt annyira kellemes az a rengeteg szúnyog Illetve bögöly, meg valami muslinca szerű szúrós picike rovar ami ellen nem lehetett védekezni, úgyhogy már a harmadik- negyedik nap végére úgy nézett ki a lábunk minthogyha az egész be lenne gyulladva. Nagyon viszketett és fájt, próbáltunk mindenféle helyi módszert alkalmazni de nem nagyon váltak be. Az egyetlen ellenszere ami valamennyire használt az volt, hogy ne vakarjuk el a csípéseket. Ahogy hajóztunk a kis folyókon látszódott, hogy milyen magasra szokott a víz áradáskor feljutni, (5-10 métert is) és ezzel kapcsolatban mesélték el a két típusú delfin között a különbséget. A rózsaszín delfin, ami egyébként hol szürke hol rózsaszínű függően a párválasztási időszaktól, az amazonasi körülményekhez alkalmazkodott, ezért a nyakát fel-le is képes mozgatni. Áradáskor is ugyanolyan életet él mint a folyóban, mivel könnyedén ki tudja kerülni az akadályokat köszönhetően mozgékony nyakának, mivel nem csak jobbra  és balra, hanem föl -le is képes azt  mozgatni, illetve a hátán lévő uszonya csapott, szemben a szürke színű delfinnel ami inkább hasonlít egy palackorrú delfinhez. Ők sajnos rendszeresen elakadnak a gyökerekben, fákban, bokrokban amikor áradás van, nem jutnak elég táplálékhoz, mivel korlátozott a mozgásuk.

Ezzel kapcsolatban még azt is megtudtuk, hogy az utóbbi években az áradások sokkal erőteljesebbek, sokkal több víz esik, ezért például az ottani vaddisznók elköltöztek arról a vidékről és vissza se jönnek már.

A folyó mentén rengeteg kis falucskát láttunk, az egyikbe be is mentünk (Buenos Aires). végigsétáltunk rajta, az emberek mind kedvesen köszöntek, a gyerekek is nagyon érdeklődőek voltak. Megtudtuk, hogy ezekben a falvakban nincsen semmiféle orvosi ellátás és a gyógyszer, így aztán ha egy olyan kígyó marja meg az embereket amelyiknek halálos a mérge akkor nincs lehetőségük helyben ellenszérumot adni se a gyerekeknek, sem a felnőtteknek. Ők az amazonasz által kínált növényekből készítenek gyógyszereket, amik viszont rengetegféle betegségre hasznosak és így nem használnak annyi kemikáliát, mint a fejlett társadalmakban. Ott nem a stresszből fakadó betegségek tizedeli őket, hanem más természetes "ellenségek". A halászatból élnek illetve a gyümölcsökből, ami a fákon megterem, a folyóparti előzőleg elárasztott területeken tudnak termeszteni zöldséget vagy búzát, kukoricát, és tyúkokat tartanak a kis házak körül. Ami nagyon szembetűnő volt és ki is emelték, hogy még ezekben a falvakban is megtalálható a focipálya. Nincs rendes oktatás nincs rendes egészségügy, de focipálya az van. Visszajöhettünk volna ide később önkénteskedni, akár a helyi gyerekeket angolul tanítani, akár a teknősmentésben segédkezni, de a klíma és a rovarok annyira kiborítóak voltak pár nap után, hogy végül úgy döntöttünk, inkább nem. A teknősprojektről annyit említenénk meg, hogy sajnos a helyiek régebben előszeretettel fogyasztották a teknőstojást, aminek az lett az eredménye, hogy egy bizonyos típusú teknőst a kihalás fenyegetett. A teknős természetes ellensége, a kajmán persze szintén tizedeli a teknősöket, de ez egy egyensúlyi helyzetet teremt, míg az emberi jelenlétnek sokkal súlyosabb következményei vannak. Ennek következtében a kipusztulást megelőzendő jöttek létre csoportok helyiekből, akik a partokat járva gyűjtötték egy nagy kosárba a tojásokat és vitték azokat egy elkerített kiskertbe, dobozba, a falujuk közepére. Itt 0-24 órás őrszolgálattal biztosították a tojások épségét egészen a kikelésig, majd ekkor visszavitték őket természetes élőhelyükre, messze a falutól. Maga a tojás elszállítása is egy bonyolult művelet, mivel a tojásokat a gödörből  való kiemelés és az új "fészekbe" helyezés közben abban a helyzetben kell tartani, ahogy azt a gödörben találták. Pár fokos eltérés is már a leendő kisteknősök halálát okozza. Aladino, a mi helyi vezetőnk a maga 70+ évével volt az egyik értelmi szerzője ennek a mozgalomnak, amin nem is csodálkoztunk, hiszen látszott a lelkesedésén és a tudásán, hogy ő egy nagyon értelmes, tudatos,  különleges valaki. Tényleg több ezer oldalas könyvet lehetne kiadni abból, ami az ő fejében van. 

Vicces történet, hogy amikor a parton bóklásztunk, többször is elmentünk anakonda odúkhoz, vagy olyan helyekre, amiket ezek a hüllők kedvelnek. Egy ilyen alkalommal egyik vezetőnk, aki amúgy csupasz kézzel vadászott a kajmánokra beugorva a folyóba hogy megmutassa nekünk, egy szál papucsban elkezdett ugrálni egy dombon, hogy próbáljuk ki milyen ruganyos, üreges alul, itt tuti egy anakonda él. Persze közben vigyázzunk, nehogy valami lukba lépjünk vagy ugorjunk. Mama ilyenkor egy jó 10-15 méteres távolságot tartott (köztudott, hogy nem igazán kedveli a kígyókat, az állatkerti hüllőházban is kintről nézte amíg mi a tesómmal az óriáskígyókkal egy légtérben nézelődtünk:D), szóval ő leginkább szaladt volna az ellenkező irányba hogy még véletlenül se találkozzon eggyel sem. Volt, hogy még a kígyó szagát is éreztük az ösvényen, meg a nyomát is láttuk, de végül egyet sem láttunk, mama legnagyobb örömére. 

Maga a túra hihetetlenül gyönyörű volt, abban a pár napban egy turistával sem találkoztunk, csak a természet hangjait hallottuk. A majmok üvöltését, a rovarok zümmögését, a folyó csobogását. Amikor a folyón csónakáztunk legtöbbször eveztünk, ezért a delfinek a közelünkben jöttek fel levegőért és prüszköltek a tavirózsák között, az óriásvidrák sem menekültek el, hanem láttuk a kuckójukat amit fújtatva, vicsorogva, morogva védtek, makianyukát láttunk a vízről a kicsijével egy hatalmas fa odújában a folyó mellet, egyszóval abban a hétben teljesen eggyé váltunk a természettel. 

Visszafelé még Iquitosban aludtunk egy éjszakát, így volt egy esténk körbenézni a városban. Iquitos anno gazdag város volt a kaucsuk gumi miatt, ennek nyomait lehet látni a városon, a gyönyörű házak, terek mind ezt az időszakot hirdetik, illetve bent az őserdőben vannak túlélő fák, akik a kérgükön viselik a kaucsukvadászok karmainak nyomait. Ezeket hatalmas, karmokhoz hasonló fém kampókkal ejtettek a fákon hogy a kaucsuk kifolyjon, ezt a nedvet összegyűjtsék majd eladják. A telepesek hatalmas pusztítást végeztek, és természetesen a munkát az őslakosokkal végeztették el.

Innen Limába repültünk vissza, autót béreltünk, és elindultunk Ica felé.Útközben azért megálltunk megcsodálni a Csendes-óceánt, és átgondolni, hogy ez azért mennyire fantasztikus, hogy ennyire messze az otthonunktól, egy másik kontinensen együtt lehetünk. 

Másnap elmentünk az oázisba, felsétáltunk az egyik dűne tetejére, és onnan csodáltuk meg a kis tavat és többi homokdombot körülöttünk. 

Aznap még elszaladtunk múmianézőbe az inkamúzeumba, majd Paracast vettük célba, hogy onnan elmenjünk egy kis csónaktúrára az Islas Ballestasra. Itt láthattunk kormoránokat, pingvineket, fókákat, csodálatos sziklafalakat, sziklaíveket. Ugyan ezzel a jeggyel körbekocsikáztunk a Paracas Tájvédelmi Terület egy részén,  hogy megcsodáljuk a flamingókat, a vörös homokú strandot, a rengetek fosszíliát, kagylót, csontokat a tengerparton, stb..

Este egy szép kertecskében aludtunk, két kis szobát bérelve, amikor egyszer csak a nyugalmunkat bömbölő zene zavarta meg a szomszédból. Tomi átment kideríteni, mi történik, hát egy kakasviadal helyszíne mellé sikerült szállást találnunk, ráadásul pont a verseny napján... Éjfél után nem sokkal szerencsére véget ért a szörnyűség, így viszonylag hamar álomba tudtunk merülni. Még egy hasonló vicces történetünk van. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy a felettünk lévő emeleten üvölt a tv. De úgy, mintha közvetlenül az ágyunk mellett lenne. Megint Tomi volt az, aki aktivizálta magát, felment szólni, hogy ha lehetséges, halkítsák le, mert nagyon lehallatszik. Egyszer csak halljuk, hogy vége a zajnak, Tomi meg jön le, és meséli mi történt: a szobába behatolva (kopogást úgysem hallották volna a hangzavarban) vagy nyolc munkás aludt szerteszét ágyakon, a földön, a TV meg csak bömbölt max hangerőn. Mivel a kapcsoló nem volt egyértelmű helyen, Tomi a legegyszerűbbnek a vezeték konnektorból való kihúzását ítélte. Amire persze senki még csak meg se rezdült a szunyálók közül...

A következő napirendi pont a Nazca vonalak megtekintése volt, amiket papa szerencsére repcsiről szeretett volna megnézni, így történt, hogy fentről láthattuk a titokzatos ábrákat.. Néhány kör után sikerült is egy társaságot találni, akiknél még volt hely, nem a legdrágábbak voltak, és nem kellett órákat várni az indulásra, úgyhogy nemsokára fel is pattantunk a gépre, és indulhatott a hullámvasút. Mi Lilivel kb. a felénél kidobtuk a taccsot, de azért közben is szorgosan készítettük a fotókat, a többiek kicsivel jobban bírták, viszont utána még órákig rosszul voltak, és ki se lehetett ejteni azt a szót hogy h*ny*s.:D De nagyon megérte, mindent láttunk, amit csak lehetett, a formák valóban ott vannak, és a legtöbb könnyen felismerhető. Kár, hogy nem tudjuk, pontosan mi célt szolgáltak, miért készítették őket a Nazca népek.

Innen indultunk neki Cusconak, végig szerpentineken, csodaszép tájakon. Mii Tomival már megtettük ezt az utat a másik irányba, így tudtuk mire számíthatunk, de így sem tudtuk eléggé felkészíteni a családot. Ekkor már szembesültünk azzal, hogy éjszaka hideg van, de fűtés sehol sincs a szállásokon, jó ha meleg víz volt, és persze a takarók sem elég melegek (milyen jó, hogy nekünk jó meleg hálózsákjaink vannak, még a sátorban sem fázunk sose), de azért nem panaszkodtunk. Olyan sokat utaztunk minden nap, hogy este hulla fáradtan zuhantunk az ágyba, az alvás már igazán nem okozott problémát. Az apurimac-i régióban teljesen véletlenül ráakadtunk egy banánhídra is, amin a legbátrabbak át is mentek, a kicsit gyávábbak csak fényképeket készítettek és messziről nézték a szerkezetet.

Itt sem volt egy szem turista sem, ahogy később is sikerült olyan helyekre ellátogatnunk, ami teljesen érthetetlen módon nem híres. Innen már egyenes út vitt Cuscoba, ahol városnéztünk, elmentünk megnézni a Cusco feletti romvárost, a Sacsayhuamán-t, ami az inkaidőkben közigazgatási, vallási központ volt, és mint fogadó is szolgált a messziről jött kereskedőknek, utazóknak. Itt már megcsodálhattuk a hatalmas, tökéletesre kifaragott kőtömböket, a csatornákat, a kígyó-puma-kondor triót ami több helyen is feltűnik szimbolizálva a lenti világot, a mi világunkat és a fenti világot. Láthattuk a chakanat, vagy inkakeresztet, ami szintén ezt a hármasságot szimbolizálja. Állítólag ez volt a egyik legnagyobb épületkomplexum az inka birodalomban. 

Másnap elstartoltunk megnézni a Machu Picchut. Hajnalban kelés, autókázás hogy elérjük a vonatot, majd több órás sorban állás a buszokra,  végül még pár óra várakozás a rom bejáratánál, így sikerült dél körül bejutni a helyre. Megfogadva a tanácsokat mi is fogadtunk egy vezetőt, aki rengeteg mindent mesélt nekünk az inka kultúráról, és a Machu Picchu történetéről. Megtudhattuk, hogy az első spanyol hódítók megérkezésekor két felé volt szakadva az inka birodalom, mivel állítólag a király iszákos volt, és egyéb komolyabb problémái is voltak melyek akadályozták őt abban, hogy jó uralkodó legyen. A birodalom egy része ezért inkább öccsét, a híres Pachacuteket választotta meg uralkodójául, így Pizarro érkezésekor épp polgárháborút vívtak az inkák. Ez is a spanyolok malmára hajtotta a vizet. E mellett az inkák istenségeiket magasnak és fehérnek ábrázolták, úgyhogy el lehet képzelni, hogyan fogadták a magasabb hódítókat. A spanyolok az elveszett inka aranyvárost keresték, Eldorádót,  melyről semmit sem tudtak, ezért városról városra haladtak, kirabolva mindent, meggyilkolva mindenkit. Ez a hír juthatott el Machu Picchura, ezért hagyhatták el lakói félbehagyva munkáikat, és felégetve mindent maguk mögött a hegyekbe menekültek. Nem tudni, ott mi történt velük, mert más őslakos népek is éltek akkor már a dzsungelben, például akik kiszedve a koponya csontjait zsugorított fejeket akasztanak öveikre. Plusz információ ide: először csak azt hittük, hogy szórakozik a túravezetőnk, mikor mondta, hogy menjünk arrébb, mert spanyolokat hall, de aztán kiderült, hogy nem is vállal Spanyolországból turistákat, mert utálja őket a múlt miatt. Magát inkának tartja, mert alacsony, barna bőrű, szemben a spanyolokkal, akik magasabb és fehér bőrűek, akik a jobb munkákat megkapják, előnyük van az egyetemi felvételin stb. Nem tudjuk, ebből mi igaz, mi nem, máshol nem tapasztaltuk ezt az utálatot, és senki sem említette ezt a hátrányos megkülönböztetést. Mindenesetre elgondolkodtató volt.

Maga a romváros fantasztikus látványt nyújt a hegyek között, két oldalról az öreg heggyel és a fiatal heggyel (Machu Picchu és Huayna Picchu). Valószínűleg nem igazi város volt, hanem a gazdagoknak, az uralkodó osztálynak építették mint nyaraló, ezért leginkább paloták, templomok és obszervatóriumok találhatóak benne. Nehezen megközelíthető, ezért későn is fedezték fel. Vélhetően 1570-ben hagyták el, és majd 400 év után találtak rá. Rengeteg volt a turista, már csak egy irányba lehet haladni, és ránk szóltak, mikor elővettük a szendvicseinket, hogy ezen a területen ne együnk. Nyilván voltak előzményei ezeknek a szabályoknak, de sajnos elég sokat ront az élvezeten hogy semmit sem lehet csinálni csak egymás sarkát taposni... Persze azért nem panaszkodunk, mert gyönyörű volt, varázslatos a helyszín meg az, hogy ennyire épek a házak, de Tomival megállapítottuk, hogy nálunk azért továbbra is messze a guatemalai Tikal maya rom viszi a prímet. Csak az kevésbé van hirdetve és szó szerint a dzsungelben van az állatok között. Lefele sétáltunk (kb. 2óra) akkora volt a buszra várók sora, és mivel még volt időnk a vonat indulásáig, elmentünk termálfürdőzni. Cuscoba éjszaka érkeztünk meg, és közkívánatra még egy napot maradtunk, hogy ne essünk össze a fáradtságtól. Még egy kis városnézés Cuscoban, majd másnap irány a Titicaca tó.

Útközben megnéztük kintről a Raqci romot,

majd letértünk a főútról egy igencsak vékonyka földútra, ami egy kemény szerpentinben végződött, hogy megnézzünk egy eredeti inka hidat, a Queswachaka hidat. Minden évben újrafonják biztonsági okokból, de ugyan azzal a technikával, mint ahogy az inkák készítették anno. Állatokat is áthajtanak rajta, úgyhogy erre nagyobb biztonsággal mentünk fel mint a banánhídra.

Turistát itt se sokat találtunk, csak pár helyit, elköltöttük az ebéd-uzsonnánkat egy gyönyörű domboldalban, majd továbbgurultunk a Titicaca-tó felé. Itt Punoban szálltunk meg egy szép kis hostelben ahonnan másnap vittek minket a kikötőbe, hogy áthajózzunk az úszó szigetekre, Urosra, ahol Aymarak élnek (Olyan őslakosok, mint a Quechuák.). Ezek a szigetek Totoranádból készültek, folyamatosan építik a tetejüket mert az alja rohad el, és le kell horgonyozni őket hogy ne lebegjenek el a helyükről. Ezeken szigeteken élnek mozgatható kunyhókban a lakosok, van általános iskolájuk, de sajnos középiskolába már Punoba járnak ki a gyerekek. Tartottak nekünk egy kis bemutatót a szigetek felépítéséről, a technikai dolgokról, hogy miből élnek (halászat, ezt eladják a piacon, meg a nád eladása), meg hogy általánosságban milyen az élet a lebegő szigeteken. Amit sajnos tapasztaltunk az a víz szennyezése, mert oda engednek mindent maguk alá, és utána abból is isznak meg főznek. Felforralnak mindent, de akkor sem túl egészséges... Egy családdal beszélgetve előkerült egy beteg kisgyerek, akit mama megvizsgált az anyuka kérésére. Lefordítottuk az utasításokat, hogy mit kellene tenniük, meg otthagytuk a literes tiszta vizünket, de ennél többet nem tudtunk tenni. Szerencsére nem volt komoly betegsége, csak hidratálni kellett, mindenesetre vicces volt kicsit a helyzet. 

A szigetek után már délután visszaindultunk Cusco felé hogy megnézzük Moray-t, ami szintén az inkák által épített komplexum, feltételezések szerint meteorológiai laboratóriumként funkcionált. A legalsó és a legfölső pont között több fok különbség is lehet, így kikísérletezték, hogy melyik növény milyen hőmérsékleten, mennyi csapadékkal, napsütéssel produkálja a legmagasabb terméshozamot.  

Kis kitérő ide: Juliaca város Cusco és Puno között fekszik. Ahogy közeledtünk a város felé, jött az első meglepetés. Egyszer csak az autópályán előttünk termett egy másfél méter magas földhányás, keresztben a sávokon, minden előzetes jelzés nélkül. Miután megoldottuk ezt a problémát, kisebb utcákra kerültünk, ahol a bukkanók árkok voltak, de akkorák, hogy gyök eggyel lehetett csak átmenni rajtuk, különben szétroncsoltuk volna az autó alját, plusz mi a második után hánytunk volna. Egyébként ez jellemző volt Perura, többször is volt valamilyen akadály az úttesten, például egy hatalmas sziklatömb, amit jobb esetben körbevettek egy piros szalaggal, jelezve a veszélyt, vagy még ennyi sem. És ezen az úton láttunk egy buszt majdnem felborulni, mert hirtelen akart előzni, persze kanyar előtt, majd hirtelen visszasorolni, mikor látta, hogy jönnek szembe. Ennek hatására a busz két kerékről két kerékre billent többször is, aztán megállt, feltételezhetően az utasok reakciója miatt. 

Innen Lima felé még meg akartuk látogatni az Aguas Turquesas nevű helyet, ami szintén nehezen megközelíthető helyen volt. Útban a türkizszínű kanyon felé Abancay régióban az út mentén teljesen random módon egy sziklaerdőt találtunk, kúpokkal, különleges formákkal meg persze hóval. Persze besétáltunk megcsodálni a furcsa alakzatokat  mielőtt folytattuk volna az utunkat. 

                                                                   A gorilla arccal :)

Az Aguas Turquesas egy kanyon, amiben egy folyó mészkőmedencéket hozott létre, amin minivízesés szerűen folyik le a türkizszínű víz. Itt is csak helyiekkel találkoztunk, turistával eggyel sem. Ez a hely hasonlít a guatemalai Semuc Champey-re, vagy az otthoni Egerszalókra.

Lima felé megnéztünk egy sódombot és a hegyoldalakban fellelhető Puya Raimondii-t, az andok királynőjét. Ez a növény a bromélia családjába tartozik és csak a Cordillera hegyvidékén (3800 méter fölött) található meg, 40 éves korára éri el a reproduktív érettséget. Virágzata hatalmas, buzogány alakú, messziről olyan mintha szobrok állnának a hegyoldalakban. Manapság sajnos a kihalás szélére sodródott, az ember által felgyorsított klímaváltozásnak köszönhetően...

Lima előtt egy kisebb városban szálltunk meg egy domb tetején szép kilátással, egy éjszakát töltöttünk ott majd Limán át felmentünk Huarazba, hogy megcsodáljuk a messze földön híres Huarascan Nemzeti Parkot.

Első nap elmentünk megnézni a Pastoruri gleccsert, ami 4000 méter fölött van, úgyhogy nem voltunk túl izgágák, de szerencsére majdnem a gleccser lábáig el lehet menni kocsival, úgyhogy azok is élvezhetik a látványt, akik nem tudnak órákon át gyalogolni. Itt láthattunk rengeteg fosszíliát, elméletileg dínó maradványokat is, amiket nem találtunk, de nagyon megérte a tó, gleccser, fosszíliák miatt az a pár órás kocsiút a szerpentines földúton. 

 Odafele szénsavas tavak mellet mentünk el amik pezsegtek, és barlangrajzokat is láttunk, nagyon különleges alakzatokkal és emberábrázolással. Visszafele már sietnünk kellett a kocsihoz, mert láttuk, hogy egy hatalmas vihar közeleg, ami el is kapott minket jéggel, hóval meg széllel. Plusz olyan köddel, hogy az orrunkig alig láttunk el. A következő napokban felmentünk egy tóhoz ahonnan rá lehetett látni az egész völgyre és Huarazra, és elindultunk megnézni még egy tavat, de akkora vihar lett és olyan szűk volt az út, hogy majdnem a legvégén visszafordultunk.

Ami jól is jött négy turistának, akik akkor indultak el lefelé gyalog, mert már szét voltak teljesen ázva,  jólesett nekik a kocsi melege. Kicsit sokan ültünk a kocsiban ekkor már, de sok jó ember kis helyen is elfér.:) Erről jut eszembe, hogy a kisebb falvakban többször is álltunk meg stoppos helyieknek, néniknek és bácsiknak, és vittük át őket egyik helyről a másikra. Mindegyik akart fizetni valamennyit, de nem fogadtuk el követve elveinket, miszerint ha már úgyis ugyan arra megyünk, semmibe sem telik hogy őket is elvigyük. Egy alkalommal a stoppos bácsi kutyája végig mellettünk szaladt, vagy előttünk mutatta az utat, látszott, hogy nem először csinálják ezt együtt. Nagyon cuki volt, néha még meg is ugatott minket. Legvégül megnéztük a dínólábnyomokat, amik egy kanyar előtt, épp hogy csak kitáblázva voltak az út mentén. Ha valaki nem tudatosan megy oda, észre sem veszi. De mi ezért mentünk, és nem is csalódtunk. Hatalmas nagy lábnyomokat lehetett látni a sziklafalban, most mát függőleges állapotban, de ez ugye régen vízszintesen volt, csak az idők folyamán felgyűrődött. 

 Innen már Lima volt a végcélunk, ahol leadtuk az autót, majd bementünk Limába is várost nézni. A belső, koloniális rész valóban szép volt, de nehezen tudtunk elvonatkoztatni attól, hogy a külvárosban és Lima körül milyen állapotok között élnek az emberek. Lementünk a San Francisco bazilika katakombájába, illetve az épületben is körbevezettek, majd a limai romokat néztük meg, amit speciális technikával építettek, hogy ellenállóbb legyen a földrengésekkel szemben. A falak egymás mellé állított téglaszerű lemezekből épültek, amit kagylóhéjból, sóderből meg agyagból készítettek. Ezzel a technikával építették a piramist is, amiben kamrákat találtak múmiákkal és különböző ékszerekkel, tárgyakkal.

Ezután hazamentünk hogy papáék összepakoljanak, mert este már indult is a gépük . Nem mondanám, hogy nagyon boldog volt az elválás, de mitől is lett volna egy hónap 0-24 órás együtt élés-utazás után. De azt mindenképp  meg kell jegyeznem, hogy kisebb összezördüléseken kívül nem voltak veszekedések, mindenki élvezte az utazást, még ha el is fáradtunk benne. És azért lássuk be, nem sok család tudná ezt utánunk csinálni!<3  Reméljük legközelebb Szaffi is velünk tud tartani, hogy teljes legyen a csapat.:)

Ui.: Tényleg több mint 3000 féle krumpli van Peruban, köszönhetően annak, hogy a krumpli innen ered, meg a kutatók a krumplik keresztezésével hoznak létre új fajtákat amik lehetőleg ellenállók lesznek a különböző éghajlati körülményekre meg a helyszínen fellelhető rovarokra. Náluk a folyamatos keresztezés egy ellenállóbb krumpli létrehozására irányul. Innen folytatás következik HAMAROSAN!!! :) ahol Tomi anyukájával és bátyjával bejárjuk a kevesek által ismert Bolíviát.