Avagy az élet iskolája

Hátizsákos bandukolás

Hátizsákos bandukolás

Megérkeztünk Völgyzugolyba:) We have arrived in Rivendell :) #hatizsakosbandukolas #ecuador #bañosecuador #rivendell #lordoftherings #backpacking #mochileros #traveling #travelingcouple #travelphotography #paillondeldiablo @fanni.asboth

2019. április 08. - hátizsákosbandukolás

hatizsakos_bandukolas készítette ezt a képet.

Peru alternatívái

img_4322.PNG A csodálatos Tiwanaku romok után visszatértünk Peruba, ahol közös megegyezés után a mászást tettük utazásunk céljává, természetesen a még kimaradt helyek meglátogatása mellett. Vegyesen stoppal és busszal eljutottunk pár nap alatt Punotól első mászóhelyszínünkre, Pitumarcaba, ahonnan e mellett még a turisták által is közkedvelt hely, a Rainbow mountain, vagy szivárvány hegy volt megközelíthető. Hála az iOverlander aplikációnak már volt hova mennünk a faluban, ugyanis más hátizsákosok megjelöltek egy családi éttermet, ahol lerakhattuk a cuccainkat és pár solért elalhattunk. Minden úgy lett, ahogy az a kommentben le lett írva. Bár a falu főterén egyből jöttek a turistaszállító mikrobuszsofőrök, hogy 80-100 solért (6-8ezer forintért/fő) felvisznek valameddig, gondoltuk, hogy ez azért kicsit sok. Előtte leveleztünk már erről egy lengyel hátizsákos párral, valamint a kifőzde tulaja is mondta, hogy van egy alternatív mód 5-5 solért (400ft) feljutni. Minden hajnalban indul egy teherautó helyi munkásokkal fel a szivárvány hegyhez, majd késő délután vissza. Megbeszéltük vele, hogy hajnalban (reggel 4órakor) felmegyünk a hegyhez, este visszajövünk, eszünk nála egy menüt, majd másnap fele cuccunkat ott hagyva egy hétre felmegyünk a hegyek közé mászni. Este még kértünk tőle elvitelre ételt, mert ugyan vettünk főznivalót a túránkra, de annyira fáradtak voltunk, hogy inkább úgy döntöttünk alvással töltjük a főzésre szánt időt. Másnap hajnalban negyed 3-kor keltünk, és a sötét utcákon kicsit sietve, nehogy lekéssük a fuvart, mentünk a megjelölt helyszínre. Az utcában két furgon állt pár emberrel, aztán szépen lassan mindenki összegyűlt, szénabálákat, almászsákokat pakoltak a fedett platóra a falak mellé körbe, arra ültünk le. Egy bő fél óra múlva a sofőr is előkerült, úgy mentek oda az ablaka alá felébreszteni, majd végre elindultunk. Amit maguk közt beszéltek, abból semmit sem értettünk, mert quechua nyelven folyt a társalgás, de amikor minket kérdeztek a kasztíliai spanyolt használták. Vaksötétben indultunk, a plató dugig emberrel, gondoltuk mi. De aztán a következő falvaknál is megálltunk, még több utast vettünk fel, még több zsák meg bála került közénk, egyre kisebb lett a helyünk és egyre jobb a hangulat. :) Útközben ránk is ránkterítettek egy takarót (nem volt meleg hajnalban 4000méter körül), aki tudott, aludt, ülve, állva, vagy csak beszélgettek, viccelődtek egymással. Lassan haladtunk, zötykölődve, sokat kanyarogva mire felértünk 4300-ra. Közben elkezdett hajnalodni, és ahogy beszűrődött valamennyi fény a rakodótér falának deszkái között, úgy váltak láthatóvá utitársaink. Mindegyiken gyönyörű, ezerszínű tradicionális ruha volt, a nőkön kalap szalaggal, a férfiakon kötött fülessapka sok-sok színben pompázva. Csak mi ketten tűntünk ki a sokaságból, mindenki más helyi volt és dolgozni mentek fel, ahova mi szórakozni. Vitték a lovaiknak a szénát, amikkel aztán a turistákat vitték fel a hegyig, finomságokat az alpakáknak, akikkel később fényképezkedni lehetett. Mi Tomival egyből elindultunk az ösvényen felfelé, előttünk-utánunk csak néhány helyi. A napfelkeltét már túra közben csodálhattuk meg. Maga az út fel a szivárvány hegyre nem nehéz, nem hosszú, de mivel magasan fekszik (5000m fölött), ezért aki nem aklimatizálódott kellőképp, annak elég nagy kihívás. Tavak mellett vezetett az út miközben havas csúcsokat és gleccsereket csodálhattunk meg, majd egy kanyar után előtűnt maga a sokszínű hegygerinc. Őszintén szólva oldalról annál a fénynél eléggé csalódottak voltunk, mert nem tűnt valami nagy számnak, de abban egyetértettünk, hogy már az odáig való feljutásért nagyon megérte. De szerencsére, ahogy közeledtünk, egyre szebbek lettek a színek és föntről, 5060 méterről, már tényleg azt láthattuk, amiért odamentünk. Sokszínű, jól elhatárolható csíkok, erős színekkel egy hegygerincen.

 

45482602_658292371234748_6445050614689824768_n.jpg

45574329_466388813767929_8026052325732777984_n.jpg

2d9cd362-547f-41bf-9712-6135ed60b713.JPG

Azt mondják a helyiek, hogy a folyamatosan melegedő mikro-klíma miatt, a gerincről teljesen leolvadt a hótakaró, ezért látható ez a természeti csoda. Az más kérdés, hogy meddig? A gyakori csapadék folyamatosan mossa ki/össze a színeket. Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hogy láthattuk ezt a kis gyöngyszemet. Körben a kilátás is csodás, a völgy a túloldalon mint a mesékben, rengeteg féle színű, plusz nekünk megvolt az a nagy előnyünk, hogy az összes turistát megelőzve, elsőként értünk fel a hegyre. Amikor már kinézelődtük magunkat, meg persze kifotóztuk (a helyieket sem hagyhattuk ki, plusz az alpakkákat is elkaptuk egy körre), elindultunk megnézni a túloldalt, ahol minden vörös színű volt. Közben megtudtuk, hogy a terület egy közösséghez tartozik, és a belépőt nekik fizettük. Átérve a másik völgybe ismét pénzt kértek, mondván, hogy ez már a piros völgy, itt újabb jegyet kell venni. Jól van, gondoltuk, fizessük ki, ez egy másik közösség területe, támogassuk őket is. Igen ám, de alig 5perc múlva megint pénzt kértek, ugyan azért amiért az előbb. Na erre persze mindketten kirobbantunk, hogy azért álljon meg a menet, ez nem így megy, itt a jegyünk, nézzék meg, ezért a völgyért mi már fizettünk. Meg is mutattuk, de végül egy helyi avatkozott közbe, hogy nézzék már meg, tényleg ott a jegyünk, mire továbbengedtek. Ezen kicsit bosszankodtunk, főleg, mivel úgy tűnt, hogy az előző állomás kamu lehetett, és nem értettük, erre miért nem figyel senki. A spanyolul nem tudó turisták, vagy a kevesebb tapasztalattal rendelkezők mind megvették egy szó nélkül ugyan azt a jegyet, ami nem túl tisztességes velük szemben. De sajnos már máshol is tapasztaltunk hasonlót, mit lehet tenni. Észnél kell lenni, hogy minket ne verjenek át. Egyébként a piros völgy gyönyörű volt, meg az utána következő is, ahova mi már nem mentünk el, de beláttuk.

 

45640726_937621116431173_1570589915748499456_n.jpg

45628905_1952431071715951_5664149646730067968_n.jpg

Délután indultunk el visszafelé, főleg mert láttuk, hogy jön egy elég komoly vihar, és szerettünk volna már lent lenni, amikor utolér. Nem is bántuk meg, hogy nem a legmeredekebb, legmagasabb részeken kapott el a jégeső majd hó és később eső formájában megjelenő vihar.

img_3595.jpeg

Lefelé mindenféle helyi dolgokról beszélgettünk egy limai túristával, aki nagyon képben volt történelmi kérdésekben, és teljesen lehidalt attól, hogy képesek vagyunk nem csak követni, de hozzászólni is a témához spanyolul. A hazautat szintén a helyiekkel a teherautón terveztük megtenni, de aztán egy buszsofőr felajánlotta, hogy két órával előbb, mint a helyiek, elvisz ugyanannyiért Pitumarcaba. Limába vitte a turistákat és volt még pár helye a buszon. Neki azért érte meg, mert zsebbe ment a pénz, nekünk meg mert hamarabb és kényelmesen visszajutottunk a faluba. Viszafelé szembesültünk az útviszonyokkal: földút, szerpentín, egysávos, 300méteres szakadék, szalagkorlát nuku. Örültünk, hogy reggel nem láttuk, milyen körülmények között megy fel az a teherautó... A faluban megbeszéltük a továbbiakat a főnökkel, és kerestünk valakit, aki felvisz az összes cókmókunkkal másnap reggel a mászóhelyre. Kilométerben nem volt sok, de magasságban 500 méter, kb 3-4 óra gyalog. És egy heti kaját, mászócuccokat rossz táskákkal nem szívesen cipeltünk fel. Találtunk is valakit, aki nem olyan horror áron (de nem is olcsón) másnap reggel felvitt volna a helyi közösségbe, Chacho Huallyasca-ba. Azonban nem volt ott a megbeszélt időpontban, sem utána, úgyhogy mást kellett megkérni aki viszont jóval drágábbért vállalta. Más választásunk nem lévén, vele mentünk fel, és kb fél óra alatt meg is érkeztünk a helyszínre. A közösség kb 10házból állt, elszórva a folyó mentén, mindenhol megművelt földek, kaszálók, meg rengeteg alpaka.

61ed36c4-52fe-4a40-96ec-d12e942eea52.JPG

Embert nem is láttunk. Az első nénit, aki szembejött, kérdeztük meg, hogy tudja-e, hol találjuk a hölgyet, akivel előzőleg whatsappon beszéltünk, de a néni csak értetlenül nézett ránk, majd quechuául válaszolt. Nem beszélte a spanyolt. Aztán előkerült egy bácsi, akivel megbeszéltük a dolgokat. Megmutatta, hova sátrazhatunk, illetve, hogy van egy régi iskola is, egy tanterem, amit már nem használnak, és oda is nyugodtan bepakolhatunk. Inkább a termet választottuk, mivel kint a sátrazós rész úszott a vízben. Volt kinti csap mosogatáshoz, iváshoz, főzéshez, szárazwc-k az erdőben, mászószektoronként is egy, szóval az egyik legjobban felszerelt mászóhely volt, amit láttunk. Fizetni a bácsinak fizettünk aszerint, amit a neten meg a teremben található kallerben találtunk. Később kiderült, hogy egy hónapja megváltoztatták a szabályokat, és naponként kell fizetni, nem hetente, amin mi egy kicsit kiakadtunk, mert az üzenetváltások során ez egyszer sem volt megemlítve. Nem is volt nálunk elég pénz, úgyhogy végül a régi rendszer szerint fizettünk, és maradtunk egy hetet. Aztán persze kiderült, hogy nem is a helyiek emeltek az árakon, hanem aki megtalálta a helyet mint mászóhely, és elkezdte kiépíteni az utakat. Mondtuk hogy oké, de akkor valahol tegyék elérhetővé ezt az információt, mert nem fer, hogy már csak a helyszínen szólnak róla. A bácsi nagyon kedves volt, nem haragudott meg senki senkire, gyorsan berendezkedtünk, és mentünk mászni a felettünk lévő szektorhoz. Minden szektor 4100 méteren volt, és mindegyikhez fél-1 órát kellett felfelé sétálni. A bemelegítéssel nem volt gond.... Mindenféle utak voltak, pozitív, függőleges, áthajló, a szikla típusát tekintve mészkő, jól tapadt, az utak általában jól voltak biztosítva. Egy baj volt csak, kb minden délután 2 körül óraütésszerűen megjött a vihar. Jobb esetben esővel, rosszabb esetben jéggel. Ezért a délelőttöket kellett kihasználnunk nagyon, mert délután mindig kényszerpihenőt kellett tartanunk. Kivéve persze az áthajlásban, úgyhogy néhányszor már ott ért minket a vihar. Többnyire én biztosítottam, Tomi meg mászott a cseppköveken, meg lógott róluk mint egy kis denevér. De sokszor ezt se tudtuk bejátszani, mert nagyon hideg lett a szél és eső miatt, meg ha olyan irányba fújt, akkor az áthajlásban is dermesztő hideg lett. Ugyan ilyen okokból sok út el volt ázva, de azért még így is maradt elég, ami kihívást jelentett. Első és második nap találkoztunk egy lengyel párral, akik Pitumarcaban hagyták a cuccaikat, és csak a legszükségesebbekkel sétáltak fel reggelente. Nekik ilyen kevés cuccal 1-1,5 órás túra volt. Velük cseréltünk információkat, mert hozzánk hasonlóan ők is hátizsákoztak, csak az ellenkező irányba haladtak, mint mi. Volt, hogy a szárazwc köré álltunk, ahol némileg védve voltunk a jégtől és beszélgettünk. Nincs is meghittebb egy nyitott klotyó fölött társalogni... :D Esténként egyedül voltunk a tanteremben, a parkettára terítettük le a szőröket és az általános iskolai kisasztalon, kisszékeken főztünk vacsorát magunknak. Egyedül az ötödik esténken zavartak meg minket, mert tanfolyamosok érkeztek Limából, így együtt aludtunk kb. 8-an a teremben. Másnap láttuk, ahogy az alaptechnikákat mutogatják nekik, este pedig a csomózási módokat gyakorolták. Jó kis nosztalgia volt ez nekünk, sokmindennel együtt az arco-i mászótanfolyamok, táborok is hiányoznak az otthoni életünkből. Az egy hét leteltével megállapítottuk, hogy ezen a helyen sokkal több időt is el lehetne tölteni. Nem csak a gyönyörű sziklafalak miatt, hanem a mindent belengő eukaliptuszillat, a folyó csobogása, a zöld hegyoldalak, a végtelen kanyonok, az idióta alpakák és a két házőrző szárnyas (talán lúdféle) miatt is, akik konkrétan egyszer meghátrálásra kényszerítettek minket. (Nagyon ijesztő tud lenni egy göcsörtös csőrű, felfújt, sziszegő, morgó nagy állat. Ráadásul begörbített nyakkal, lassan, de folyamatosan közelített a szárnyait emelgetve. Inkább továbbálltunk.)

2936797d-befe-4588-a68b-fb53fa44feb9.JPG

1fe36686-51ff-45e9-a9c5-71c66b91a704.JPG

54731302_805880156601153_7887370876876750848_n.jpg

De más időszakban, amikor kevesebb az eső és egy kicsit melegebb van, még jobb lett volna maradni. Innen visszamentünk a faluba gyalog kb. 1 óra alatt, ahol még egy éjszakát töltöttünk. Reggel, mivel az étterem, ahol megszálltunk a főtéren van, konstatáltuk, hogy  a téren valamiféle ünnepség zajlik. Más-más közösségek táncoltak népviseletben, és a nyertesek pénzt és tetőt kaptak az államtól. Körülöttük szintén a közösségek árulták az általuk termelt vagy készített árukat, ami lehetett méz vagy bármilyen más apikultur termék, eper, lekvár, szőttes, sapka, erszény, sült tengerimalac, főtt ételek stb.

54514432_255827502024102_3013468089892208640_n.jpg

img_4312.JPG

img_4267.jpeg

b00e3f0e-33e1-4426-871d-d7c53fff4b10.JPG

96fdc57e-53e9-4d82-ac4c-777df43894b1_1.JPG

Elbámészkodtunk itt egy órácskát legalább, aztán elindultunk Arequipa felé. A főútig kollektívóval mentünk, onnan pedig stoppal egészen a városig. Az első stopp alatt várakozás közben körénk gyűltek az iskolás gyerekek és kérdezgették, hogy honnan jövünk, hova megyünk, mit csinálunk, stb. Elmagyaráztuk nekik, aztán azt is, mi az, hogy stoppolás, míg végül beálltak ők is segíteni. Ami vicces, hogy az első kocsi így állt meg, hogy ennyien stoppoltunk.:) Innen egy hosszú stoppal az imádott Juliacaig jutottunk, ahonnan még este egy busszal kimenekültünk a legközelebbi faluig, ahol a rendőrőrs mögött sátraztunk le. Reggel láttuk, hogy mögöttünk egy iskola van, ahol ápolókat képeznek. Miközben a reggelinket készítettük (helyiektől vettünk sajtot és azt ettük fokhagymával meg az elmaradhatatlan reciklált kenyérrel) odajött egy lány, aki ápolónak tanult, és elkezdtünk vele beszélgetni. Megkínáltuk a reggeliből, erre ő odaadta az almáját, banánját, üditőjét. Mi persze nem akartuk elfogadni, de kérte, hogy ne utasítsuk el, szeretné ha elfogadnánk, sokat jelentene neki. Végül hiába tiltakoztunk, otthagyta a csomagot, mondván, neki még van más is. Fél óra múlva jött ki megint, egy nagy zacskóval, hogy ezt pedig a büfésnő küldi. :) Tele édes puffasztott rizzsel, magokkal, szárított banánnal, két yoghurttal, kenyérrel. Mi persze teljesen elképedtünk, hogy ezt miért kapjuk? Beszélt a büfésnénivel, mesélt rólunk, és aztán ő ezt küldte. Pedig azt elhiheti mindenki aki ismer minket, hogy nem adtuk elő a hattyúk halálát, nem kértünk, nem panaszkodtunk. Hát így stoppoltunk tovább, és egy kamionos el is vitt egészen Arequipáig elképesztő tájakon keresztül.

Itt már várt ránk Carmen, akinek a kontaktját a kedves Kriszti-mászósbarátnőnktől  kaptuk meg, aki Carment Kínából ismeri! Micsoda ismeretségi háló, kéremszépen! Szóval Carmen a munkahelyén várt ránk, és egyből hazavitt, ahol anyukájával (Andrea), a menyével és unokaöccsével meg unokahúgával él együtt. Az ő nappalijukban aludtunk végül 2éjszakát. Carmen körbevezetett a fehér városban, mindenről tudott egy csomó dolgot mondani, próbált minél több mindent megmutatni.

img_4363.JPG

img_4393.JPG

Anyukájával reggeliztünk, rengeteget beszélgettünk vele, és miután hazajöttünk mászásból, készítettünk nekik bundás mkenyeret salátával, ami szerecsére mindenkinek ízlett. Még a receptjét is elkérték. :D

img_4480_1.JPG

A mászóhely könnyen megközelíthető volt, egy völgyben található, ahol mindenfélét termelnek az emberek. Érdekes hely, mert Perunak az a része sivatagos, nagyon száraz, mindenhol csak szikla, kő, meg homok található, meg néhány kaktusz. De a művelt területek mint oázisok zöldelnek a folyók hordalékán és más színekben pompáznak, attól függően, mit termelnek ott. Ahol mi másztunk, onnan rá lehetett látni az egyik vulkánra, a Misty-re, ami Arequipa fölött szunnyad. Érdekes hely volt, egész sok úttal, de nagyon meleg volt, úgyhogy egy nap ott bőven elég. 

img_4424_1.JPG

54436598_1243813282445151_5356804746260774912_n.jpg

Carmen anyukája még átvitt a húgához is, ahol négy gyerek volt, mert ott is alhattunk volna a tetőn, de végül Carmenéknél maradtunk mindkét este. Ezután busszal kimentünk a főútra, és onnan egy óra várakozás után felvett egy csávó, aki Limába ment. Először csak annyiban egyeztünk meg, hogy mivel a vadiúj kocsi nem az övé, ő csak leszállítja, ezért csak a következő faluig visz el, mivel nem szállíthat utasokat. Aztán addig addig beszélgettünk, míg végül csak vitt tovább, majd mondta, hogy akkor igazából el is visz a célunkig. Kétszer állítottak meg rendőrök, a második lefizetést már mi fizettük, a harmadik ellenőrzési ponton inkább kiszálltunk, átsétáltunk, majd visszaszáltunk a túloldalt várakozó kocsiba. Este meghívtuk vacsorára, a hideg kocsiban az üléseken töltöttük az éjszakát, majd korán reggel indultunk is tovább. Limába már volt couch surfingünk, előre leleveleztük szerencsére, ők otthon vártak minket. Útközben megettük életünk első sevichéjét, ami nyers hal citromos- borsos- hagymás szósszal, főtt édesburgonyával, pirított sós kukoricával, zöldalgával, meg kagylós tésztával. Nagyon finom volt!:) Vendéglátóink bevittek este a városba megmutatni mindazt, amit Papáékkal nem láttunk (szerelmesek parkja, sóhajok hídja, Barrancas negyed) plusz megvacsoráztattak egy kebabosnál!:D Ott ez olyan, mint nálunk 10évvel ezelőtt egy mexikói étterem. Kuriózum.:) Nagyon tetszett minden, főleg Barrancas, érdekes negyed, tele falrajzokkal, zeg-zugos utcákkal, utcazenészekkel. Másnap busszal kimentünk a város szélére, és onnan először egy gyümölcstermelő apa-fia vettek fel, majd egy kamionos, aki éjjel a Huarazba tartó út kereszteződésénél tett ki. Itt egy cukornád ültetvény mellett sátraztunk, majd másnap stoppoltunk tovább. Első stoppunk nem sült el túl jól, mivel annak ellenére, hogy okulva előző esetekből előre tisztáztuk, hogy mi az hogy autóstopp, a csávó az első fizetős kapunál (kb 10perc közös utazás után) velünk akart fizettetni, majd pedzegette, hogy igazából a benzinpénzt legalább fizessük ki. Erre persze mi mondtuk, hogy pont ezért magyaráztuk el az elején, mi az az “a dedo”, és hogy csak akkor vegyen fel, ha ezekkel a feltételekkel is elvisz. Természetesen ezek után mondtuk neki, hogy akkor álljon meg, kiszállunk. Ő még magyarázott valamit, hogy kicsit még tovább visz, de mi ki akartunk szállni, úghogy végül kirakott. Arra már nem tudott semmit sem mondani, hogy nélkülünk is elmegy ugyanoda, neki tökmindegy lenne... Ezután egy kicsit leforrázva elkezdtünk sétálni az út szélén, mert a közelben volt egy falu, és kellettek alapanyagok főzéshez, meg benzin is a benzinfőzőnkhöz, mert már készültünk első mászóhelyünkre. Ahogy az út mentén sétáltunk, egy paradicsomföld mellé értünk, ahol Tomi szokásához híven elkezdett beszélgetni a munkásokkal.

img_3851.JPG

Aminek az lett a vége, hogy két zacskónyi paradicsomot ajándékoztak nekünk. Gyorsan helyrebillent az egyensúly, már sokkal vidámabban meneteltünk tovább. A falu végén pakoltunk le, és átmentünk a szembenlévő házhoz megkérdezni, hogy merre találunk boltot. Hosszas kiabálás után kijött egy ember maszkban, vöröskeresztes sapkában, nem kis megrökönyödésünkre.

img_4808.PNG

Elmagyarázta, merre van a bolt, majd miután megkérdeztük, hogy milyen messze van, kölcsönadta a biciklijét!!!! Konkrétan! Persze mit tudtunk volna vele csinálni? Ketten nem férünk el rajta, pláne a rengeteg cuccal, de akkor is. Úgyhogy amíg Tomi elkerekezett, én figyeltem, amint a bácsi továbbra is a csodás felszerelésében hogyan metszi le a fák ágait. Kérdeztem, hogy kell-e segítség, de nem kellett. Egy fél óra múlva megjött Tomi, már messziről csengetve és lengetve a zellert, és elmesélte, hogy a boltban az eladónő felismerte a biciklit, és gyanakodva megkérdezte, hogy ez a Tomié-e, mert mintha a testvérének is ugyan ilyene lenne. Gyorsan kiderült a turpisság: a bácsi a családi üzletbe küldött minket vásárolni, természetesen, a húga boltjába, aki meg felismerte a bicajt. Megosztva a bácsival ezt a jó sztorit az is kiderült, miért van a maszk: tengerimalacokat tenyészt, és őket tisztította. Habár a vöröskeresztes sapkára ez sem ad magyarázatot. :) Ezután pár kollektívó után, akik azt bizonygatták, hogy itt nem jár senki, szóval vagy velük megyünk sok pénzért vagy itt éjszakázunk, megállt egy kamion, és elvitt a következő megállónkig, Inkawakankáig (quechuául az Inka könnycseppe). Ez is egy quechua közösség területe, 2019 márciusától kell majd a belépőknek fizetnie, de csak egyszeri alkalommal. Gyönyörű gránit és mészkősziklák, már most egész sok kiépített úttal, pedig nem olyan régen kezdték el a mászók látogatni.

img_4791.PNG

img_4801.PNG

b2cd4fb7-e5c9-4b6a-9718-a352c4261a18.JPG

8cd84cf9-117d-4cc8-8882-20a906f4c5ee_1.JPG

Kezd a fél órára lévő Hatun Machay helyébe lépni, az ott fenálló problémák miatt. Egy szem bácsi volt ezen a területen, aki a tehenekre, kecskékre, bárányokra vigyáz, ő mutatta meg hol van csap folyóvízzel, a szárazwc-k, stb. Láttuk, hogy ő tűzön főz, úgyhogy tekintettel arra, hogy nem volt nagyon sok fa meg bokor a területen, a kiszáradt ágakat neki gyűjtöttük, mi meg a gázfőzőnkön főztünk.

eec2e09f-ea35-4046-a91b-72bc7469ba97.JPG

A sátrat a szél ellen egy tetőtlen házban vertük fel, az ajtót meg sziklákkal eltorlaszoltuk, mivel a bácsi figyelmeztetett, hogy a kutyák előszeretettel rájárnak a mászók kajájára. Kb 5napot maradtunk ezen a helyen, felfedezve minden szektort, barlangot, barlangrajzok után kutatva. Ugyanis az egyik szektor neve az volt, hogy Rupestres, vagyis barlangok. Amiből mi természetesen a pinturas rupestres-re asszociáltunk, ami barlangrajzokat jelent. És tényleg!

img_3860.jpeg

A mászóhely mellett egy kis fülkében ott voltak gyönyörűen kivehetően a rajzok! Ezen kívül még egy csomót találtunk, de egyik sem volt ilyen jól látható, felismerhető, mint ezek. Tomi itt mászott egy gyönyörű, számomra nagyon félelmetes, plafonos utat (7c+), ahol betmenezett is egy fogáson fejjel lefelé, meg mindenféle durva dolgokat csinált, én inkább a technikámat meg a pszichémet építgettem áthajlásokkal meg repedésekkel, több-kevesebb sikerrel. Egyik alkalommal Tomi egy érdekes dologról számolt be a mosdóról visszajövet, mégpedig hogy szembejött vele egy furcsa csapat, ami egy kisbociból, egy kiskecskéből és egy kisbárányból állt. Sehol egy felnőtt, se közel se távol, nulla felügyelet.

b4f061d0-6673-4189-b1c2-4cc2439dbcc1.JPG

Ezután figyeltünk fel arra a furcsa jelenségre is, hogy a kisboci annak ellenére, hogy a fajtársaival is lehetne, folyton a kecskékkel lóg. Meg is kérdeztük a bácsit, hogy ez hogy lehet, mire ő elmesélte a következő históriát: amikor még a boci csak pár hetes volt, anyukájával fent legeltek a sziklák tövében. Nem tudni hogy, de az anyuka leesett, és halálra zúzta magát, otthagyva borját, aki még nem tudott magáról gondoskodni. Mit volt mit tenni, a bácsi lehozta a bocit, és mivel csak egy kecske mama volt az állatok között, akinek kicsije volt, gondolta egy élete, egy halála, megpróbálja vele megszoptatni a tehenet. Elkapta a kecskét, és tartotta, amíg a kicsi evett. Ezt többször is megismételte egy nap, és csinálta ezt hetekig, hónapokig, egészen addig, amíg a boci el nem kezdett füvet legelni. Mivel megszokta, hogy kecskéből jön a táplálék, elkezdte őt követni mindenhová, és ezért jár még mindig a kecskékkel mindenfelé. Megkérdeztük tőle, hogy tapasztalta-e, látott-e ilyet már előtte, de nem. Ezidáig nem tudta, hogy kecske tejen is fel lehet nevelni tehenet. Igazán szép történet, gondoltuk. Ez után a gyönyörű, nyugis hely után átstoppoltunk Hatun Machay-hoz(a nagy barlang quechuául), ami azonban túl messze volt az úttól ahhoz, hogy minden cuccunkkal felgyalogoljunk, a szintkülönbségről nem is beszélve. Úgyhogy az út mentén egy elhagyatott házegyüttes hátuljában vertük fel a sátrat, sziklafalat építettünk szélfogónak, aludtunk, majd másnap minden cuccunkat ott hagyva, csak a mászócuccot vittük magunkkal, felsétáltunk jó korán a mászóhelyre.

img_5015.JPG

img_4812.JPG

img_4823.JPG

Ez a hely is egy helyi Quechua közösség területe, és jó pár évvel ezelőtt egy argentín mászónak köszönhetően kiépítették úgy, hogy Peru egyik legjobb mászóhelye lett. A mászó rengeteg pénzt fektetett bele, sok utat nittelt ki, épített egy 40főt befogadó házat zuhannyal, WC-vel a mászóknak, kempinghelyet, stb. A hely nagy forgalmat bonyolított, majd a helyiek több pénzt akartak, más súlyozással. Ennél több információnk nincs a konfliktus mibenlétéről, de tény, hogy az argentín srác valamiért teljesen megőrült. Felgyújtotta a menedékházat és amennyi nittet tudott, annyit kiszedett az általa épített utakból, így az utak száma kb a felére csökkent. (Volt vagy200út..) Hát így történt, hogy tavaly már Inkawakankához lett szervezve mászófesztivál, és egy mászóval sem találkoztunk Hatun Machay-ban. Helyieket láttunk, és este négy fiatallal is összefújt a szél, akik egy 3év projektjét, egy high line-t próbálták ki a kanyon felett. (Mint a slack line, csak 400méter magasan, kifeszített kötél, amin átsétálsz, mint a kötéltáncosok.) Az, hogy még turisták sem voltak, ez azért érdekes, mert azon kívül, hogy a hely egy varázslat a kőerdő miatt (kőkúpok, kőfigurák, furcsa alakzatok, mint amilyet Mamáékkal találtunk, csak 5x akkora), még 12000 éves barlangrajzok és kővésetek is találhatóak.

img_4967.JPG

img_4888.JPG

img_4864.JPG

img_4886.JPG

És nem egy, hanem rengeteg! Mi körbesétáltuk az egészet rajzokra vadászva, az utolsókat már sötétben, fejlámpával láttuk, de annyira szépek voltak, hogy muszáj volt megkeresni az összeset. Arcok, emberek, lámák, harcosok, majom, hal, kaméleon, nap, megfejthetetlen ábrák meg még egy csomó minden. És volt, ami színes volt! Zöld, sárga, piros! Holdnaptár befaragva egy kőtömbbe! Ember, aki lámákat hajt! Egy tenyérvéset! Fantasztikus volt. És huarazban sehol sem hirdették, nem reklámozták.

2a43ab0f-d5c0-4b23-a84b-aa72cfffd4f6_1.JPG

48bbb117-930a-4043-af2e-6a57b4c311c0_1.JPG

09308e37-9246-430c-91a0-9e17bc144212_1.JPG

a0a2e760-6549-4c52-ad84-27b44cf50615_1.JPG

dc2b4ae5-ba30-49a7-ae97-64e3ae80ace0.JPG

da167ca0-5feb-4c8b-9918-7f30400eead9.JPG

Pedig az egyik legcsodálatosabb dolog volt, amit Peruban láttunk, beleértve a Machu Picchut. Ezért is hihetetlen dolog sziklát mászni, mert a legtöbb hely, ahol a szikla mellett mindig volt valami elképesztő természeti, és/vagy környezeti érték turisták nélkül, rengetegszer eldugott kis falukban a hegyek között. Persze 15 kiló extra az összes felszerelést nézve, de az exkluzív helyek és élmények miatt megéri cipelni. Egy gyönyörű naplementét is megcsodálhattunk itt, majd lefele rekordot döntöttünk a fáradtságtól ólomsúlyú, remegő lábainkkal is.

9bcffe5d-8810-4738-bc07-be9fb31e7ce9.JPG

Másnap reggel továbbstoppoltunk Huarazon át  Carhuazba, ahol rengeteg kaját recikláltunk egy helyi piacról, majd elfeleztünk egy pizzát és egy lasagnát egy argentín étteremben.Ez volt már hónapok óta minden álmunk, úgyhogy végül engedve a kísértésnek megleptük magunkat még egy 2literes limonádéval karöltve. Miután elfogyasztottuk a finomságokat elkezdtünk kérdezősködni, hogy nem tudnak-e valamilyen helyet a közelben ami olcsó, ahol lehetne sátrazni, ahol ott lehetne hagyni a cuccainkat, amíg mi elmegyünk a négy napos Santa Cruz nevű túraútvonalra. Kis kupaktanács után elmondták, hogy a nagyszülőktől rájuk maradt egy ház, amit senki sem használ, és oda nyugodtan pakoljunk be, aludjunk ott, amíg meg várunk rájuk, hogy átkísérjenek, fürödjünk le ott helyben. Nem lehetett elutasítani egyik ajánlatot sem, főleg, hogy megint eltelt egy kis idő fürdés nélkül. Hát így lett egy saját házunk a semmiből. Hihetetlen kedvesség ismét! Másnap nagyon korán keltünk, hogy időben elkezdjük a túrát. Gyorsan átjutottunk a következő kisvárosba, Yungayba, ahonnan busszal lehetett eljutni Vaqueria-hoz, ahonnan a túra indult. De mint kiderült, az út olyan szerpentines, és gödrös (nyílván földút), hogy 3-4óra az út, ráadásul másfél óra múlva indul a következő kisbusz, és jóval többe kerül, mint ahogy azt hallottuk. Úgyhogy mi Tomival otthagyva a többi, a vezetővel veszekedő turistát (mindenki sokallta az összeget) elkezdtünk stoppolni. És lassan bár, több stoppal, de eljutottunk a fölé a pont fölé, ahonnan a híres Laguna 69 túraútvonal indul. Két stoppolás között előbb megcsodálhattuk Peru legmagasabb hegycsúcsát a Huascarán-t, ami Góliátként emelkedett a környező területek fölé, illetve följebb a Llanganuco türkizkék vizét.

f19541a3-3441-4aab-8e59-cba84c400380.JPG

Idáig vittek minket, itt kiszállva találkoztunk egy másik stoppossal, aki már 4 órája várakozott ott a semmi közepén... Kicsit megijedtünk, hogy akkor hogy lesz ez, de hatalmas szerencsénkre megérkezett az a kollektívó, amivel reggel jöttünk volna. Csak mi azóta már tavakat néztünk meg, vízeséseket fényképeztünk le és nagyon érdekes emberekkel ismerkedtünk meg. Például utaztunk egy agronómussal, aki azért jött oda, hogy területet vegyen, mert az epernek kiválóak a viszonyok ott. Szubtrópusi az éghajlat, magasan fekszik, ezért nincs kártevő ,mert alacsonyabb az oxigén tartalom, így nem kell peszticideket használni. Ő mesélt magáról egy nagyon szomorú történetet: kilencen voltak testvérek, amiből most ketten vannak életben, mert amikor Yungay-ban volt egy óriási földrengés, heten az életüket vesztették. Akik ketten életben maradtak azok azért, mert nem otthon tartózkodtak... Szóval nagy örömködés után bepréseltük magunkat a kisbuszba, Tominak már csak almazsákokon jutott hely, a hátizsákokat meg a kupac tetejére tettük a tetőn, ráigazítva az alulméretezett ponyvát. Sebaj, úgysem fog esni! Természetesen egy óra zötykölődés után, ha szakaszosan is, de eleredt. Ráadásul kb másfél-2 óra után, egyszer csak megálltunk, mert defektet kaptunk. Aznap ez volt a jármű második defektje, úgyhogy ami gumink maradt, az nem volt felfújva, így várni kellett valakit, aki tud ebben segíteni.

img_5078.JPG

Egy darabig tudtunk kint várakozni a füvön egy kis mezőn, de aztán elkezdett újból esni az eső, így visszaszorultunk mindannyian a buszba, és vártuk a csodát. Ekkor már délután 3-4körül lehetett. Közben Tomi elszórakoztatta a képeinkkel és mászós videóinkkal a helyi közönséget, majd kb. 2óra után jött egy kamion, aminek volt eszköze a kerék felfújásához (kompresszor). Innen már további problémák nélkül haladtunk tovább, és szépen, kb 6 órával később mint terveztük, be is szálltunk a túraútvonalba. Mivel Tomi új barátainak (egy kedves helyi családnak) megígértük, hogy benézünk hozzájuk, megkerestük a házukat, ahol körbevezettek, megmutatták a tengeri malac tenyészetüket, és vettünk tőlük nagyon olcsón egy-egy saját kézzel készített sapkát, meg egy báránybőrt a lámabőr mellé derékaljnak. Már szürkületkor mentünk tovább, bár ők marasztaltak, de úgy éreztük, muszáj ma még legalább pár km-t megtennünk, hogy ne holnap szívjuk meg. Így egy őrbódé előtt vertünk sátrat, egy gyönyörű folyóvölgyben, minden zöld, bárányok, kecskék, tehenek körben amíg csak a szem el nem látott. Estére megjött az eső is, ami aztán a következő négy napban csak pár órácskára múlt el. A túra egészét jellemezve elmondható, hogy az egyik legszebb útvonalunk volt a folyamatos eső ellenére is. Lépten nyomon vízesések, gleccserek, türkiz tavak, zöld kanyonok, majd amikor felsétáltunk egy gleccsertóhoz, 180fokban gleccserek panoráma képe fogadott. Voltak turisták, de inkább csoportban túravezetőkkel, szamarakkal, egyedüliekkel mint mi nem nagyon találkoztunk. A második napon előbb enyhén emelkedő tőzegmezőn keltünk át, gyönyörű légszakállas erdők mellett, majd egy gleccser mellett elhaladva feltúráztunk 4850m magasan fekvő hágóig (Punta el unión). Pár percre felszakadozott a felhőzet és láthattuk a lélegzetelállító tájat is...

img_5171.JPG

img_5129_1.JPG

img_5232.JPG

 

img_5206.JPG

img_5294.jpeg

img_5384.JPG

img_3982.jpeg

Innen leereszkedtünk a szomszédos völgybe, telis-tele zuhatagokkal és persze az elmaradhatatlan gleccserekkel. Az esőn kívül a második nap kaptunk egy kis nehezítést is. Estére annyira eláztunk (bakancs, esőkabát, pulcsi, vízhatlannadrág alatt), hogy én beültem egy áthajlás alá a cuccokkal dideregni, Tomi pedig elment egy megfelelő zugot keresni, ami száraz, ahol tüzet lehet gyújtani és ahol le tudunk feküdni és elég hely van  kiteríteni a vizes cuccainkat. Persze a táskák is beáztak valamennyire, de ami a legfontosabb, a hálózsákok szárazak maradtak. Talált is egy nagyobb áthajlást (voltak rajta zia nyomok is) ahova, bár a sátor felállítva nem fért el, bebivakoltunk. Kiterítettük a vizes cuccainkat, majd a tömb alatt levő gallyakból Tomi tüzet csiholt, amitől átmelegedtünk egy kicsit.

img_3961.JPG

img_3965.JPG

Gyors főzés, majd a sátorponyvával betakaróztunk és alvás.  Erre rájött, hogy éjszaka meglátogatott minket a rosszullét, hasmenés, hányás formájában. Így másnap úgy döntöttünk, inkább csak egy kicsivel feljebb verjük fel a sátrat, ahonnan közelebb van a gleccsertó, és egész nap pihenünk, mert annyira legyengültünk. Találtunk is egy ideális kis zöld tisztást az Alpamayo hegy alaptábora mellett, ahova két eső között gyorsan feldobtuk a sátrat és befeküdtünk pihenni. Ahogy elállt az eső/hó, azonnal kikémleltünk a sátorból és 1-1 órára láthattuk a havas hegycsúcsokat. Tényleg nehéz szavakba önteni a látványt, a gigantikus méreteket és a természet erőit... Tomi készített is time-lapse felvételt, a változékony időről, amit megpróbálunk majd insta/fbra feltölteni. Brutál szép volt. A másnapi túrázás nem volt kellemes, kivoltunk teljesen, mert enni nem tudtunk. Amit leerőltettünk az pedig egyből kijött. Azért csak feltúráztunk az Arhuaycocha tóhoz (4420m), ahol egy órácskát csilleztünk és néztük, ahogy a gleccser apránként a tóba szakad.  

img_4034.JPG

Persze az eső meg szinte konstans esett... Végül arra jutottunk, hogy inkább húzzuk meg ezt a napot, és innen fejezzük be a túrát, mert olyan állapotban voltunk, hogy féltünk, másnap már nem leszünk rá képesek. Így esett, hogy a kb 65km-es túrából 32km-t utolsó nap tettünk meg brutális iramban, hogy estére a faluba, Cashapampába érjünk. Sötétedés után még kb 1,5 órát mentünk fejlámpákkal, mire elértük az első házakat. Fogalmunk sem volt arról, hogy mikor és honnan mennek kollektívók vissza Carhuazba, ahol a cuccainkat hagytuk. Aztán egyszer csak, ahogy a sötét házak között mentünk, jobb kéz felől sátortábort pillantonttunk meg. Sok ember nevetgélt, evett egy fedett rész alatt, úgyhogy ott megkérdeztük, hogy mi a helyzet a kollektívókkal. Pont egy túravezetőbe botlottunk bele, aki elmondta, hogy másnap indulnak már csak buszok, de ők mennek reggel és van helyük, beférünk mindketten. Aztán behívott egy kis szobába, ahol a szervezők ettek, és nekünk is adtak egy tál levest meg tésztát. Nagyon jól esett, mert mi már csak zacskós levest tudtunk volna csinálni, a többi főzős kajáinkat már feléltük, meg hát nagyon fáradtak voltunk, sokat spóroltunk azon, hogy nem kellett főzni. Majd miután kiakasztottuk a vizes holmikat felajánlotta, hogy ha akarunk, aludjunk az egyik felvert sátorban, mert egyel több van, mint kellene. Persze ezt is elfogadtuk bő hálálkodások közepette, és én el is mentem aludni rögtön. Elmondhatatlan volt az az érzés, amikor vízszintbe kerültem, száraz hálózsákba. Tomi még maradt kicsit a többiekkel, ugyanis a helyi tulajdonos mint kiderült, világhírű hárfaművész, és elkezdett játszani az embereknek. Nem szokványos darabokat, hanem népi dalokat. Tomi mondta, hogy amit előtte, látott, hallott, lágy, előkelő hárfarigmusokhoz képest, a bácsi heavy metált játszott rajta. Vad, pattogós ütemeket, az ujjaival meg úgy tépte a húrokat, mintha a fejébe vette volna, hogy a dal addig tart, amíg bírja a hárfa. :) Ehhez még énekelt is, így volt teljes a show :) Tomi vett is fel videóra néhány dalt, elképesztő, milyen ügyesen szaladgálnak az ürge ujjai a hárfa húrjain. Másnap tényleg elvittek Carhuazba, valamennyit fizettünk is, letettük a cuccainkat, aztán elmentünk a kórházba. Attól féltünk, hogy a nagy esőzésben a patakokba bemosódott mindenféle állati ürülék és attól lettünk rosszul, plusz nekem Bolivia óta volt hasmenésem hasfájással, hol jobb, hol rosszabb, szóval mindenképp akartunk rá már valamit, ami tényleg hat. Az orvos elmondás alapján fel is írt antiparazitikumot (vagy mi a neve) meg antibiotikumot. Ugyan azt, amit anno Guatemalában kaptam. Két napot szedtük, de kb már aznap hatott, és teljesen rendbejött mindkettőnk gyomra. Tervben volt még a híres Huayhuash nevű, 7-8 napos túraösvény is ( a Zuhanás a csendbe c. igaz történet ihlette film itt játszódott) amit végül nem teljesítettünk, mert az utóbbi hetek konstans esőzései miatt járhatatlanná vált a túraútvonal nagy része, plussz nyomott az idő is Ecuadorig. Ezért aztán el is indultunk hamarosan Chacapoyas felé, de szerencsétlenségünkre a rossz irányba. Elstoppoltunk kb másfél órára, aztán ott megragadtunk. Megkérdeztük megint a helyieket, hogy van-e erre forgalom, na ott a helyszínen már mást vallottak. Természetesen azt, hogy nem. Ha Chacapoyasba vágyunk, menjünk vissza Huarazba, át az óceánpartra, fel Trujilloba, onnan Cajamarca, és onnan “egyenes” út visz Leymebambaig. Úgyhogy ennek megfelelően visszafordultunk, egy darabig stoppal (autó, kamion, tuktuk) majd busszal hajnalban megérkeztünk Trujilloba. Az eredeti terv szerint áthaladtunk ezen a városon, hogy megnézzük a híres Chan-Chant, az agyagkultúrát, de aztán amikor láttuk, hogy más úton, gyorsabban is eljuthatunk Chacapoyasba, fájó szívvel, de kiszedtük a programunkból. De ugye ember tervez, isten végez, ahogy azt a szólás is tartja, így lehetőségünk nyílt hulla fáradtan mégis egy reggeli chan chan-i romlátogatásra. Kibuszoztunk a bekötőútig, ott lestoppoltunk életünkben másodszorra egy tuktukot, megsimogattunk egy perui kopaszkutyát, aztán kissé kókadozva körbejártuk a romokat.

cfc112fc-ea10-4770-bb32-6cc4070dae76_1.JPG

Nagyon érdekes volt hallani erről a kultúráról is, látni az eddigiektől teljesen eltérő díszítést. A falakon megjelent a Humboldt áramlat pontos irányával, különböző víziállatok, furcsa ábrázolási formák, és még a halászháló is felismerhető volt. Az itt élő népek kisebb közösségekbe tömörültek, egy tárolóba gyűjtötték az élelmet, amit aztán szétosztottak maguk között. Az biztos, hogy itt is volt női uralkodó, szemben az inkákkal, és ők is áldoztak fel fiatal nőket. Ezt onnan tudjuk, hogy a hatalmas édesvíztározójuk mellet találtak csontokat. Maga a romváros területe hatalmas, hét épületegyüttes lelhető fel, mind nagyon magas falakkal körbevéve. Csak egy bejárata van mindegyik komplexumnak, ahonnan labirintusszerű utakon lehet eljutni a további helyszínekre.

img_5527.JPG

img_4099.JPG

img_4100.JPG

img_4124.JPG

189a000b-d214-4258-9f0a-1095b3f13112_1.JPG

Nem bántuk meg, hogy végül megnéztük, mert ugyan rengeteg romvárost láttunk már, de ilyet még egyet se. Egy délutáni busszal mentünk tovább Cajamarcaba, ahol egy hostelben szálltunk meg, és kipróbáltuk Cajamarca különlegességeit: egy olyasmi dolgot mint a Manjar vagy Dulce de leche, attól függően melyik országban járunk, a legfinomabb yoghurtot, amit valaha ettünk (komolyan, jobb volt, mint a Cserpes!:D), meg egy süteményféleséget, ami helyi vajból készült, édes volt és omlós, kicsi,kúpos, talléralakú. Finom volt, na. Főleg a rákent tejeskaramellás cuccal. Másnap pedig folytattuk a hadjáratunkat, megint csak egy darabig busszal, majd megelégeltük, és stoppal. Az első stoppra elég sokat kellett várni, be is húzódtunk tető alá amikor rákezdett az eső, persze előzetesen megkérdeztük a tulajoktól, nem gond-e, ha idetelepedünk a boltjuk elé? Nem volt gond, sőt, egy óra múlva nekünk is adtak ebédet, amit épp a nagy család fogyasztott. Rizs, banán, lencse, tojás. Akkora adagot kaptunk, hogy mindketten bőven jóllaktunk tőle. Tényleg végtelen az emberek kedvessége! Ez után jó sokat elvitt az első stoppunk, egészen át az amazonasi régióba, ahol egy kis falunál váltak el útjaink. Na itt megrekedtünk. Eleve volt már ott egy fiatal anyuka (21éves) a 8éves lányával, akik négy órája várnak BÁRMILYEN járműre. Na velünk vártak még egy 3órát, mire jöttek a teli buszok, ahova egy ember sem fért föl, és végül estefelé egy dzsip, két emberrel. Sikerült lestoppolni és bepréselődtünk hátra négyen, mert ugye más lehetőségünk nem nagyon volt. Közben az eső is rákezdett, de mi legalább bent voltunk. A hátizsákokra ráhúztuk a sátorponyvát. Majd besötétedett és olyan köd keletkezett, hogy egy méterre sem lehetett ellátni, mi meg csak mentünk, mentünk a sóderes, iszonyatszűk földes szerpentineken megállíthatatlanul, gyök eggyel, egészen addig, amíg a lámpánk el nem kezdett halványodni, majd teljesen kialudt. Ezt még orvosolni tudtuk azzal, hogy a fejlámpáinkat kikötöttük a lökhárítóra, plussz az anyósülésről az útitársunk meg könyékig kilógott az ablakon és telefonnal világította meg az utat. De sajnos az aksink egy idő után teljesen lemerült, úgyhogy ki mindenki a kocsiból a sárba, esőbe, hidegbe, toljuk meg az autót hátrafelé, mert visszafelé lejtett, gyorsan mindenki be a kocsiba és nyomás 3percig. Ezt toltuk kb. egy óráig de ez sem tartott sokáig, várnunk kellet valakire, aki segíteni tud. Jött is lassan egy kamion, aki felhúzott a hágóig, ahonnan elméletileg már csak lefelé kell menni. Persze nem tudtunk végig gurulni, úgyhogy Tomi a másik úriemberrel kiköltözött az esőben a kocsi hátuljába és toltak, szaladtak, ugrottak. Toltak, szaladtak, ugrottak. Egészen addig, amíg végleg el nem akadtunk. Ekkor már mi bent a láma és báránybundáinkba burkolóztunk, a kislány végighányta a szerpentint, úgyhogy ő egész boldog volt, hogy nem haladunk, és anyukáján aludt. Tomit meg hagyjuk inkább. Folyt az amúgy tök lyukas cipőjéből a saras víz, és totál átázott fölül is. Aztán jött a mentőangyalunk, egy kollektívó, akit ismert a sofőr, és ezért ki tudtuk cserélni az aksit, úgyhogy fél1re el is jutottunk kiszemelt állomásunkig, Yerbabuenáig, ahonnan listánkon az első, Revash, a leggyorsabban megközelíthető volt. Itt egy félig kész, üres házban vertük fel a sátrat, és evés nélkül mély álomba zuhantunk. Másnap összepacsiztunk a szemközti étterem tulajdonosnőjével, úgyhogy otthagyhattuk a cuccainkat amíg mi  feltúráztunk a Chacapoyas kultúra egyik csodájához, a Revash nevű mauzóleumhoz.

revash.jpg

40126275-mausoleum-of-revash-built-into-the-side-of-a-cliff-near-chachapoyas-peru.jpg

(A kép sajnos nem saját, mert utolsó nap Ecuadorban tönkrement a telefonunk menthetetlenül, és rengeteg kép, ezek is sajnos, odaveszett.) Ezek színes házak a sziklafalhoz tapasztva, agyagból, fából készítve, 30-40 méter magasan (persze 2700 méter körül), megközelíthetetlenül. Ebbe tették a vezető, fontosabb emberek múmiáját, férfiakat, nőket vegyesen. A házak fala kifestve különböző ábrákkal, a sziklafal szintúgy körben mindenféle szimbólumokkal. Nagy kérdés, hogy építették oda ezeket a sírhelyeket, és hogyan szállították fel a múmiákat. Nem volt hosszú a túra, szintben volt sok, de szerencsére annak ellenére, hogy esnie kellett volna amíg a régióban voltunk, egy szem eső sem esett. Miután kicsodáltuk magunkat, mert volt min szájattátani, visszarohantunk Yerbabuenába, hogy még legyen időnk elmenni a leymebambai múzeumba, a talált múmiákat megnézni. Magunkhoz vettük az alvós felszerelést a sátorral, ha bármi történne, aztán irány a múzeum. Ott még egy jó kis túra várt ránk, mert a múzeum a falu másik végén volt, 6km-re a hegy tetején, úgyhogy a végére még tartogatott kihívásokat a nap. De a múzeum gyönyörű volt, megnéztük mind a 300múmiát és a mellettük talált tárgyakat (egyébként ezeket egy közeli tó mellett találták, a Condorok tava mellett, mind a 300-at) meg ami információ volt, mind elolvastuk. Kissé hiányosnak találtuk a leírtakat, de a fene tudja, lehet ők sem tudnak még ennél sokkal többet erről a kultúráról. Aznap még sikerült visszastoppolni Yerbabuenába, ahol ismét az építkezésen aludtunk, aztán másnap kamionstoppal Tingoig mentünk, hogy ott a rendőrőrsön letéve cuccainkat felmenjünk a Chachapoyas nép egyik híres erődjéhez, Kuelap-hoz.

img_4145.JPG

img_4219.JPG

img_4208.JPG

Eredetileg teleferikoval (kabinos libegő) akartunk felmenni, mert az utóbbi napoktól kissé kivoltunk, és 1200 méter volt a szint 8km-en, szóval elég húzós, de nem jött össze, mert karbantartási okokból kifolyólag nem működött a szerkezet. Ezért gyalogoltunk, megdöntve minden egyes rekordot, amit neten találtunk, mert azért eléggé formában voltunk. De ide is megérte felmenni, mert ahogy azt már Revashon láttuk, ez az inka előtti kultúra is merőben eltért a többitől. Eleve a házak formája kör alakú, mindenhol máshol szögletes formákat találsz. Békés nép lehetett, nem is szálltak szembe az inkákkal, hanem inkább asszimilálódtak. Magasak voltak, szőke hajúak, kék szeműek. Vajon honnan jöhettek? Körülöttük minden nép alacsony, kreol bőrű, sötét hajú, sötét szemű volt Dél-Amerikában. Az erőd, ami valójában adminisztrációs és vallási központ lehetett, biztonsági okokból nagyon magas falakkal volt körülvéve, három bejárattal. Mindegyik bejárat befelé szűkült, hogy a végén már csak egy ember fért el, így könnyebb volt védekezni. Jelenleg is feltárás alatt van a régészeti hely, egy 10-15év múlva érdemes lenne megint elmenni, hogy mennyire állították helyre az épületeket. Így is jól láthatóak a kör alakú házak, az is, hogy kétemeletesek voltak. Azt már csak olvastuk, hogy felül tengerimalacokat tartottak. Fantasztikus volt a romok között, gyönyörű fák alatt egy hegy csúcsán sétálgatni, körben völgyeket és hegyeket látni mindenfelé erdőkkel, mezőkkel, alig egy-egy házzal. Visszatérve az őrsre táskáinkat felvettük és továbbstoppoltunk még aznap, hogy másnap már a Karajia szarkofágokban gyönyörködhessünk, ahova szintén a Chacapoyas kultúra temette nemes halottait. Egy igen kalandos stoppal még aznap este Lujában találtuk magunkat, ahol az iOverlander aplikáció szerint a rendőrség területén szabad a sátrazás. De pechünkre egy újonc volt őrségben, aki felhívta a főnökét, és megkérdezte, mit mondjon. Sajnos a főnci nem engedett, mondván, valaki bérli tőlük a területet (ami szemben volt amúgy a rendőrséggel), így nem lehetséges. Mérgelődtünk egy sort, hogy most mi legyen késő este egy falu közepén, mígnem Tomi kijelentette, hogy akkor ő most elmegy szállást szerezni. Láttam, hogy kb 6házzal arrébb elkezd valakivel beszélgetni, majd eltűnik bent. Vártam egy sort, de aztán 10perc után elbizonytalanodtam, hogy vajon minden oké-e, úgyhogy utána mentem. Ahogy megállok a ház előtt, kijön egy néni, kérdezi kit keresek. Mondom neki a Tomit, aki itt tűnt el negyed órája. Ja, mondja, akkor gyere, innen a másik oldalról megnézzük, mi van vele. Közben elmeséltem neki a helyzetünket, ő meg egyből mondta, hogy van neki itt ebben az utcában kicsivel feljebb egy üres háza viráglugassal meg tengerimalacokkal, oda fel tudjuk verni a sátrat. Tomit közben megtaláltuk, egy nagy udvaron beszélgetett a néni testvérével. Gyorsan összeszedtük a cuccainkat, és a néni vezetésével felmentünk a házikójához. Ez a hely csodálatos volt, lugas virágokkal, bokrokkal, fákkal, még zuhany is volt és tetős rész a sátornak. Hatalmas nagy segítség volt ez tőle meg a lányától, szerintünk nem is értették, mekkora. Este világbékében hajtottuk álomra a fejünket, majd én éjjel arra keltem, hogy hánynom kell, meg hasmenés, szóval mindenki el tudja képzelni. Reggel elég nyamvadt állapotban voltam, de délutánra sikerült annyira összeszednem magam, hogy elstoppoljunk/sétáljunk a szarkofágokig.

5249604-karaija_sarcophags-0.jpg

Ezek 2-2,5 méter magasak, szintén 29-30méteren sziklateraszokon, megközelíthetetlenül állnak, keletre néznek, mint a házacskák, és nem tudni, hogy vitték fel őket oda, ahol a mai napig állnak. Sajnos van, amelyik földrengés következtében lezuhant, de a többség nagyjából sértetlen. (Ez a kép sem saját, a fentebb említett okokból kifolyólag.) Itt sem találkoztunk senkivel, egyedül bámultuk ezeket a hatalmas figurákat. Aznap még a lugasban aludtunk, egy jó reciklált zöldséges vacsorát főztünk, és másnap továbbmentünk a Gokta vízeséshez. Itt már annyira fáradtak voltunk, hogy megbeszéltük, nem megyünk körbe, hanem csak messziről, egyben, a völggyel együtt megnézzük a vízesést, aztán megyünk vissza az útmenti vendéglőbe ahol a cuccainkat hagytuk, és ahol megengedték, hogy éjszakára megszálljunk. Persze a vége az lett, hogy lementünk a vízesés lábához, felszenvedtük magunkat a túloldalon, megnéztük a Goktát a másik oldalról is, majd körben visszasétáltunk az étteremhez. De mit is vártunk magunktól, ugye? Mindenesetre ezt sem bántuk meg, mert a 771 méter magas vízesés egészen különleges látványt nyújtott minden oldalról. Bármikor újra körbemennénk, hogy lássuk megint. A képek sajnos innen is elvesztek, kivéve három nem túl jót, amelyikből az egyik azért álljon itt, bizonyíték gyanánt.

img_4258.JPG

Utolsó perui célunkat teljesítve elindultunk Ecuador felé, nagyrészt stoppal. Innen folytatjuk hamarosan!:)

A hátizsákos ÜGY

Köszönhetően a Soharózának, megalkottuk Ecuadorban két mászás/túrázás között ezt a kis home made videót. � Reméljük ezzel jobban átmegy jelenlegi hátizsákos életstílusunk. 

��We made this little video here in Ecuador about our backpacking lifestyle. � We will attach below the english lyrics later!

�️‍� ��Grabamos este vídeo pequeño aquí en Ecuador sobre nuestro estilo mochilero. � Vamos a adjuntar el texto español más tarde.

Bolívia II.

gmns4102_1_1.JPG

Miután anyum visszament Magyarországra, a keménymag 3 főre fogyatkozott. Aznap és a következő éjjel még élvezhettük Willy couchsurfinges szeretetét, napközben lementünk a város szélén fekvő folyóhoz, a Rio Pirai-hoz fürdeni, mivel kaptunk egy fülest a reptérről visszafele stoppolva, hogy hatalmas fieszta van készülőben. Na, gondoltuk, ez kell nekünk!!! :)

Amikor leértünk a partra akkor realizálódott bennünk, hogy te jóóó ég ez az óriásnak titulált folyó kb. bokáig ér és egy kis csermellyé vékonyodott a száraz időszak miatt.. (Sajnos itt is a elvesztek a képek amikor zárlatos lett a telónk)

 

Mindenesetre pár km-en lesétáltunk rajta, ahol már kevesebb volt az ember, mert tényleg eléggé hering fíling volt, láttunk egy-két vicces formát, alakot:

(kutya székben)

Emberek ezrei pancsoltak a sekély vízben, végül mi egy holtágban merültünk alá frissítés gyanánt.

Úton hazafele a kis kollektívó buszokon zenéltünk az embereknek: bemutatkoztunk kik vagyunk, honnan jöttünk és egy kis számmal kedveskedve belecsaptunk a húrok közé. Geri ènekelt ès a saját kis duplahúros bolíviai gitárján (Charango) játszott, èn meg az otthonról hozott dorombon trilláztam ezerrel :D Abszolút improvizatív alapon ment de a szám végén egyszer sem dobáltak meg, sőt Fanni a koncert végén körbe adva a kalapot pár bolivianóval gazdagodott a társaság, ami elég volt a buszútra+egy jót kajáltunk mindannyian :) Micsoda fellépések voltak, micsoda közönséggel! :D

Mialatt írjuk a beszámolót, igazából már Ecuador-ban vagyunk és igaz csak ketten Fannival, de szeretnénk kicsit zenélni itt is, illetve a La Paz-ban elkezdett karkötők készítése és beszerzése után árusítani, ami nagyon furcsa nekünk, mivel sohasem csináltunk ilyet otthon. Èn Közép-Amerikában a didgeridoo-val kalapoztam az utcán de dorombbal mèg sosem, Fannit kell rávenni, hogy pár népdalt énekeljen én meg aládorombozok. :) Ilyen téren is folyamatos a fejlődés és ki kell próbálnunk sok mindent még.

Visszatérve, innen másnap lestoppoltunk Camiri falujába, ugyanis ezekben a hetekben épp ott volt a latin-amerikai rainbow találkozó, amire szerettünk volna elmenni közösen.  Akik még nem ismerik, ez egy utazós, többségében biciklis,hátizsákos, artezán találkozó, ahol több tíz/száz/ezer, világtalálkozókon tízezer ember is összegyűlik. Van országos, európai és latin-amerikai, valamint a legnagyobb volumenű, a világtalálkozók. Fontos leszögezni, hogy ez nem egy fesztivál, ahol legtöbbször a drogok vannak a középpontban, itt mindig van kisebb-nagyobb projekt amit összehoznak a találkozó végére (egy nagyobbra példa.: Geriék Indiában egy picike falut húztak föl földből, amit a találkozó végén a helyi, hajléktalan embereknek ajánlottak fel). A rainbow,  a hippi mozgalomból indult, mára már teljesen más irányokat, elveket követve. Itt a fő értékeket a megosztás, tanulás-tanítás, hogyan éljünk környezettudatosan-együtt, beosztóan és nem pazarolva, valamint a közös döntések adják. Bármiről legyen is szó mindenről közös döntés van, egy nagy körben a tűz körül, ahol van egy bot (talking stick), akinél van, ő beszélhet, majd továbbadja a soron következőnek. Mindennap közösen főznek és előbb táncolnak, énekelnek és zenélnek a tűz körül, majd megosztják az ott lévőkkel. Az étkezés végén jön a varázskalap (magic hat) ahova lehet adományt dobni, ki, hogy érzi, akarja, de nem kötelező. Ebből az összegből vásárolnak a reciklálás mellett kiegészítő alapanyagokat. Nyilván egy világtalálkozón nem ilyen egyszerű az élelmezés: ebben az esetben már a találkozó előtt fél/egy évvel meg kell lennie a helyszínnek és veteményezni kell, hogy mire eljön a találkozó legyen miből gazdálkodni. Nem használnak vegyszereket, nem esznek húst pl., stb. A tanulás-tanítás nagyon fontos ezeken a találkozókon: minden nap, aki szeretne felajánlhatja azt, amihez ért és úgynevezett műhelyként (workshop) mutatja meg a dolog csínját-bínját. Itt például rengeteg téma volt a permakulturális gazdálkodásról, volt masszázstechnikák, makramézás és kemenceépítés földből.

44587791_10211692528861309_1213647600528392192_o.jpg

Ami nagyon vicces, hogy egy ilyen találkozóra a karavándorok mellett diplomás, egyetemet végzett emberek is jönnek és továbbadják amihez értenek, gyakorlatban. Volt pl egy Japán forma, akivel egy kis biogáz WC-t építettek, ami a végtermékünk gázának az energiáját hasznosította...Fannival mi már voltunk előtte is találkozón, de csak Európán belül, ezért rengeteg minden új volt, főleg hogy itt a spanyol volt a nemzetközi nyelv :) Nyilván voltak rajtunk kívül a világ minden pontjáról utazók, kb. százan lehettünk de ez a létszám folyamatosan változott. Nagyon jó találkozó volt azt leszámítva, hogy elképesztő meleg és magas páratartalom fogadott, ezért az előre megtervezett pihenés az utóbbi hónapok rohanása után nem itt kezdődött el, már a helyszín elérése is okozott némi nehézséget, mivel 15km-re volt a falutól kint a semmi közepén. 5 nap után jöttünk el és indultunk magasabb területekre. Kifelé szerencsénk volt és féligmeddig stoppal kijutottunk a főútra, majd irány Sucre városa. 

Ott 3-4 napot töltöttünk és ellátogattunk a mára már a világ egyik legnagyobb dínólábnyom lelőhelyéhez, amit tök véletlenül fedeztek fel: egy francia cég cementet állít elő ezért a hegyet tortaként elkezdték felszeletelni. Egyszer csak az egyik ilyen szelet előmintavételezés bevizsgálásánál rájöttek, hogy attól a rétegtől kezdve hiányoznak elemek amik nélkülözhetetlenek a cement előállításához, így otthagyták és pár év alatt a csapadék kimosta a  felső rétegeket és előbukkantak a lábnyomok :) 

 374b7c59-e967-438b-a014-dde16c5aa06c.jpeg

Nyilván ami 65 millió évvel ezelőtt egy sík, pl tóparti talajréteg volt, ahova a dínók előszeretettel gázoltak bele inni és a több tonnás testük/lábnyomaik alatt betömörödött a puha talaj,  évmilliók alatt szépen függőlegesre felgyűrődött és ezt csodálhattuk meg... Több száz lábnyompár maradt fent, rengeteg csontváz és egyéb leletek, amiket a helyi múzeumban megcsodálhattunk. Szuper klassz volt ismét időt ugrani, és kicsit közelebbről megismerni ezeket a lényeket, akiknek leszármazottjai a madarak, illetve másik csoportjukból a hüllők fejlődtek tovább és (még) élnek közöttünk a mai napig is.

Maga Sucre is nagyon szép város, kb. 3500meteren fekszik egy hosszú, kopár hegygerincen, ahol számos hely van túrázásra, mászásra. Mi végül helyi mászók ajánlására továbbmentünk a Potosi melletti mászóhelyre, ami a legnagyobb mászóhely Bolíviában: Jardin del Edén (Éden kertje)

cgne2536_1.JPG

Nehéz szavakba önteni ezt a tényleg paradicsomot idéző csodát. 4000m feletti magasság, a környező helyek teljesen kopárak, életnek semmi nyoma, majd egyszer csak egy óriási széles kanyon, benne kis folyó csörgedezik, létrehozva egy zöld, tőzeges oázist, aminek az egyik oldalán kiépített sziklafalak, másik oldalán homodűnék szegélyezik... Mint a mesékben. Itt két hetet töltöttünk csak, mivel határidős volt a vízumunk.

45061056_10211730814058415_3495974426845904896_o.jpg

bsut4707_1_1.JPGlwzl1027_1.JPG

A területen lámákat (több mint 300-at ) tartott egy quechua család, akik a szőrükből ruhákat fontak, húsukat eladták.

azqc9346_1.JPG

Mivel magánkézben volt, ezért előzetes egyeztetès ès fizetés után mehettünk oda. Az első pár napban sátraztunk, kialakítottunk egy kis tűzhelyet az egyik sziklafal tövében, majd egyik nap a quechua farmtulaj jött a sátrunkhoz (Germán) egy óriási jégzápor után  és azt mondta, hogy ne szórakozzunk, használjuk a menedékázat, mivel senki sincs itt. Mi először próbáltuk magyarázni neki, hogy nincs arra pénzünk, hogy egy menedékházat kibéreljünk, mire ő csak rázta a fejét és mondta, hogy nem fontos, nem érdekli a pénz.

unnm2519_1.JPG

Onnantól kezdve bent laktunk, volt elektromosság, gáz és !!!ÁGY!!! MELEGVIZŰ zuhanyzóval :D. Micsoda hetek voltak azok :) Másnap felajánlottuk a segítségünket a reggeli lámaterelésben, aminek nagyon örült a család , mivel mindig 1-1 ember terelt csak, ezzel megkönnyítve a dolgukat. A dolog egyszerű volt:  napfelkelte után a hegyek közé kellett felterelni ezeket az iszonyat jó arc és intelligens állatokat egy fennsíkra, ahol gyéren de füves legelők voltak. Ezzel tartva életben a kanyonban levő zöld oázist, mivel így nem legelik le teljesen. Pásztor nem kellett, délutánra maguktól visszatértek és estére bevonultak a kőkerítéseik mögé... Hát nem mondhatnánk birkáknak őket :)

nfeb5344_1.JPG

Az első napokban Fannival rettenetesen elfáradtunk, mivel ilyen oxigénszegény magasságban fel-le túrázni olyan volt, mintha futva közlekednénk súllyal a hátunkon. A legelső nap volt talán a legviccesebb, amikor is csak mi ketten (a quechua lány nem jelent meg reggel a mai napig sem tudjuk, hogy miért) hajtottuk fel a lámákat egy számukra teljesen új útvonalon... Mindenfele akartak menni csak arra nem, amerre hajtottuk őket. Végül több óra alatt sikerült őket felterelni a kanyon végében található fennsíkra, ami utólag kiderült, hogy délutánonként az ellenkező irányból ott jönnek le. -Hm ezek a kifakult színű, újdonsült kétlábúaknak megártott a magasság. Gondolták, de engedelmeskedtek.

euyu7104_1.JPG

Volt három helyszín, ahova ordibálva, füttyentgetve és tapsolva feltereltük őket, és voltak pontok, ahol megállt a nagy szőrfelhő, porfürdőt vettek, hemperegtek, hogy megtisztítsák a bundájukat, végül boldogan, négylábbal kirúgva ugráltak egymás hegyén hátán, futkostak össze-vissza, végül alakzatba vissza és haladhadtunk tovább :D A porfürdő volt a kis szeánszuk, ami szent és sérthetetlen volt. :)

dlvh2465_1.JPGuabm0938_1.JPG

 Ide még egy kis extra: a lámák köpködnek de csak egymásra, leginkább a hímek, amikor párosodni szeretnének és ezzel, illetve a nyakukkal próbálják letolni a másik hímet a nőstény láma hátáról. Nagyon vicces, ilyenkor takonyfelhőben úsznak szegények, és a prüszkölés hangjából és intenzitásából is tisztán kihallatszik, hogy mérgesek egymásra. :D 

img_3321_1.JPG

Egyébként meg vannak jelölve az elkülönítés céljából: a lányoknak a fülükben, a fiúknak a nyakukban, valamint a terhes/kismama lámáknak  a fülükben és a nyakukban is lógnak színes, kis szalagok. A többszínű szalagok segítenek a lámafarmok közötti válogatásnál. Nyilván a fiúkból vágnak le a legtöbbször, amikor odaértünk épp két idősebbet vágtak le, aminek a szívéből,tüdejéből és húsából kaptunk is. (A húsból a Fanni kezébe nyomtak egy jókora cafatot nyersen :D ) Íze, mint a szarvasnak, csak kevésbé omlós, sokkal inasabb, viszont nagyon finom. Végül az egyik szőrt megkaptuk ajándékba, amit nekünk kellett letisztítani a vértől, illetve kikészitenünk (tele volt az irhája kukaccal) ami a mai napig tökéletesen funkcionál derékaljként :) A vastag bőre, valamint hosszú szőre miatt kiválóan szigetel, és nem ereszt le mint a legtöbb felfújhatós matrac :D Az más kérdés, hogy 3x akkora, de esztétikus, főleg, hogy úgy nézünk ki vele mint a vikingek amikor kitesszük a hátizsákra. :)

kwzf4544_1.JPG

Mászás szempontjából is baromi jó hely volt, bár a magasság miatt nem tudtunk sokat mászni, az utak felejthetetlenek voltak. Mászók illetve motoros utazók jöttek, mentek rengeteg országból, így nem unatkoztunk egy percig sem esténként. 

wjtn9937_1.JPG

Egyik nap egy chilei mászó kolléga (Joaquin) többnapi unszolására, - akinek voltak tradicionális mászáshoz eszközei - elmentünk megmászni egy ottani, ikonikus tornyot (6C nehézségű  2 köttélhosszas, klín, gyönyörű  repedés, de standok voltak). Felváltva másztuk volna, de végül csak én másztam meg egyben,  vért izzadva, mert miután látta szenvedésemet, neki inába szállt a bátorsága és visszavonult. Fordított helyzetben valószínű én iis így döntöttem volna, mert nagyon kitett 6C volt... 

50051875_1869837576459352_721513733603459072_n.jpg44956622_10211730870899836_6392179236563582976_o_1.jpg

A szikla egyébként mészkő volt, elképesztő gyönyörű formákkal és lyukacsos fogásokkal.

kqpg1338_1.JPG

Egy napunk úgy nézett ki, hogy a reggeli lámaterelés után kimentünk  a kanyonba jógázni, reggeli, majd olvasás, a családdal együtt szövés, fonás, vagy épp a menedékházat csinosítgattuk mindenféle dolgokkal. Pl.: kiszáradt kaktusztörzsből vágtunk darabokat, a lyukakat kitakarítottuk és lámpabúraként felkötöztük, evőeszköztartót stb. 

gmns4102_1_1.JPGimg_3315.JPG

Majd másztunk napnyugtáig, főzés, beszélgetés a családdal, olvasás és alvás:)

kwtw6478_1.JPG

Ez idő alatt összebarátkoztunk a családdal és főleg Germannal, akiről kiderült, hogy a többi testvérével együtt egy kis ezüst bányát üzemeltet, valamint önerőből elindítottak egy hotelt Potosiban... Hab a tortán, hogy Germannak egy saját, híres zenekara van, akikkel bejárták egész Európát... Ő énekes és Charangón játszik. No komment :D Fannival elképedve bámultunk, hogy mennyi lábon áll ez a család és a farmi élet mellett mennyi mindenhez értenek... Ide még vagy ezer sztorit és élményt le tudnék írni de így is hosszú és haladnunk kell. 

Itt is nagy szívfájdalmunkra, de el kellett hagynunk ezt a varázshelyet... Germán meginvitált hozzá, együtt főztünk és zenéltünk, valamint így lehetőségünk volt a továbbindulás előtt meglátogatni az előző beszámolóban is tárgyalt Cerro Rico ezüstbányát. A bánya, ahol a bányatörténelem során a legtöbb halálos balesetet regisztrálták, ami már nincs állami kézben, a bányász csapatok (3fő/csapat) maguk döntik el mennyit maradnak odalent, csak a kitermelt és  maguk által eladott ezüst után kapják meg a bérüket, ami bolíviai viszonylatban még mindig a jobb fizetések közé tartozik...  Viccen kívül nulla szabályozás, egyedül a robbantással kapcsolatban vannak kikötések pl.: adott helyen, előre bejelentett, maximum 24 robbantás (dinamittal) lehetséges, mivel az utóbbi időkben is számos baleset volt abból kifolyólag, hogy találtak egy-egy nagyobb ezüst telért, és gondolták egyben kirobbantják, amihez sokkal több dinamit szükséges. A baleset onnen ered, hogy a begyújtás kézzel történik egyesével és mire a végére ér a delikvens az első dinamit már berobban...

46434205_10211854083500074_7794589696268435456_o.jpg

Egy félnapos kirándulás keretein belül sikerült bejutni a hegy gyomrába, ahol a saját szemünkkel láthattuk a kitermelés folyamatát, kézi erővel hajtott csilék (2 ember/csile) a tárnák tartószerkezeteit, amiket szó szerint a pachamama tartott,

46427471_10211854084060088_7156390571496439808_o.jpg

Hallottunk robbantásokat pár szinttel alattunk, bemehettünk egy robbantási területre, ahol a csapat egyik tagja ügyel a csörlőre, ha jelt adnak a mélyben a társak (fejlámpa fényével) gyorsan felhúzza, mielőtt berobbannak a dinamitok. 

46429822_10211854084740105_1765904446887297024_o.jpg

 Már a belépésnél majdnem elgázolt minket egy színültig megrakott csíle, gyakorlatilag annyi helyünk volt, hogy a falhoz lapuljunk, hasunkat behúzva..

46485678_10211854084380096_1786297235076546560_o.jpg

Volt alkalmunk az egyik bányászcsapattal váltani pár szót, amíg töltötték a csíléket és az a szomorúság, elgyötörtség az arcokról amit láttunk, leírhatatlan...

46449165_10211854085060113_8325205155905536000_o.jpg

Az egyik sráctól megkérdeztem - aki 16 éves volt - hogy nincs lehetősége váltani, nincs más munka ami kevésbé veszélyes és keresne vele közel hasonlóan? Ő erre azt felelte, hogy nem tudja, neki az apja, nagyapja, dédapja is ebben a bányában élt-halt, ő ebben nevelkedett fel, neki ez az otthona, kb. csak aludni jár haza és a legtöbb barátai is bányásznak, szóval nincs is szó arról, hogy mást csináljon. Mi - azért, hogy beengedjenek a bányába - vittünk a munkásoknak energetizálás szempontjából kokalevelet és vizet. 

46503722_10211854085420122_8719281449129213952_o.jpg

Még egy dolog, ami hirtelen feljött: a vallási világuk: az ő (Quechua, Aymara) kultúrájukban illetve vallásukban az ördög képe nem a rossz szerepében jelenik meg, aki gonosz és Isten ellenkezője. Nincs is szó jó vagy rosszról... Náluk a földanya (pachamama) megtermékenyítésére szolgál, aki termékennyé változtatja (esetünkben ércekkel teli bányák) a földeket. Ezért, mint minden bányában, itt is van egy óriási oltár ördög alakban akinek óriási “szerszáma” van, ami a termékenységre utal. Hálájuk jeléül a rengeteg termésnek, rengeteg felajánlást (többnyire kokaleveleket)  visznek és számos ünnepséget szerveznek a tiszteletére.

 614fde9f-4379-42d3-946f-59ef7e872778.jpeg

Természetesen mi is vittünk, majd szerencsésen kijutottunk a bányából.

A következő napon utunk tovább vezetett először Oruro városába, ahova kaptunk egy helyi mászós fiúnak (Miguel)a kontaktját, aki a város legszélén élt nagyon szerény körülmények között, közel a kis mászószektorhoz, ahol egy fél napot tudtunk mászni. Nagyon kedves volt, hogy megosztotta velünk a szobáját, amibe alig fértünk el hárman.  Másnap a nagy hőség miatt kora reggel mentünk ki és délután 3-ig másztunk. Ezután vissza az útra és tovább La Paz-ba, ahova estére érkeztünk meg. Előre írtunk Couchsurfing-en és egy fiú (Franz) egyből visszaírt, így estére már nála voltunk. Itt is a földön aludtunk, tudtuk jól, hogy anyagilag ő is hadilábon áll. Elképesztőek ezek az emberek, hogy mindenüket megosztják utazókkal annak ellenére, hogy alig van valamilyük. (kép sajnos nincs, mert tönkrement a telefonunk és elveszett eg csomó kép/videó)

Másnap találkozó Gerivel és együtt elindultunk egy 4 napos túrára, az EL Choro-ra. Ez egy prekolumbinó inka ösvény, ami a boliviai kordillerákból indulva (4900m) egészen Coroico-ig, a Yungas szívébe érkezik, ami az Amazonasz medencében található. La Paz-tól kb. 40 percre található trekk beszállójáig sikerült kistoppolnunk és a hágóig szerencsésen fel is vittek, ahol az időjárás mondhatni siralmas volt, gondolkoztunk, hogy egyáltalán akarjuk e, végül a jobb idő reményében elindultunk.

otyz4863_1.JPGbxbk7203_1.JPG

Pár óra túrázás után szerencsénkre felszakadoztak egy kicsit a felhők és végül megmutatta magát a gyönyörű,sziklás kanyon, ahova épp ereszkedtünk. 

 46518963_10211888780007465_8186626653120626688_o.jpglpbx6138_1.JPG

Lélegzetelállító volt a táj, a képen is látszik valemennyire, hogy a sok eső miatt gyakorlatilag mindenhonnan kis zuhatagok folytak le a hegyekről. A késői beszálló miatt, este egy 10 házat számláló kis falu szélén sátraztunk, illetve Geri egy ponyva alatt aludt, ami a része az ő hammock-jának. Este gyors főzés (szabdzsi, ami Indiában egyenlő a sült-zöldséges tésztával) és alvás.cznk5026_1.JPG

Szerencsénkre éjjel csak egy kis ködszitálás volt, így a vizes cuccainkat meg tudtuk valamennyire szárítani. Érdekes volt nyomon követni a flóra változását, ahogy ereszkedtünk, miként lett a kopár mohás-zuzmós-füves tájból, buja köd illete esőerdő... Innen is sok kép elveszett, de próbáljuk mindet betenni, ami csak megmaradt.

mpca8704_1.JPG

A túra szintjét nézve könnyűnek tekinthető, mivel kb. 3000m lefele és csak 1000m szint volt fölfele, viszont az állandó esőzésnek és mellette a meleg, párás időnek köszönhetően rendesen meg volt nehezítve a dolgunk. A legnagyobb kunsztnak az állandó öltözködés, vetkőzés és a szétázott cuccaink jelenléte mellett a folyókon való átkelés bizonyult. A térképünk (terramap) szerint minden folyón épített híd van, amik a valóságban nem léteztek, ugyanis elvitte az ár. Volt, ahol a helyiek segítségét kértük az általuk épített fémhuzalon való átcsúszáshoz, mivel nem gondoltuk, hogy kell hoznunk beülőt... A helyiek beülő bétája egy pammut liszteszsák, amire jött a titkos quechua hármas-csomó és azzal kész is és lehet csúszni. Amikor Fanninak csomózta a néni, a biztonság kedvéért megkértem, hogy még a föld fölött üljön bele inkább ott derüljön ki, ha valami nem kóser. De a lisztes-pelenka titkoscsomójával elpusztíthatlannak bizonyult. Pár perc után mindhárman a tulsó parton integettünk és köszöntük a 400 forintos önzetlen segítséget. 

46523542_10211888781967514_7267598695107919872_o_1.jpg

46878942_10211888783207545_7094989641723412480_n.jpgA következő éjszakára sikerült találni egy elhagyatott, nyitott oldalú faviskót, ami a legjobbkor jött, mivel gyakorlatilag az összes cuccunkból folyt a víz... A szakadó eső elől bevonultunk és másnap reggelig esett folyamatosan, mintha dézsából öntötték volna. A korai kelés ellenére végül csak dél körül indultunk tovább. A következő folyóátkelőig nem kellett sokat várni, késő délután szembesültünk a leomlott híddal, aminek a fémhuzalai még álltak de a pallók már nem voltak.

qdvl7285_1.JPG

Két választásunk volt: az egyik, hogy átegyensúlyozzunk a huzalokon összehúzva a két oldalsó fémszárat, vagy átkelünk a hideg, sebes és szűk folyón. Mi az utóbbit választottuk félmeztelenre vetkőzve és egymásnak segítettünk fabotokkal, hogy ne vigyen el a sodrás.

dvsa0330_1.JPG

Őszintén szólva úgyis, hogy Geri baromi sokat segített, majdnem sikerült elesni a csúszós sziklákon de végül mindenki biztonságban átért.

Ezután egy kis vízesés mellett, fagyökereken felmásztunk és nyargaltunk tovább. Útközben kaptunk pár kilométerig társaságot, egy kis quechua fiút, aki az iskolából tartott haza ( napi 2-2 óra túra). Mondanom sem kell, milyen fitt volt és üde :) 

slxt7766_1.JPG

Az esővédő cucca a hátizsákján volt amiben a tankönyvek voltak, amik az ő elmondása szerint minden kibírnak (sajnos) :)

Este ismét sikerült tető alatt menedéket találni, így boldogan hajtottuk álomra a fejünket. Másnap túra közben találkoztunk pár helyi emberkével, akik a hátukon vitték a heti élelmiszerkészletüket és kérdeztük, miért nem szamáron vitetik a cuccok egy részét? Ők erre azt felelték, hogy voltak szamaraik, csak a dzsugelben élő pumák egytől-egyig megették őket és annyi pénzük meg nincs, hogy utánpótlásra legyen... Itt nyeltünk egyet, hogy milyen nyugis éjszakáink voltak eddig  és továbbhaladtunk.

pezo3371_1.JPG

A túra utolsó szakaszán is kaptunk esőből bőven, a végén már fel sem vettük esővédős szettünket, már elől-hátul vizesek voltunk. :D A táj olyan volt mint az Avatar című filmben, csak az elsuhanó sárkányok hiányoztak. Az ösvény tartogatott számunkra mindig valami kis harapnivalót: a legtöbbször szamócás mellett haladt utunk, így az eredetileg megbeszélt utolsó etap lezárására még várni kellett időben :)ckzz5452_1.JPG

, de megérte minden gyönyörűségével együtt :)bfvq8439_1.JPGVégül késő délutánra beértünk Coroico-ba, ahol egy utcai árusnál falatoztunk, kiültünk egy kicsit megcsodálni a yungas-i dzsungelt a halálösvénnyel karöltve, majd  hullafáradtan de boldogan visszastoppoltunk La Paz-ba.

Másnap még együtt voltunk kicsit a városban, este közös főzés után érzékeny búcsút vettünk bátyámtól, mivel minket sürgetett a határidő, hogy elhagyjuk időben Bolíviát. Geri sem unatkozott sokat, ő meg egy Charango fesztiválra ment át Ayquilebe, ahol ő is fellépett mint a magyar delegáció tagja. :D

 Utolsó állomásunk a híres-neves Tiwanaku romváros volt a Titicaca-tó parjtától pár km-re. Ez egy preinka kultúra volt, virágkora időszámtásunk szerint 500-1100ra tehető, az eredete viszont Kr.e.1200 körüli. A mai napig antropológusok vitatják, hogy az elvben írástudatlan ajmara-indiánok honnan a fenéből szülték meg ilyen technikai precizitással ezeket az óriási kőmonolitokat, építményeket?

wnqr2586_1.JPGxokk6951_1.JPG

A világ egyik legnagyobb monolit tömbjét is itt találták, ami több mint 40 tonnát nyom, érdekessége, hogy az egy diorit tömbből faragott kőóriást több száz km-ről a perui hegyekből hoztak át részben szárazföldön, részben a tavon keresztül, mivel a helyszínen nem állt rendelkezésükre... Lenyügöző!!! Amellett már simán elmentünk, hogy a több tíz tonnás bazalt/diorit kövek illeszkedése hajszálpontos, mintha lézerrel vágták volna... Ezen álmélkodtunk az Inkák által épített remekművüknél, a  Machu Picchu-nál, ami a Tiwanaku kultúra után több mint 1000 évvel épült...

cevi9954_1.JPG

 

A gigantikus építmények mellett apró, részletes leletetek is találhatók, amik nagyrésze a vallási ceremóniák színtere volt...

img_3550_1.JPGqpmo4366_1.JPG

Itt is láttunk nap/holdkaput, rengeteg templomot, valamint a három szintet (föld alatti (kígyó)-földi (puma) és feletti (kondor szint) jelképező andoki kereszteket. A régészek szerint az egy helyen, mondhatni sűrűn, egymás hegyén-hátán található vallási romok a Titicaca-tó tiszteletére szolgálnak. Az andoki népek hittek a tó erejében, hitték, hogy az élet és az első emberpár is innen eredeztethető... Továbbá a mai álláspont szerint a fazekasok által készített kerámiákon lévő szimbólumok állami propaganda eszközei voltak: a közös hit és megfélemlítő hatalom üzenetét hordozták pl: a puma szimbólum, ami a természetfölötti erőt jelképezte, emberáldozatokat ábrázoló korsók stb.

img_3541.JPG                                                                              az andoki kereszt

anfo8710_1.JPG     andezit kőből faragott napkapu és a felső rész közepén látható napisten-a világ teremtője (Virakocsa) képe

img_3631.JPG

Ami elképesztő volt számunkra miközben a romok között sétálgattunk, hogy mindenfele a mai napig még feltárásra várakozó kőtömbök lógnak ki a földből, amik ki tudja, lehet egy újabb monolit, vagy épp templom alapjait képezi.

Millió plussz gondolat van még ide is, de ismét nagyon hosszúra sikeredett ez a "kis" beszámoló....

A romok után a határon derült ki h2 nappal elszámoltuk magunkat a vizumot illetőleg, ezért fizetnünk kellett a késedelmi költséget. No még egy kis adomány a viharvert boliviai kormányuknak, akik a néptől folyamatosan sanyargatva vannak. :D

A következő bejegyzésünk hamarosan jön Peru alternativáiról :) Ölelés mindenkinek Ecuadorból :)

 

Bolívia I.

 img_3148_1.JPG

Amikor megérkeztünk Santa Cruz-ba, úgy éreztük, összeesünk a fáradtságtól, de az utóbbi 4 hét őrült iramú, de annál csodásabb eseményei Fanni családjával Peruban teljesen feltöltötték mentális raktárainkat. Érdekes volt az önkénteskedésből, stoppolásból, kaja reciklálásból és random helyeken való sátrazásból kicsit kiszakadni, vicces volt turistáskodni a hátizsákos dörzsöltség tudatában, ami nem egyszer segített.

Nos, ismét vissza Bolíviába, végre körbejárhatjuk, megismerhetjük rendesen. Bolívia, Simon Bolivar-ról kapta a nevét, a venezuelai hősről, aki az 1820-as években Bolívia mellett Perut, Ecuadort, Venezuelát, Kolumbiát és Panamát is felszabadította a spanyol hódítók uralma alól.

simon_bolivar.jpg

A felszabadítás után jobb keze, Antonio J. de Sucre lett az első elnöke az országnak, akiről az akkori fővárost nevezték el. Mára már La Paz-ra módosult, (béke spanyolul), ami mellesleg a világ legmagasabban fekvő fővárosa (kb.3500m-en).

 8fd4b29a-3a04-49cb-9c15-ad358326fcee_2.JPG

 Kb. 11 millió az ország lakossága, ahol a hivatalos spanyol nyelv mellett három nagy, teljesen különálló nyelven (Quechua, Aymara és Guarani) és több mint 30 további helyi dialektusban beszélnek az emberek. Kultúráját tekintve a nyelveihez hasonlóan elképesztő színes és sokrétű… Az emberek öltözködése, szokásai abszolút különbözőek, teljesen külön kultúrákat alkotva országon/régión belül is.

 img_3411.JPGimg_4266.JPGimg_3427_1.JPG

Bátyám (Geri) mondta, (aki már több mint 10 éve hátizsákozik a világ körül igazi hippiként), hogy Bolívia egy óriási piac. Valóban, mindenhol utcai árusok, ahol a-z-ig mindent beszerezhetünk, ami csak kell, és ami nagyon tetszett, a tömbösítés: egy-egy szekcióban voltak pl csak a fodrászok, cipészmesterek, zöldségesek stb… hm, hm. A  látszat ellenére mégsincs annyira anarchia?

 img_7405.JPG

img_5884.jpeg0001.jpg

img_0095_1.JPG

NYAMiiiiiii
7be09576-43ff-4f01-8dfe-23ac922547c7.JPG

10e1fdee-c97a-4c85-aff8-6a42a4dd0bc7.JPG

Ugyanez a közlekedéssel, itt is millió számban, kis toyota hiace kocsik (kollektívó) voltak átalakítva mikrobuszokká, ahová több mint 15-20 főt be lehetett nyomorítani. Első ránézésre teljes káosznak tűnik a rendszer európai szemmel: nincsenek megállótáblák, menetrendek, sem irányok, viszont bárhol bármelyik megáll ahol leinted, fel-leszállsz, egy percen belül több autó is jön ami kiváló, csak a helyiektől kell (biztonság kedvéért 3-4 embertől is) megkérdezni az irányt, számot és néha a kocsik színét, hogy melyik jó nekünk. Nyilván itt is tele van tuk-tukokkal az út, amik kis szúnyogként hemzsegnek a falvakban.

 img_5872.JPG

 Vonathálózatuk minimális, ráadásul nagyon ritkán közlekedik és kevesen is használják.

img_0350.JPG

Végül, vannak a nagy, távolsági buszok, őrültebbnél őrültebb sofőrökkel a fedélzetükön. (Itt is ajánljuk a stoppolást a testi és lelki nyugalom megőrzése érdekében, lásd előző bejegyzés Peruban, Cusco-Lima buszos út…) Az étkezés és a közlekedés pofátlanul olcsó, talán a legolcsóbb hely, ahol valaha bandukoltunk. (átlag menü: leves+második üdítővel 350-400ft) de volt ennél olcsóbban is. A közlekedést nehéz számszerűsíteni, a terepviszonyokon is múlott, de az tény, hogy baromi olcsó volt) Alkudni helyiek nem szoktak, mi annál inkább, főleg, ha átlagos gringóknak (külföldi pénzeszsáknak) néztek minket és próbáltak tőlünk a megszokott ártól eltérő összeget kérni. 

 A kajareciklálás is jól működött, bár sok helyen több perc kellett, mire elmagyaráztuk mi is ez pontosan, és csak a kidobandó dolgokat használnánk újra és nem azt,  amit el tudnak adni.  Mondanunk sem kell, hogy harmadik világ, így sok mindenben el vannak maradva tőlünk, (infrastruktúra, egészségügy, oktatási rsz., munkanélküliség aránya, hulladékkezelés stb.) viszont, mindezek ellenére, az érzés teljesen más mint itthon, sokkal több terük van az embereknek,élhetőbb,kevésbé szabályozott/megfojtott világban élnek, átlagot tekintve sokkal nyitottabbak és nyugodtabbak, nem annyira stresszesek  és így tovább. Akinek van munkáj, az nagyjából úgy keres, mint mi itthon… Nehéz ezeket a dolgokat szavakba önteni, nyilván mi sem éltünk itt, ezalatt a pár hónap alatt amit láttunk és tapasztaltunk, a helyiek beszélgetéséből feljött dolgokat próbáljuk leírni. Egyébként a magas munkanélküliség miatt is van az, hogy számos ember az utcákon árul, legtöbbször a terményeit, vagy épp a kézzel gyártott/szőtt/font dolgait adja el potom pénzért.

 img_5825_1.JPGimg_5882.jpeg642eb9a6-be60-4af1-8a35-ebdf346b5ddb.JPG

 Ezek az infók nem meglepő módon stoppolás-utazás alatt a beszélgetésekből jöttek föl, amikor is kérdések ezreivel bombáztuk a sofőröket, illetve faggattuk a helyi családokat.
A lecsóba csapva, Fanni családja után jött az én családom egy része: Anyum már a kiutazás előtt rengeteget túrázott és lélekben is készült a kis 25 napos kiruccanásra. Lejött a fent említett, hőnszeretett bátyám, Geri is, aki Canadában dolgozott előtte, kucsmagombát szedett és adta el. Anyum nem tudott róla, hogy ő is jön, így amikor megérkezett félkómásan Santa Cruzba, napközben minimál városnézés után az amúgy koloniális városban, ahol sikerült megnézni egy, a régió Guarani kultúrára emlékeztető ikonikus szobrot és hozzávalókat, este a szálláson egyszer csak megjelent Geri, így nagy volt a meglepetés, na meg az öröm is. :D

img_7429_1_1.jpg

Mi sem tétlenkedtünk és másnap már ki is túráztunk a Lomas del Arena (Homokdombok) nevű homok-oázisba, ami egy óriási hordalékkúp volt amit a SC. folyó rakott le évmilliók alatt.

 img_0075.JPG

Maga a túra kb. 10-12km-es sík, homokos talajon vezetett, ami azért volt csak megterhelő, mivel rekkenő hőség volt szélcsendben. Az ösvény mellett óriási termeszvárak és kaktuszok sorakoztak. A homokdűnék tetejére feltúráztunk majd leereszkedtünk a másik oldalán egy kis tóba, ami jó esetben térdig ért, így átgázoltunk meg bét! 

 img_0064.JPGimg_0031.JPGimg_0047.JPG

Kicsit lelassítva a tempót a legmagasabb dűnetopról megnéztük a gyönyörű naplementét, majd sötétedéskor elindultunk vissza, kb. 20 perc séta után sikerült lestoppolni két parkőrt, akik négyünket két kvaddal kivittek a nemzeti park bejáratáig. Anyumnak indult a mélyvíz, pedig ez csak a kezdet volt.

img_0070.JPGimg_2616.JPGimg_2619.JPGimg_2631.JPG

Másnap még maradtunk a városban, kimentünk piacozni és kipróbálni a helyi kajákat pl.: kunyapé, ami egy sajttal töltött pogi volt és csak Santa Cruzban árulták, valamint volt olyan helyi sült lepényük, ahol sajttal volt összesütve a kukoricadara, de ennek a neve még furfangosabb volt, itthon talán puliszkának hívják. Na mindegy, emellett még kismillió dolgot próbáltunk, ettünk-ittunk szigorúan ügyelve a higiéniára.

img_7417_1.JPGimg_0107.JPGimg_7449_1_1.jpg

Az utolsó képen Fanni egy “sima” franciapirítóst szorongat, mivel a rendelésnél volt egy kis félreértés... :D Ami még nagyon fontos volt, hogy anyumnak szerezzünk egy (női) masszívabb banyatankot, amire ráteheti a 70 literes hátizsákját a sátrával. Megbeszéltük előre, luxus utazás lesz, ne cipelje a dögnehéz táskáját, hamár van lehetőség ilyen élvezeti cikkeket beszerezni, így végül egy fémvázas szuperjárgányt találtunk 4000ft-ért tűzpiros-ferrari színben.:D

img_0098_1.JPG

 Hátizsákos szint 1000!!! :) Másnap egy helyi busszal, 5 órás úton majdnem a brazil határig robogtunk, ahol az egykori Amazonas, mára foltokban megmaradt dzsungel széléhez mentünk, nem akármilyen helyre, termálozni. Egy melegvizű, legalább 100 méter átmérőjű homokos folyó mellett sátraztunk, ami telis tele volt buzgárokkal, fortyogókkal= természetes wellness YIHÁÁ!!!

 img_0184_1.JPGimg_0121_1.JPGimg_2669.JPG

 Geri mondta, hogy ő már volt itt régen és túrázzunk be egy kicsit a dzsungelbe, mert ha jól emlékszik ott van egy elhagyatott házikó, ott lehet sátrazni. Így is volt, bivakhely megtalálva, a tető alá felvertük a sátrakat és a hűvös éjszakában lementünk fürdeni a kb. 38 fokos vízbe és kiáztattuk amit ki kell, végül alvás.

 img_0110_1.JPG001.jpgMásnap a hőség miatt már kevésbé volt élvezhető a víz, inkább az árnyékot kerestük és pihentünk, mindenki pihegte az utazás fáradalmait. A kb. 500 fős faluban este beszereztük a vacsinak való alapanyagokat és tűzön megfőztük.

img_0149.JPGimg_0215.jpgimg_0217_1.jpg
Harmadnap elhatároztuk, hogy feltúrázunk a folyó sodrásával szemben, aminek az lett a vége, hogy kb. 20 perc gyaloglás után már annyi faág, fatörzs stb. volt keresztben, hogy szabályosan kúszni-mászni kellett, így végül megálltunk és csak belefeküdtünk a vízbe pihenni.

img_0154.JPG

Este kaja után még egy utolsó folyó-jakuzzi volt, anyum visszament aludni mi hárman meg kifeküdtünk a csillagokat nézni, olyan tiszta volt az ég, mintha hegyek között lennénk, nulla fényszennyezés. A hab a tortán végül az volt, amikor mi is nyugovóra tértünk Fannival, a folyó fölött a lombokon egy majomcsalád ugrált át nem kis ricsajt csapva. Csak pár alakot láttunk fejlámpákkal, de kistestűek voltak és kb. egy percig láttuk őket valamennyire. A 4. nap továbbálltunk és elhatároztuk, hogy a hegyek közé vesszük az irányt, mert elég volt a meleg, párás időből. Útközben persze megálltunk egy vízesés és az Ördög örlőfoga nevű tanuhegynél (Muela del Diablo). Mivel egy kis faluból sétáltunk ki a főútra, így elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a stoppot közösen is. Az elején az volt a taktika, hogy 2-2fős csoportot alkotunk, amivel egész gyorsan fel is vettek minket, de a nap végén már mind a négyen egyszerre álltunk kint az úton és lóbáltuk az ujjakat.

 img_0226_1.JPG

Az elején paráztunk, mert nem nagyon volt forgalom, de szerencsénkre hamar felvettek bennünket. Először egy autó mindannyiónkat elvitt, a kocsi rogyásig volt… A második autó aki megállt, először felvette anyumat meg Gerit, majd pár percre rá egy furgon külső platójára pattantunk fel Fannival, és mivel gyorsabban mentünk, be is hoztuk a lemaradásunkat és a kiszemelt kis falu (Chochis) parkjába elsőként érkeztünk, a cuccokat a helyiekkel való pár perc beszélgetés után letehettük egy bolt mellékszobájába, akinél cserébe fogyasztottunk fagyit, aminek az íze még mindig a számban van annyira… A vízeséshez egy órás túra vezetett fel, kicsit szkeptikusak voltunk, hogy lesz egyáltalán bármiféle vízesés, mivel annyira száraz volt a környezet. A végefelé az ösvénynek megnyugodtunk, amikor láttuk a vízfolyásokat, végül a gyönyörű vízesést, ahova beúsztunk és ment a bohóckodás a jéghideg vizében.

 img_0251.jpegimg_0317.JPG

Innen áttúráztunk az ördögfoghoz, ami a környező lapos vidékből tanúként meredt az ég felé. Itt megcsodáltuk a kilátást és bementünk a lábánál épült fatemplomba, ami a keresztény ábrák mellett tele volt guarani harcosokat, nőket, valamint különböző állatokat ábrázoló faragványokkal. A tartópillér egy óriási farönk volt, ami szintúgy tele volt faragványokkal és a székek ülései kecskebőrrel voltak kifeszítve. Ez volt az első olyan templom, ahol teret engedtek a helyi vallásnak is a keresztény vallás mellett.
img_0352.jpeg

img_0383.JPGimg_0388.JPGimg_0411_1.JPGimg_0370_1.JPG

Így leírva realizálom, hogy micsoda pörgés volt már itt is, egy nap alatt mennyi helyen voltunk és még nincs vége a napnak :D. Ezután vissza a cuccokhoz, felkerekedtünk, a parknál ettünk egy pár sajtos-hagymás  empanada-t (darabja kb. 120ft volt) és kiálltunk még a falu végére naplemente előtt stoppolni abban a reményben, hátha felvesz minket valaki, és jó messzire repít. Ha nem, sátrazunk egy nyugisabb, eldugott helyen.

 img_0443.JPGimg_0431.JPGimg_0417.JPG

A nap utolsó sugarait fényképeztük, amikor egy óriási kamion elzúg mellettünk és utána jó nagy fékezéssel végül megáll az út szélén.

img_0453.JPG

Rohanunk, beszélünk a sofőrrel (eredetileg 1-2 embert szállíthat egy nagy kamion) és végül belemegy, hogy mindimg_0461.JPG a négyen együtt menjünk vele!!! Kicseszett vicces volt, mert a pilótafülkében emeletes ágy volt, így anyum ment a felső részre (kb. 20 perc után már aludt is) az alsó ágyon meg Geri Fannival, én meg az anyósülésen. A sofőr hihetetlenül nagy figura volt, nagyon furcsállotta, hogy mi honnan jövünk, ráadásul ennyien?

img_0475_1_1.jpg

3-4 órát együtt utazva, beszélgetve végül kirakott minket a városkában, ahol a tervek szerint lajhárokat fogunk meglesni a főtéren lévő parkban. Este 10-körül hulla fáradtan érkeztünk meg és pár kertes épület tulaját próbáltuk megkérdezni, hogy sátrazhatunk -e a kertjében. Sajnos késő volt így nem sok sikert értünk el, amit annak tulajdonítottunk, hogy túlságosan bent vagyunk a központban. Végül megkérdezés után egy épülő benzinkút nyitott terű felszolgáló pultja mögött bivakoltunk. Áram volt, víz volt, mi kell még?  A főút közelsége miatt nem sokat aludtunk, de így nem zargatott minket senki.

 43133280_2086449054999717_5251304745854828544_n_1.jpgCocina=Konyha

Utólag visszagondolva egy ilyen őrült iramú nap után jobb lett volna anyumnak valami hostelt keresnünk, mert a nomádkodás részét megfejelve a programok besűrítésével kicsit túltoltuk… Az más kérdés, hogy ott a közelünkben tényleg nem volt semmilyen más lehetőség, csak a bivakolás jött szóba, főleg, hogy már mindenki hulla fáradt volt és vízszintben akart lenni.
Másnap reggel egy félóra erejéig besétáltunk a főtérre, ahol Fanni éles szemének köszönhetően láttunk egy (uno, ein, 1) lajhárt, aki szerintünk az életéért küzdött, mert a helyiek épp fiestáztak és ordenáré ricsaj közepette vonultak át a téren, nyilván közben mindenhol mindenfélét árultak…

 A baromi melegben lecsúszott 1-1 jó hideg sör, ami új erőt öntött belénk, és a cuccok felvétele után visszastoppoltunk Santa Cruzba. Itt szétváltunk Gerivel, mivel ő Ayquile-be akart menni, hogy beszerezzen egy új charango-t (ejtsd csárángó: bolíviai kis, duplahúros gitár), amíg mi ellátogatunk az Altiplano (magasföld) felé vezető úton egy Inka előtti romhoz, a Samai Patahoz. Így kettévált a csapat, de pár nap múlva ismét fuzionáltunk. Mivel délután indultunk tovább a városból, így félúton lesátraztunk  pár vízesés (Las Cuevas) mellett, amit másnap reggel meg is néztünk, sőt itt is felfrissültünk a tikkasztó hőségben. Ahogy továbbstoppoltunk és emelkedtünk, úgy lett egyre frissebb a levegő és kevésbé égető a nap.

43024059_324431648333453_8594801172198457344_n_1.jpg

 A romok mellett lévő kis faluban (Samaipata) sátraztunk egy hátizsákos kempingben, voltak kis viskók a fákon, kicsit ilyen elvarázsolt volt a hely, ahol rengeteg emberrel ismerkedtünk meg és kaptunk bétákat az út további részére. Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, mi gyorsan főztünk, beszélgettünk, hallgattunk, észt osztottunk és gyorsan el is húztuk a csíkot aludni. A fokozatos emelkedést anyum nagyon jól bírta, itt már kb. 2500m-en aludtunk.

43114741_285633228768342_7416411177246261248_n_1.jpg

Másnap reggel felmentünk az El Fuerte de Samaipata (magas pihenő), ami kiderült, hogy erődként funkcionált, fontos stratégiai pont volt, ezért az alapítók (Chane kultúra) - bár az Inkákkal szövetségre léptek - próbálták megvédeni a Guarani törzsekkel szemben, végül  a spanyol hódítók mindent leigázta, elestek és asszimilálódtak. Ez az archeológiai komplexum nagyon sokrétű. Láttunk különböző Chane, Inka és spanyol nyomokat.  A romokból nem maradt sok, de látszódott a strukturáltságon, kőfaragási technikán - kiemelve azt az óriási templommaradványt, amit még az Arawak emberek fargtak ki gyakorlatilag a hegy sziklás tetejéből - megmaradt eszközökön, hogy korával ellentétben igencsak fejlett kultúra volt a Chane. 

43178781_2248386552087843_2044613142536781824_n_1.jpg

Természeti népek voltak, a hold, nap és a hegyekben hittek, és mint az Inkáknál különböző szintekre osztották az életet, amit különböző állatokkal reprezentáltak. Más szimbólumok is voltak, amik a hatalmat erősítették, pl.: a puma faragványok a sziklákban az erőt testesítették meg. 

43146029_1492652807503823_2307840100286857216_n_1.jpg

Másnap innen stoppoltunk át Ayquile-be, a faluba amit a charango házának is hívnak,  ugyanis itt gyártják kézzel Bolívia legjobb kisgitárjait, rengeteg közülük egy fából volt kifaragva, vagy épp a test a tatú páncéljából  volt kialakítva. El is mentünk a múzeumukba, ahol végül a helyi népviseleteket is felpróbálhattuk, valamint este elmentünk egy  zeneiskolába, ahol a charangózás alapjait tanulták a gyerekek Gerivel együtt :) (sajnos képeket nem tudunk betenni, mivel az utolsó pár hónapból random képek tűntek el a tönkrement telefonunk miatt.. :()

 Következő nap továbbstoppoltunk 3-an először Sucre-ba, pár órás várakozás után végül egy kis teherautó körben zárt, tetején nyitott platójára ugrottunk fel és meglepődve konstatáltuk, hogy üres a plató, le is lehet akár feküdni. Egy óra után jött a válasz, miért is volt üres: egy quechua család várakozott az útszélén és a heti árujukat vitték a piacra eladni. Az elején jelentkeztem is, hogy segítek !gyorsan! felpakolni, amikor láttam, hogy itt jó pár mázsát meg kell mozgatni. Pakoltunk pár száz kiló cukornádat, krumplit, hagymát és egy idősebb quechua asszonyt is, aki alkatánál fogva alig tudott felmászni a létrán a platóra, majd úgy nézett ránk mint a véres rongyra… Útközben mint minden rendes bolíviai állampolgár tette/tömködte a kokaleveleket egyesével a szájának az egyik oldalába addig, amíg volt hely. Rögtön a hörcsög kitömött pofájának a képe úszott be szemeink elé. Az undorító rész ott következett, amikor pár perc rágás és szürcsögés után kikotorta kisebb harákolással egybekötve a szájából és egy újabb adagot indított útjára. :)

43063128_457771474711591_6694108230517260288_n_1.jpg

Náluk a kokát azért használják, mert energetizál, fokozza a teljesítőképességet és csökkenti az étvágyat. Ez nagy előny, főleg sofőrök körében, hogy ne aludjanak el a volán mögött, de nyilván az akklimatizációban is fontos szerepe van. Az más kérdés, hogy addiktív. A világon Bolívián és Perun kívül a legtöbb országban szigorúan tilos a kokacserje termeszétese mivel a levelekből – nagymennyiség szükségeltetik ugyan – kokaint lehet előállítani, ami finoman szólva is pszichoaktív, tudatmódosító szer. A kokain szabad bázisú formája, amit a 70-es években szintetizáltak laborokban a Crack.

0af1da61-7e92-41ba-a738-6003185f34fb_2.JPG
Visszatérve, sikeresen beértünk Sucre-ba (itt a dínólábnyomos történet a Bolívia II-ben részletesen), ahonnan egyből tovább is mentünk Potosi városába, ami az ezüst bányászatáról is ismert (Cerro-rico azaz a gazdag-hegy) geológiából tanultuk, hogy a világon a legtöbb halálesetet ebben a bányában jegyezték fel. A spanyol hódítók több tízezer tonna ezüstöt bányásztattak ki a helyiekkel (később behurcolt afrikai rabszolgákkal), akik milliós nagyságrendben (a 16-18. században) haltak meg a bányában egyrészt a brutális kényszermunka és intenzív termelésből fakadó bányabalesetek, másrészt az ezüst kinyerésénél használt higany általi mérgezéstől. Bővebben a Bolívia II-ben.

Potosi kb. 4000m-en fekszik a tengerszint felett és ezt anyum egy migrénes-hányós éjszakával jelezte akklimatizációként.
43062504_481231649024096_8400750856093302784_n.jpg

Másnap továbbmentünk Uyuni városába, ami (csak) 3600m-en van. A város mellett fekszik a világ legnagyobb kiterjedésű kiszáradt sómezője (időszakosan pár cm víz borítja), a Salar de Uyuni. Réges régen (talán Pleisztocén korban) ez a terület egy óriástónak volt a része, ami a mai Titicaca-tó, sőt a teljes Altiplanot borította. A kiszáradás során rétegesen vált ki a só (főként LiCl) ami helyenként eléri a 100-120 méter vastagságot is… Ebből kifolyólag innen bányásznak lítiumot, amit jelenleg még aksik gyártásának alapanyagaként használnak fel (fluorid alapú aksik jövője folyamatban).

 0042a0eb-ce63-4eb7-8151-4704db91a838.JPG

Másik IGENfontos érdekesség, hogy itt forgatták a Star Wars - Az utolsó Jediket. Nagyon turisztikai, de valóban meseszép.

 at-at-star-wars.jpg

 Mielőtt kimentünk volna a sópusztába, kiruccantunk a város szélére, hogy megnézzük a vonattemetőt, amik azok után maradtak szószerint "C" vágányon, hogy az egyetlen óceáni kikötő régiójukat (Antofagasta) a Chile elleni háborúban elvesztették 1879-ben, így azóta a kitermelt ásványi anyagokat (só,ón,ezüst, arany)  más úton-módon szállítják.

43053711_235899877280668_6456997027568943104_n_1.jpgimg_2761.JPGimg_2766.JPG43075341_251596832206897_537105189581094912_n.jpg

Köszönhetően az utánanézésnek (neten, élőben), sikerült úgy kijutni, sőt aludni egy éjszakát a sivatagban, hogy nem kellett tízezreket fizetni a szervezett útért, megoldottuk magunknak a dolgot. Béta: a sómező másik oldalán van két kisebb város, ahova napi egyszer helyi busz indul-érkezik, ami keresztezi ezt az óriási fehérséget, így az irány megvolt, sőt a sofőrrel még le is beszéltük, hogy a közepén lévő vulkanikus kisszigeten dobjon ki minket ( Inkahuasi sziget) majd másnap reggel fel is pattanhassunk, mivel gyalog 4 óra lett volna és egy ilyen közegben elég könnyű elveszni (lásd a képen).

43046244_678992582471293_3483810731571281920_n.jpg

Teljes menetfelszereléssel (sátor, hálózsák, gázfőző és kajákkal feltankolva) kiruccantunk a helyiekkel zötykölődve. Megérkezésünk után elfogott minket az eufória,

43106686_2157958837857070_2673359941938446336_n.jpg

először feltúráztunk a sziget csúcsára légszomj kíséretében (kb. 30 perc), fent a panorámára nehéz szavakat találni,

img_2806.JPG

majd vissza a tóra, mint a gyerekek fel-alá rohangáltunk a sómezőkön, ment a viccesebbnél viccesebb képek lövöldözése :) de inkább beszéljenek a képek:

 43152520_2111564779104103_8601561863039221760_n.jpg42987669_325780731535927_3771147565546864640_n.jpg04c43e01-6379-46f5-bfa1-060fe824f814.JPG42985405_476313299536724_9023002844604661760_n.jpg43016141_494570201024178_7404518636141936640_n.jpg                                                                        Sóasztalon ökölkupa :)
Ez a sziget amúgy tele volt korallokkal valamint óriáskaktuszokkal (10-12 méteresek). Az éjszakát végül nem sátorban töltöttük, hanem a szigeten lévő múzeumban bivakolhattunk. A helyiek (ismét, újra, folyamatosan!!!) elképesztő kedvesek voltak és mondták, hogy kint akár -10 fok is lehet éjszaka a szélről nem is beszélve, szóval ne vicceljünk és van hely a múzeumban :D :D Ezúton is nagyon köszönjük mégegyszer kedvességüket.

 43114681_930861050448028_5395157142061711360_n.jpg

Másnap hajnalban nagy nehezen felkeltünk és feltúráztunk még egyszer a csúcsra, egy lélegzetelállító napfelkeltét nézni…  A hófehér felületre a nap alulról is szórta a fényeit, mintha két égitest lett volna, elképesztő élmény volt…Órákat lehetne még írogatni, milyen volt akár itt is, de haladnunk kell!

42983439_1098148480344793_1770240452595810304_n.jpg

Szóval, innen bevártuk a buszt és reggel 8-kor már kifele robogtunk erről a holdbéli tájról. A főúton mi kipattantunk és stoppal egy homokviharos Oruro város nemnézés után mentünk tovább La Paz-ba, ahol Gerivel ismét egyesültünk. La Paz kettős érzéssel fogadott, egyrészt gyönyörű volt látni a hegyek között épült várost, valamint az El Alto részét ami 4000m magasságban övszerűen karolta körbe a várost. A téglaházak nagyrésze 90%-ig elkészülve (helyiek mondták, hogy így nem kell adót fizetni az építkezésre fordított pénzből, mondván hogy nincs még kész a ház) utcákon mindenhol árusok, piacok, telis-tele emberekkel és folyamatos dudálással kollektívók hömpölyögtek az utakon.

 img_3018.jpegc418f0f2-0fa6-41a4-883b-a7484f4aaa05_2.JPG

Erre a látképre viszont rájön a pár éve épített hiper-modern kabinos felvonórendszer, ami La Paz-t és El Alto-t köti össze egymással, lehetővé téve a gyors közlekedést a két város között, amit brutál mennyiségű pénzekből svájci és francia cégekkel építettek ki. Érdekes perspektíva volt felülről látni a várost, gyakorlatilag beláttunk a házakba, milyen közegben élnek az emberek. A legkisebb bakterházakban is ott virított legalább egy óriástv- sugározva a ”sok okosságot”.


img_3005.JPGimg_3452.JPGimg_3455.JPG
0537cac3-2c9b-4edc-9694-ac52fcc7baae_2_1.JPG

Elképesztő kontraszt volt így a város képe annak ellenére, hogy a felvonó praktikus és gyors, más kérdés, hogy így több ezer sofőr munkáját lehetetlenítik el. Az egyetlen visszatartó erő, hogy a kollektívók féláron szállítják az embereket a felvonókkal szemben. (egy utazás La Paz-ban 2 Boliviano, ami 85ft, El Alto-ban ennek a fele).
img_3512.JPG

Részben ezzel a húzással Evo Morales aymara-i származású (első bennszülött elnök Bolívia történelmében) miniszterelnök egy újabb választási ciklust nyert. Itt nem mennék bele a politai részébe a dolgoknak, de az tény, hogy helyiekkel való beszélgetéseink zömében feljött a félelem érzése, félnek, hogy Venezuela sorsára jut az ország, annak ellenére, hogy ő mozdította ki Bolíviát a válságból 2006-tól kezdve…

Pár napban bejártuk mindkét várost, valamint túráztunk is a hegyekben egy mészköves tűkanyonban (Valle de las animas), ami egy helyi ajánlás volt még Uyuni-ból és valóban (rajtunk kívül) nem voltak turisták, nyugis és elbűvölő volt látni a formákat.

img_3121.jpegimg_1322_1.JPGimg_1367.JPG

Volt egy ilyen torony a kanyonban Szauron szemével, amit tuti, hogy itt forgattak le a Gyűrűk Ura c. filmben és nem Új Zéland-on! :) 

img_3085.jpeg

 Végül a kanyonból feljebb nyomultunk naplementézni! :)img_1371.JPGimg_3135.JPG

La Paz-ban még ellátogattunk a boszorkányok piacára (mercado de las brujas), ahol a kézzel készített láma/alpaka szőttesektől, a rózsavíz, copaiba olaj és sangre de grado tinktúrán keresztül egészen az ayahuasca nevű spirituális löttyig  bezárólag bármit meg lehetett találni, ráadásul – kis alkudozás fejében – egész olcsón.

 407a1872-f3d0-4c70-9eaa-0e8bd1976071.JPGimg_1401_1.JPG
Még egy éjszaka és indultunk közös túránk utolsó állomására: A Titicaca-tóhoz. az Inkák szent tavához, ahonnan rengeteg legenda ered ( egy részét ma már bebizonyították, hogy igaz) az elsüllyedt ősi városról és kincseiről. A felfedezett városrész, illetve a talált tárgyak kormeghatározása után az Inka előtti Tiwanaku kultúra idejére saccolják az elveszett kultúra nyomait. (következő bejegyzésben szó fog esni erről a kultúráról) Az Inka mitológia szerint a nagy árvíz után az isten itt teremtette meg a földet, itt született a nap és itt alkotta meg az első emberpárt, hogy benépesítse földünket.  Ez a tó D-Amerika legmagasabban (3812 m) fekvő és legnagyobb kiterjedésű, édesvizű, hajózható tava.

img_1243.jpeg

Ezt a helyiek kihangsúlyozták, mert nyilván itt is megy a ”leg-leg” jelezések dobálása, mivel Venezuelában van a Maracaibo-tó, ami ennél nagyobb, de ezt tengernek nyilvánítják, mivel van kapcsolata az Atlanti óceánnal. A méretei tisztázására egy jó összehasonlítás: A Titicaca-tó kb. 13-szor nagyobb a Balatonnál, Peru, Bolívia határánál fekszik. Fanniék szülei után ismét ellátogattunk ide, de most a Copacabana nevű kikötővároshoz, majd az Isla del Sol-ra (napsziget) hajóztunk ki, ahonnan az Inka történelem ered. Copacabana-ba koradélután érkeztünk, és körbejártuk a koloniális belső részét, majd feltúráztunk a tó partja mellett lévő kálváriára, ami majdnem egy óra lépcsőzés volt. A naplemente viszont mindenért kárpótolt minket, itt is beszéljenek inkább a képek:
img_2871.JPGimg_2902.JPGimg_2910.jpegimg_2889.jpeg

 A naplemente után beültünk egy helyi kis étterembe, ahol kipróbáltuk az Ispi  nevű apró, sülthalat főtt kukoricával, krumplival és az elengedhetetlen platano-val.

 img_1272.JPG

Másnap reggel kb. egy óra alatt becsónakáztunk a napszigetre, ami egy sziklás, eukaliptusz fákkal gyéren borított és termőtalajban szegény sziget, tele különböző gabonanövényekkel bevetett teraszokkal. Az inkakert mellett, ismét lépcsőzés közepette felsétáltunk egészen az ősi forrásukhoz, amit az ifjúság kútjának (Yumani kőkút) is neveznek. A szobor lehet picit túlzás volt a helyiektől.

img_2929.JPGimg_2933_2.JPGIttunk az örökifjúság elixírjéből, majd feltúráztunk a sziget legmagasabb pontjára, ahonnan beláthattuk az egész tavat, valamint kelet felől a bolíviai Andok havas csúcsait. Kép nem adja vissza, de azért próbálkozunk

 img_1261.JPGimg_1243_1.jpeg

 A szigeten kb. 800 Aymara család él 3 faluba rendeződve, a mezőgazdaság mellett halászat és turizmusból élnek.


img_1252_1.JPG

Az eredeti terv az volt, hogy délről, északra végigtúrázunk, de probléma adódott a törzsek között, hogy ki mennyi pénzt vámoljon a turistáktól, így esélyünk nem volt látni az északi parton lévő romtemplomot, oltárt stb. Pozitív oldala, így legalább több időnk volt enni és csillezni.:)

img_1241_1.jpegimg_1235_1.JPG

Később leereszkedtünk a kikötőbe, útközben alpakákat nyünyörgettünk, pár szót váltva az egyik aymara-i földművessel, majd vissza csónakkal Copacabana-ba. A kikötőből elmentünk egy pofátlanul olcsó kis étterembe, ahol pisztráng volt a napi menübe mogyorólevessel és üditővel potom 10 boliviánóért, ami kb. 400ft-nak felel meg. Este tényleg egy nagyon szolid ünneplést tartottunk Geri szülinapja alkalmából, majd alvás.


img_1263.JPG

Másnap vissza La Paz-ba busszal és tovább Cochabamba-ba, ahol még egy napot töltöttünk, mivel a következő napon indult a gép vissza Santa Cruz-ból. Santa Cruz-ba anyum megérkezése előtt mi couchsurfing-en keresztül az építész, két gyerekes apánál, Willy-nél kaptunk szállást, egy kis bagolyvárban, ahol ketten aludtunk fejtől-lábig egy egyszemélyes ágyban.

 img_7398.JPG

 Willy-vel sikeresen lebeszéltük, hogy még 4-en is mehetünk az indulás előtti éjszakára, így végül az lett a felállás, hogy anyum aludt a bagolyvárban, mi 3-an meg a belső udvaron a szabad ég alatt. Reggel kelés és az őrült nagy rohanás befejeződött, annak ellenére, hogy az elején anyum leszögezte, bármerre is megyünk csak ne legyen az, hogy mindent megnézzünk ennyi idő alatt. Ááá dehogy, mondtuk Fannival, de azért így összességében bejártuk fél Bolíviát közel 4 hét alatt.
Anyum kiállta a próbát, maximális elismerés, hogy egyedül kimert jönni hozzánk és ezt a rohanást is túlélte. :D Otthon írta, hogy az első pár nap azzal telt, hogy munka után lefeküdt és 14 órákat aludt egyhuzamban. :)
Fannival és Gerivel ezután még hosszabbítottunk a vízumunkon, amit végül egy hónappal sikerült kitolni, addig meg bejártuk/másztuk a hiányzó részeket, amiről a következő postban olvashattok HAMAROSAN!!! ?:)Aki ideáig eljutott küldjön a kommentbe egy indokolatlan de szofisztikált szót ;)

Peru, a 3000 féle krumpli hazája

img_6404_1.JPG

Miután papáék végre megérkeztek hullafáradtan a három napos utazás után Limába, egyből indultunk az Amazonasba. Az eredeti terv szerint már két nappal előbb meg kellett volna érkezniük, de mivel a légitársaságnak köszönhetően nem sikerült időben elérniük a csatlakozást, csak a másnapi géppel indulhattak tovább, így  nem volt idejük pihenni. Ráadásul még Lili csomagját is elhagyták valahol,  úgyhogy az amazonasi túrát abban a ruhában csinálta végig szegény amiben érkezett. Természetesen adtunk neki mindannyian egy-egy nélkülözhetetlen darabot, de akkor is. Ezektől a dolgoktól eltekintve mondhatni minden gördülékeny volt... Elértük az iquitos-i gépet, és onnan másnap indultunk csónakkal az Amazonason majd egy kisebb ágon (Maranyon folyó) be az amazonasi dzsungelbe.

img_2097_1.JPG

img_5951.JPG

img_5970.JPG

img_5974.JPG

Ez egy szervezett túra volt két túravezetővel, egy szakácsnővel és egy helyi bácsival, Aladinoval, aki úgy ismerte a dzsungelt mint a tenyerét. Egy napot egy helyi kis bungalóban töltöttünk, a többi három éjszakát pedig egy kifeszített vászon alatt szúnyoghálós fülkékben. Nagyjából úgy lehet elképzelni mint egy hagyományos sátorozást.

img_6123_2.JPG

img_6144_1.JPG

Ez alatt a hét alatt rengeteg állatot láttunk, nappal is és éjjel is elmentünk szárazföldi vagy hajós túrákra, ahol Aladino mindent elmondott a látott növényekről és állatokról attól kezdve, hogy a különböző növényeknek milyen gyógyhatása van, mire használjuk és hogyan használhatjuk föl az állatokig bezárólag, hogy hol lelhetőek fel, milyen szokásaik vannak, miről ismerhetőek fel, stb. Ittunk liánindából, amiből úgy csöpögött a víz, mintha csapból folyna, kóstoltunk kókuszízű kukacot, morzsolgattunk különböző illatú fakérgeket amiknek mind valamilyen különleges hatása van. Bekentük magunkat termeszekkel szúnyogcsípés ellen, döngettük fák óriási gyökerét, ami kilométerekre elhallatszik (Tomi az egyik ilyen fa döngetésénél kapott egy méhkaptáras hajpakolást, ugyanis ezek a pici méhek, spanyolról lefordítva fodrász méhek, amint meglátnák egy bozontos fejet rögtön beleszállnak. Ez azzal magyarázható, hogy az anyakirálynő testére emlékezteti őket a hajkorona, és ezért szeretnek minél közelebb férkőzni hozzá. Tomi fejét is megszállta több száz állatka, amit aztán egyesével kellett kiszedegetni. Ha túl erősen szorítottak meg őket, megcsípték Tomi fejbőrét, ami nem annyira fájt, de azért elég kellemetlen volt. Viszont mivel a csípésük mézes, ezért nagyon egészséges a fejbőrnek. :)), kerültünk ki gyanús fákat a tüske vagy a tűzhangyák miatt és még pálmatörzs makarónit is kóstoltuk.  Éjszaka elmentünk tarantula lesre, békákat, kajmánokat nézni és teknősöket megfigyelni, napközben rózsaszín delfineket láttunk meg szürkéket, óriásvidrákat, rengeteg majmot (bőgő, tamarin, capuchino, vuapo stb.) békákat, gyönyörű rovarokat, pirañakra horgásztunk, amit aztán meg is ettünk.

img_1766_1.JPG

img_6156_1_1.JPG

img_1391_1.JPG

img_1827_1.JPG

img_6151_1.JPG

És mikor fürdeni szerettünk volna csak belecsobbantunk a folyóba ahol mindezek az állatok éltek. Elsőre kicsit ijesztő is volt mert megkóstolgattak, megcsipkedtek, de aztán ehhez is hozzá lehetett szokni mert bántani nem bántottak igazán senkit sem. Sokszor volt, hogy órákon keresztül mentünk befele a dzsungelbe, volt, hogy olyan utakon amit Aladin tört a machetejével, és lestük körülöttünk a fák tetejét és a földet hogy hátha látunk valami érdekeset. Így  akadtunk rá  majom csapatokra, akiket követtünk aztán, és egyszer sikerült annyira megközelíteni őket hogy lekakiltak minket. Volt, akinek még épp időben sikerült hátraugrania, de volt aki már elkésett és ottmaradt a kakiesőben. :) De ha abból indulunk ki, hogy szerencsét hoz ha egy gólya lekakil, akkor ugyanez egy majommal az ötöslottót jelentheti. Ami nem volt annyira kellemes az a rengeteg szúnyog Illetve bögöly, meg valami muslinca szerű szúrós picike rovar ami ellen nem lehetett védekezni, úgyhogy már a harmadik- negyedik nap végére úgy nézett ki a lábunk minthogyha az egész be lenne gyulladva. Nagyon viszketett és fájt, próbáltunk mindenféle helyi módszert alkalmazni de nem nagyon váltak be. Az egyetlen ellenszere ami valamennyire használt az volt, hogy ne vakarjuk el a csípéseket. Ahogy hajóztunk a kis folyókon látszódott, hogy milyen magasra szokott a víz áradáskor feljutni, (5-10 métert is) és ezzel kapcsolatban mesélték el a két típusú delfin között a különbséget. A rózsaszín delfin, ami egyébként hol szürke hol rózsaszínű függően a párválasztási időszaktól, az amazonasi körülményekhez alkalmazkodott, ezért a nyakát fel-le is képes mozgatni. Áradáskor is ugyanolyan életet él mint a folyóban, mivel könnyedén ki tudja kerülni az akadályokat köszönhetően mozgékony nyakának, mivel nem csak jobbra  és balra, hanem föl -le is képes azt  mozgatni, illetve a hátán lévő uszonya csapott, szemben a szürke színű delfinnel ami inkább hasonlít egy palackorrú delfinhez. Ők sajnos rendszeresen elakadnak a gyökerekben, fákban, bokrokban amikor áradás van, nem jutnak elég táplálékhoz, mivel korlátozott a mozgásuk.

img_1729_1.JPG

img_6235_1.JPG

img_6245_1.JPG

img_6280_1.JPG

img_6292_1.JPG

img_6293_1.JPG

img_6294_1.JPG

img_1730_1.JPG

img_1732_1.JPG

img_6062_1.JPG

img_6056_1.JPG

img_6050_1.JPG

img_6049_1.JPG

img_6076_1.JPG

img_6060_1.JPG

img_6057.JPG

Ezzel kapcsolatban még azt is megtudtuk, hogy az utóbbi években az áradások sokkal erőteljesebbek, sokkal több víz esik, ezért például az ottani vaddisznók elköltöztek arról a vidékről és vissza se jönnek már.

A folyó mentén rengeteg kis falucskát láttunk, az egyikbe be is mentünk (Buenos Aires). végigsétáltunk rajta, az emberek mind kedvesen köszöntek, a gyerekek is nagyon érdeklődőek voltak. Megtudtuk, hogy ezekben a falvakban nincsen semmiféle orvosi ellátás és a gyógyszer, így aztán ha egy olyan kígyó marja meg az embereket amelyiknek halálos a mérge akkor nincs lehetőségük helyben ellenszérumot adni se a gyerekeknek, sem a felnőtteknek. Ők az amazonasz által kínált növényekből készítenek gyógyszereket, amik viszont rengetegféle betegségre hasznosak és így nem használnak annyi kemikáliát, mint a fejlett társadalmakban. Ott nem a stresszből fakadó betegségek tizedeli őket, hanem más természetes "ellenségek". A halászatból élnek illetve a gyümölcsökből, ami a fákon megterem, a folyóparti előzőleg elárasztott területeken tudnak termeszteni zöldséget vagy búzát, kukoricát, és tyúkokat tartanak a kis házak körül. Ami nagyon szembetűnő volt és ki is emelték, hogy még ezekben a falvakban is megtalálható a focipálya. Nincs rendes oktatás nincs rendes egészségügy, de focipálya az van. Visszajöhettünk volna ide később önkénteskedni, akár a helyi gyerekeket angolul tanítani, akár a teknősmentésben segédkezni, de a klíma és a rovarok annyira kiborítóak voltak pár nap után, hogy végül úgy döntöttünk, inkább nem. A teknősprojektről annyit említenénk meg, hogy sajnos a helyiek régebben előszeretettel fogyasztották a teknőstojást, aminek az lett az eredménye, hogy egy bizonyos típusú teknőst a kihalás fenyegetett. A teknős természetes ellensége, a kajmán persze szintén tizedeli a teknősöket, de ez egy egyensúlyi helyzetet teremt, míg az emberi jelenlétnek sokkal súlyosabb következményei vannak. Ennek következtében a kipusztulást megelőzendő jöttek létre csoportok helyiekből, akik a partokat járva gyűjtötték egy nagy kosárba a tojásokat és vitték azokat egy elkerített kiskertbe, dobozba, a falujuk közepére. Itt 0-24 órás őrszolgálattal biztosították a tojások épségét egészen a kikelésig, majd ekkor visszavitték őket természetes élőhelyükre, messze a falutól. Maga a tojás elszállítása is egy bonyolult művelet, mivel a tojásokat a gödörből  való kiemelés és az új "fészekbe" helyezés közben abban a helyzetben kell tartani, ahogy azt a gödörben találták. Pár fokos eltérés is már a leendő kisteknősök halálát okozza. Aladino, a mi helyi vezetőnk a maga 70+ évével volt az egyik értelmi szerzője ennek a mozgalomnak, amin nem is csodálkoztunk, hiszen látszott a lelkesedésén és a tudásán, hogy ő egy nagyon értelmes, tudatos,  különleges valaki. Tényleg több ezer oldalas könyvet lehetne kiadni abból, ami az ő fejében van. 

img_6344_1.JPG

img_6317_1.JPG

img_6345_1.JPG

img_6346_1.JPG

img_6379_1.JPG

Vicces történet, hogy amikor a parton bóklásztunk, többször is elmentünk anakonda odúkhoz, vagy olyan helyekre, amiket ezek a hüllők kedvelnek. Egy ilyen alkalommal egyik vezetőnk, aki amúgy csupasz kézzel vadászott a kajmánokra beugorva a folyóba hogy megmutassa nekünk, egy szál papucsban elkezdett ugrálni egy dombon, hogy próbáljuk ki milyen ruganyos, üreges alul, itt tuti egy anakonda él. Persze közben vigyázzunk, nehogy valami lukba lépjünk vagy ugorjunk. Mama ilyenkor egy jó 10-15 méteres távolságot tartott (köztudott, hogy nem igazán kedveli a kígyókat, az állatkerti hüllőházban is kintről nézte amíg mi a tesómmal az óriáskígyókkal egy légtérben nézelődtünk:D), szóval ő leginkább szaladt volna az ellenkező irányba hogy még véletlenül se találkozzon eggyel sem. Volt, hogy még a kígyó szagát is éreztük az ösvényen, meg a nyomát is láttuk, de végül egyet sem láttunk, mama legnagyobb örömére. 

Maga a túra hihetetlenül gyönyörű volt, abban a pár napban egy turistával sem találkoztunk, csak a természet hangjait hallottuk. A majmok üvöltését, a rovarok zümmögését, a folyó csobogását. Amikor a folyón csónakáztunk legtöbbször eveztünk, ezért a delfinek a közelünkben jöttek fel levegőért és prüszköltek a tavirózsák között, az óriásvidrák sem menekültek el, hanem láttuk a kuckójukat amit fújtatva, vicsorogva, morogva védtek, makianyukát láttunk a vízről a kicsijével egy hatalmas fa odújában a folyó mellet, egyszóval abban a hétben teljesen eggyé váltunk a természettel. 

img_0665_1.JPG

img_6096_1.JPG

img_6069_1.JPG

img_5980_1.JPG

img_6012_1.JPG

img_6018_1.JPG

Visszafelé még Iquitosban aludtunk egy éjszakát, így volt egy esténk körbenézni a városban. Iquitos anno gazdag város volt a kaucsuk gumi miatt, ennek nyomait lehet látni a városon, a gyönyörű házak, terek mind ezt az időszakot hirdetik, illetve bent az őserdőben vannak túlélő fák, akik a kérgükön viselik a kaucsukvadászok karmainak nyomait. Ezeket hatalmas, karmokhoz hasonló fém kampókkal ejtettek a fákon hogy a kaucsuk kifolyjon, ezt a nedvet összegyűjtsék majd eladják. A telepesek hatalmas pusztítást végeztek, és természetesen a munkát az őslakosokkal végeztették el.

1315fa86-2d6f-4915-88a7-7d45f03b61f9.jpg

Innen Limába repültünk vissza, autót béreltünk, és elindultunk Ica felé.Útközben azért megálltunk megcsodálni a Csendes-óceánt, és átgondolni, hogy ez azért mennyire fantasztikus, hogy ennyire messze az otthonunktól, egy másik kontinensen együtt lehetünk. 

Másnap elmentünk az oázisba, felsétáltunk az egyik dűne tetejére, és onnan csodáltuk meg a kis tavat és többi homokdombot körülöttünk. 

img_6447_1.JPG

img_6436_2.JPG

img_6426.JPG

img_6423.JPG

Aznap még elszaladtunk múmianézőbe az inkamúzeumba, majd Paracast vettük célba, hogy onnan elmenjünk egy kis csónaktúrára az Islas Ballestasra. Itt láthattunk kormoránokat, pingvineket, fókákat, csodálatos sziklafalakat, sziklaíveket. Ugyan ezzel a jeggyel körbekocsikáztunk a Paracas Tájvédelmi Terület egy részén,  hogy megcsodáljuk a flamingókat, a vörös homokú strandot, a rengetek fosszíliát, kagylót, csontokat a tengerparton, stb..

img_6503.JPG

img_6497.JPG

img_6487.JPG

img_6471.JPG

 

img_6528.JPG

img_6522.JPG

img_6516.JPG

img_6512.JPG

img_6511.JPG

img_6547.JPG

img_6541.JPG

img_6604.JPG

img_6597.JPG

img_6576.JPG

img_6571.JPG

img_6570.JPG

img_6556.JPG

img_6551.JPG

Este egy szép kertecskében aludtunk, két kis szobát bérelve, amikor egyszer csak a nyugalmunkat bömbölő zene zavarta meg a szomszédból. Tomi átment kideríteni, mi történik, hát egy kakasviadal helyszíne mellé sikerült szállást találnunk, ráadásul pont a verseny napján... Éjfél után nem sokkal szerencsére véget ért a szörnyűség, így viszonylag hamar álomba tudtunk merülni. Még egy hasonló vicces történetünk van. Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy a felettünk lévő emeleten üvölt a tv. De úgy, mintha közvetlenül az ágyunk mellett lenne. Megint Tomi volt az, aki aktivizálta magát, felment szólni, hogy ha lehetséges, halkítsák le, mert nagyon lehallatszik. Egyszer csak halljuk, hogy vége a zajnak, Tomi meg jön le, és meséli mi történt: a szobába behatolva (kopogást úgysem hallották volna a hangzavarban) vagy nyolc munkás aludt szerteszét ágyakon, a földön, a TV meg csak bömbölt max hangerőn. Mivel a kapcsoló nem volt egyértelmű helyen, Tomi a legegyszerűbbnek a vezeték konnektorból való kihúzását ítélte. Amire persze senki még csak meg se rezdült a szunyálók közül...

img_4092.JPG

A következő napirendi pont a Nazca vonalak megtekintése volt, amiket papa szerencsére repcsiről szeretett volna megnézni, így történt, hogy fentről láthattuk a titokzatos ábrákat.. Néhány kör után sikerült is egy társaságot találni, akiknél még volt hely, nem a legdrágábbak voltak, és nem kellett órákat várni az indulásra, úgyhogy nemsokára fel is pattantunk a gépre, és indulhatott a hullámvasút. Mi Lilivel kb. a felénél kidobtuk a taccsot, de azért közben is szorgosan készítettük a fotókat, a többiek kicsivel jobban bírták, viszont utána még órákig rosszul voltak, és ki se lehetett ejteni azt a szót hogy h*ny*s.:D De nagyon megérte, mindent láttunk, amit csak lehetett, a formák valóban ott vannak, és a legtöbb könnyen felismerhető. Kár, hogy nem tudjuk, pontosan mi célt szolgáltak, miért készítették őket a Nazca népek.

img_6647.jpeg

img_6639.jpeg

img_6636.JPG

Innen indultunk neki Cusconak, végig szerpentineken, csodaszép tájakon. Mii Tomival már megtettük ezt az utat a másik irányba, így tudtuk mire számíthatunk, de így sem tudtuk eléggé felkészíteni a családot. Ekkor már szembesültünk azzal, hogy éjszaka hideg van, de fűtés sehol sincs a szállásokon, jó ha meleg víz volt, és persze a takarók sem elég melegek (milyen jó, hogy nekünk jó meleg hálózsákjaink vannak, még a sátorban sem fázunk sose), de azért nem panaszkodtunk. Olyan sokat utaztunk minden nap, hogy este hulla fáradtan zuhantunk az ágyba, az alvás már igazán nem okozott problémát. Az apurimac-i régióban teljesen véletlenül ráakadtunk egy banánhídra is, amin a legbátrabbak át is mentek, a kicsit gyávábbak csak fényképeket készítettek és messziről nézték a szerkezetet.

img_6693_1.JPG

Itt sem volt egy szem turista sem, ahogy később is sikerült olyan helyekre ellátogatnunk, ami teljesen érthetetlen módon nem híres. Innen már egyenes út vitt Cuscoba, ahol városnéztünk, elmentünk megnézni a Cusco feletti romvárost, a Sacsayhuamán-t, ami az inkaidőkben közigazgatási, vallási központ volt, és mint fogadó is szolgált a messziről jött kereskedőknek, utazóknak. Itt már megcsodálhattuk a hatalmas, tökéletesre kifaragott kőtömböket, a csatornákat, a kígyó-puma-kondor triót ami több helyen is feltűnik szimbolizálva a lenti világot, a mi világunkat és a fenti világot. Láthattuk a chakanat, vagy inkakeresztet, ami szintén ezt a hármasságot szimbolizálja. Állítólag ez volt a egyik legnagyobb épületkomplexum az inka birodalomban. 

img_6661_1.JPG

img_6744.JPG

img_2926.JPG

img_6711.JPG

img_6724_1.JPG

img_6765.JPG

 

img_6746.JPG

Másnap elstartoltunk megnézni a Machu Picchut. Hajnalban kelés, autókázás hogy elérjük a vonatot, majd több órás sorban állás a buszokra,  végül még pár óra várakozás a rom bejáratánál, így sikerült dél körül bejutni a helyre. Megfogadva a tanácsokat mi is fogadtunk egy vezetőt, aki rengeteg mindent mesélt nekünk az inka kultúráról, és a Machu Picchu történetéről. Megtudhattuk, hogy az első spanyol hódítók megérkezésekor két felé volt szakadva az inka birodalom, mivel állítólag a király iszákos volt, és egyéb komolyabb problémái is voltak melyek akadályozták őt abban, hogy jó uralkodó legyen. A birodalom egy része ezért inkább öccsét, a híres Pachacuteket választotta meg uralkodójául, így Pizarro érkezésekor épp polgárháborút vívtak az inkák. Ez is a spanyolok malmára hajtotta a vizet. E mellett az inkák istenségeiket magasnak és fehérnek ábrázolták, úgyhogy el lehet képzelni, hogyan fogadták a magasabb hódítókat. A spanyolok az elveszett inka aranyvárost keresték, Eldorádót,  melyről semmit sem tudtak, ezért városról városra haladtak, kirabolva mindent, meggyilkolva mindenkit. Ez a hír juthatott el Machu Picchura, ezért hagyhatták el lakói félbehagyva munkáikat, és felégetve mindent maguk mögött a hegyekbe menekültek. Nem tudni, ott mi történt velük, mert más őslakos népek is éltek akkor már a dzsungelben, például akik kiszedve a koponya csontjait zsugorított fejeket akasztanak öveikre. Plusz információ ide: először csak azt hittük, hogy szórakozik a túravezetőnk, mikor mondta, hogy menjünk arrébb, mert spanyolokat hall, de aztán kiderült, hogy nem is vállal Spanyolországból turistákat, mert utálja őket a múlt miatt. Magát inkának tartja, mert alacsony, barna bőrű, szemben a spanyolokkal, akik magasabb és fehér bőrűek, akik a jobb munkákat megkapják, előnyük van az egyetemi felvételin stb. Nem tudjuk, ebből mi igaz, mi nem, máshol nem tapasztaltuk ezt az utálatot, és senki sem említette ezt a hátrányos megkülönböztetést. Mindenesetre elgondolkodtató volt.

img_6784.JPG

img_6851.JPG

img_6910.JPG

img_3252.JPG

img_6817.JPG

img_6829.JPG

img_6835.JPG

img_6850.JPG

img_6882.jpeg

img_6878.JPG

img_6862.JPG

img_6856.JPG

img_6959.JPG

img_6908.JPG

Maga a romváros fantasztikus látványt nyújt a hegyek között, két oldalról az öreg heggyel és a fiatal heggyel (Machu Picchu és Huayna Picchu). Valószínűleg nem igazi város volt, hanem a gazdagoknak, az uralkodó osztálynak építették mint nyaraló, ezért leginkább paloták, templomok és obszervatóriumok találhatóak benne. Nehezen megközelíthető, ezért későn is fedezték fel. Vélhetően 1570-ben hagyták el, és majd 400 év után találtak rá. Rengeteg volt a turista, már csak egy irányba lehet haladni, és ránk szóltak, mikor elővettük a szendvicseinket, hogy ezen a területen ne együnk. Nyilván voltak előzményei ezeknek a szabályoknak, de sajnos elég sokat ront az élvezeten hogy semmit sem lehet csinálni csak egymás sarkát taposni... Persze azért nem panaszkodunk, mert gyönyörű volt, varázslatos a helyszín meg az, hogy ennyire épek a házak, de Tomival megállapítottuk, hogy nálunk azért továbbra is messze a guatemalai Tikal maya rom viszi a prímet. Csak az kevésbé van hirdetve és szó szerint a dzsungelben van az állatok között. Lefele sétáltunk (kb. 2óra) akkora volt a buszra várók sora, és mivel még volt időnk a vonat indulásáig, elmentünk termálfürdőzni. Cuscoba éjszaka érkeztünk meg, és közkívánatra még egy napot maradtunk, hogy ne essünk össze a fáradtságtól. Még egy kis városnézés Cuscoban, majd másnap irány a Titicaca tó.

img_1998.JPG

Útközben megnéztük kintről a Raqci romot,

img_6928.JPG

img_6929.JPG

img_6932.JPG

img_6933.JPG

img_6936.JPG

majd letértünk a főútról egy igencsak vékonyka földútra, ami egy kemény szerpentinben végződött, hogy megnézzünk egy eredeti inka hidat, a Queswachaka hidat. Minden évben újrafonják biztonsági okokból, de ugyan azzal a technikával, mint ahogy az inkák készítették anno. Állatokat is áthajtanak rajta, úgyhogy erre nagyobb biztonsággal mentünk fel mint a banánhídra.

img_6981.JPG

img_6964.JPG

img_7093.JPG

Turistát itt se sokat találtunk, csak pár helyit, elköltöttük az ebéd-uzsonnánkat egy gyönyörű domboldalban, majd továbbgurultunk a Titicaca-tó felé. Itt Punoban szálltunk meg egy szép kis hostelben ahonnan másnap vittek minket a kikötőbe, hogy áthajózzunk az úszó szigetekre, Urosra, ahol Aymarak élnek (Olyan őslakosok, mint a Quechuák.). Ezek a szigetek Totoranádból készültek, folyamatosan építik a tetejüket mert az alja rohad el, és le kell horgonyozni őket hogy ne lebegjenek el a helyükről. Ezeken szigeteken élnek mozgatható kunyhókban a lakosok, van általános iskolájuk, de sajnos középiskolába már Punoba járnak ki a gyerekek. Tartottak nekünk egy kis bemutatót a szigetek felépítéséről, a technikai dolgokról, hogy miből élnek (halászat, ezt eladják a piacon, meg a nád eladása), meg hogy általánosságban milyen az élet a lebegő szigeteken. Amit sajnos tapasztaltunk az a víz szennyezése, mert oda engednek mindent maguk alá, és utána abból is isznak meg főznek. Felforralnak mindent, de akkor sem túl egészséges... Egy családdal beszélgetve előkerült egy beteg kisgyerek, akit mama megvizsgált az anyuka kérésére. Lefordítottuk az utasításokat, hogy mit kellene tenniük, meg otthagytuk a literes tiszta vizünket, de ennél többet nem tudtunk tenni. Szerencsére nem volt komoly betegsége, csak hidratálni kellett, mindenesetre vicces volt kicsit a helyzet. 

img_7038.JPG

img_7027.JPG

img_7025.JPG

img_7030.JPG

A szigetek után már délután visszaindultunk Cusco felé hogy megnézzük Moray-t, ami szintén az inkák által épített komplexum, feltételezések szerint meteorológiai laboratóriumként funkcionált. A legalsó és a legfölső pont között több fok különbség is lehet, így kikísérletezték, hogy melyik növény milyen hőmérsékleten, mennyi csapadékkal, napsütéssel produkálja a legmagasabb terméshozamot.  

img_3784.JPG

img_7083.JPG

Kis kitérő ide: Juliaca város Cusco és Puno között fekszik. Ahogy közeledtünk a város felé, jött az első meglepetés. Egyszer csak az autópályán előttünk termett egy másfél méter magas földhányás, keresztben a sávokon, minden előzetes jelzés nélkül. Miután megoldottuk ezt a problémát, kisebb utcákra kerültünk, ahol a bukkanók árkok voltak, de akkorák, hogy gyök eggyel lehetett csak átmenni rajtuk, különben szétroncsoltuk volna az autó alját, plusz mi a második után hánytunk volna. Egyébként ez jellemző volt Perura, többször is volt valamilyen akadály az úttesten, például egy hatalmas sziklatömb, amit jobb esetben körbevettek egy piros szalaggal, jelezve a veszélyt, vagy még ennyi sem. És ezen az úton láttunk egy buszt majdnem felborulni, mert hirtelen akart előzni, persze kanyar előtt, majd hirtelen visszasorolni, mikor látta, hogy jönnek szembe. Ennek hatására a busz két kerékről két kerékre billent többször is, aztán megállt, feltételezhetően az utasok reakciója miatt. 

Innen Lima felé még meg akartuk látogatni az Aguas Turquesas nevű helyet, ami szintén nehezen megközelíthető helyen volt. Útban a türkizszínű kanyon felé Abancay régióban az út mentén teljesen random módon egy sziklaerdőt találtunk, kúpokkal, különleges formákkal meg persze hóval. Persze besétáltunk megcsodálni a furcsa alakzatokat  mielőtt folytattuk volna az utunkat. 

img_7066.JPG

img_3887.JPG

img_7115.JPG

img_7132.JPG


img_7105.JPG

                                                                   A gorilla arccal :)
img_7100.JPG

Az Aguas Turquesas egy kanyon, amiben egy folyó mészkőmedencéket hozott létre, amin minivízesés szerűen folyik le a türkizszínű víz. Itt is csak helyiekkel találkoztunk, turistával eggyel sem. Ez a hely hasonlít a guatemalai Semuc Champey-re, vagy az otthoni Egerszalókra.

img_7178.JPG

img_7181.JPG

img_7185.JPG

Lima felé megnéztünk egy sódombot és a hegyoldalakban fellelhető Puya Raimondii-t, az andok királynőjét. Ez a növény a bromélia családjába tartozik és csak a Cordillera hegyvidékén (3800 méter fölött) található meg, 40 éves korára éri el a reproduktív érettséget. Virágzata hatalmas, buzogány alakú, messziről olyan mintha szobrok állnának a hegyoldalakban. Manapság sajnos a kihalás szélére sodródott, az ember által felgyorsított klímaváltozásnak köszönhetően...

img_2035.JPG

img_2047_1.JPG

img_2052.JPG

img_2020.JPG

Lima előtt egy kisebb városban szálltunk meg egy domb tetején szép kilátással, egy éjszakát töltöttünk ott majd Limán át felmentünk Huarazba, hogy megcsodáljuk a messze földön híres Huarascan Nemzeti Parkot.

img_2162.JPG

img_2168.JPG

img_2183.JPG

Első nap elmentünk megnézni a Pastoruri gleccsert, ami 4000 méter fölött van, úgyhogy nem voltunk túl izgágák, de szerencsére majdnem a gleccser lábáig el lehet menni kocsival, úgyhogy azok is élvezhetik a látványt, akik nem tudnak órákon át gyalogolni. Itt láthattunk rengeteg fosszíliát, elméletileg dínó maradványokat is, amiket nem találtunk, de nagyon megérte a tó, gleccser, fosszíliák miatt az a pár órás kocsiút a szerpentines földúton. 

img_2135.JPG

img_2132.JPG

img_4299_1.JPG

img_4289.JPG

img_4273.JPG

img_4268.JPG

img_7304.JPG

img_7313.JPG

img_7312.JPG

img_7280_1.JPG

 Odafele szénsavas tavak mellet mentünk el amik pezsegtek, és barlangrajzokat is láttunk, nagyon különleges alakzatokkal és emberábrázolással. Visszafele már sietnünk kellett a kocsihoz, mert láttuk, hogy egy hatalmas vihar közeleg, ami el is kapott minket jéggel, hóval meg széllel. Plusz olyan köddel, hogy az orrunkig alig láttunk el. A következő napokban felmentünk egy tóhoz ahonnan rá lehetett látni az egész völgyre és Huarazra, és elindultunk megnézni még egy tavat, de akkora vihar lett és olyan szűk volt az út, hogy majdnem a legvégén visszafordultunk.

img_7256.JPG

img_2125.JPG

img_2123.JPG

img_7344.JPG

Ami jól is jött négy turistának, akik akkor indultak el lefelé gyalog, mert már szét voltak teljesen ázva,  jólesett nekik a kocsi melege. Kicsit sokan ültünk a kocsiban ekkor már, de sok jó ember kis helyen is elfér.:) Erről jut eszembe, hogy a kisebb falvakban többször is álltunk meg stoppos helyieknek, néniknek és bácsiknak, és vittük át őket egyik helyről a másikra. Mindegyik akart fizetni valamennyit, de nem fogadtuk el követve elveinket, miszerint ha már úgyis ugyan arra megyünk, semmibe sem telik hogy őket is elvigyük. Egy alkalommal a stoppos bácsi kutyája végig mellettünk szaladt, vagy előttünk mutatta az utat, látszott, hogy nem először csinálják ezt együtt. Nagyon cuki volt, néha még meg is ugatott minket. Legvégül megnéztük a dínólábnyomokat, amik egy kanyar előtt, épp hogy csak kitáblázva voltak az út mentén. Ha valaki nem tudatosan megy oda, észre sem veszi. De mi ezért mentünk, és nem is csalódtunk. Hatalmas nagy lábnyomokat lehetett látni a sziklafalban, most mát függőleges állapotban, de ez ugye régen vízszintesen volt, csak az idők folyamán felgyűrődött. img_2230.JPG

img_2228.JPG

 Innen már Lima volt a végcélunk, ahol leadtuk az autót, majd bementünk Limába is várost nézni. A belső, koloniális rész valóban szép volt, de nehezen tudtunk elvonatkoztatni attól, hogy a külvárosban és Lima körül milyen állapotok között élnek az emberek. Lementünk a San Francisco bazilika katakombájába, illetve az épületben is körbevezettek, majd a limai romokat néztük meg, amit speciális technikával építettek, hogy ellenállóbb legyen a földrengésekkel szemben. A falak egymás mellé állított téglaszerű lemezekből épültek, amit kagylóhéjból, sóderből meg agyagból készítettek. Ezzel a technikával építették a piramist is, amiben kamrákat találtak múmiákkal és különböző ékszerekkel, tárgyakkal.

img_7381.JPG

img_7373.JPG

img_2344.JPG

img_2340.JPG

img_2301.JPG

img_2271.JPG

img_7355.JPG

Ezután hazamentünk hogy papáék összepakoljanak, mert este már indult is a gépük . Nem mondanám, hogy nagyon boldog volt az elválás, de mitől is lett volna egy hónap 0-24 órás együtt élés-utazás után. De azt mindenképp  meg kell jegyeznem, hogy kisebb összezördüléseken kívül nem voltak veszekedések, mindenki élvezte az utazást, még ha el is fáradtunk benne. És azért lássuk be, nem sok család tudná ezt utánunk csinálni!<3  Reméljük legközelebb Szaffi is velünk tud tartani, hogy teljes legyen a csapat.:)

Ui.: Tényleg több mint 3000 féle krumpli van Peruban, köszönhetően annak, hogy a krumpli innen ered, meg a kutatók a krumplik keresztezésével hoznak létre új fajtákat amik lehetőleg ellenállók lesznek a különböző éghajlati körülményekre meg a helyszínen fellelhető rovarokra. Náluk a folyamatos keresztezés egy ellenállóbb krumpli létrehozására irányul. Innen folytatás következik HAMAROSAN!!! :) ahol Tomi anyukájával és bátyjával bejárjuk a kevesek által ismert Bolíviát.

 

Visszatérés Argentínába

img_5338.JPG 

Miután átgyalogoltunk a Paraguay-Argentín határon, nekiálltunk stoppolni, mert az idő màr tényleg nagyon szorított minket. A szokásos másfél órás argentín várakozás után az első tuk-tuk stoppunkkal majd egy autóval még naplemente előtt sikerült eljutnunk az általunk kiszemelt és mások által is ajánlott útra még Formosa előtt, amin reményeink szerint hamar el kellett jutnunk Saltába. Rengetegen mennek ezen az úton, kaptuk válaszként az úton.

img_5337.JPG

Itt már egy kicsit gyanús volt, hogy nem a leggyorsabb útvonalat választottuk, mert nem volt túl nagy forgalom. De szerencsére egy gyönyörű naplemente után legnagyobb meglepetésünkre még szürkületben felvett Pablo, és párszáz kilométert repített minket bele az éjszakába. Annyira összebarátkoztunk, hogy továbbvitt a falujánál, és meghívott egy empanadakra specializálódott kifőzdébe. Jól bevacsiztatott, külön rendelt még nekünk elvitelre is, és kivitt az útra a rendőrséghez, hogy biztonságos helyen aludhassunk. Szóltunk nekik, hogy itt töltjük az éjszakát, ők mondták, minden rendben, úgyhogy a közeli bozótosban vertünk sátrat.

img_5343.JPG

Másnap még továbbjutottunk egy kis faluig, és onnan semmi. Se ki, se be. Ami forgalom volt, az mind a falué. Végül érdeklődtünk a buszok felől, de a következő ami indult az hajnali háromkor ment. Mit lehetett csinálni? A helyiektől kérdezősködve egy viszonylag békés utcán kisétáltunk a főútra (már sötétedés után), és elhatároztuk, hogy bekéredzkedünk egy templomba aludni, mert a helyiek olyan ijesztően festették le a  faluban az éjszakai helyzetet, hogy elvetettük a bivak lehetőségét. Egyrészt mivel a paraguayi határ nagyon közel van és sok-sok kilométerre csak pusztaság található, a helyiek szerint a drogot erre a területre dobálják le repülőről (stoppos infók). És ahol drog van, ott fegyver is, erőszak is, stb. stb. Másrészt a falu egy részében benszülöttek éltek, az úgynevezett Wuichik, és a helyiek azt mesélték, hogy főleg abban a régióban jellemzőek a lövöldözések, 9-10után tele az utca részeggel és a drogtól kábult emberekkel. Nem tudjuk, hogy ebből mi volt igaz és mi nem, de kideríteni sem akartuk este 7körül, úgyhogy az első templomba bekéredzkedtünk. Ez egy evangélikus templom, vagy inkább közösségi ház volt, és pont az egyházi gyűlés végére értünk oda. Még láttuk a kislányokat rózsaszín báli ruhában szalagozni, aztán ahogy szép sorjában jöttek ki az emberek mindenki köszöntött minket és mindenféle jókivánságokkal és puszikkal árasztott el. A lelkipásztor hölgy hátravezetett minket az épület kertjébe, és megmutatta hol tudunk zuhanyozni illetve hogy hova verhetjük a sátrat.

img_5351.JPG

Éjszakára ottmaradt velünk egy fiatal srác, hogy a mi épségünkre vigyázzon. Meghívott vacsorára, úgyhogy volt alkalmunk vele beszélgetni, miközben apukája által készített locro levest (nálunk nagyon hasonló a gulyáshoz) ettük. 24 éves volt, és kb 5éve lett hívő. Előtte már 13 éves kora óta dohányzott, ivott, droggal kereskedett, rabolt, fegyvert is szerzett és olyan balhéi voltak, hogy a városban már csak a saját háza környékén járkálhatott kísérők nélkül, máshova még fényes nappal is csak több emberrel, fegyveresen mehetett. Édesapját többször megfenyegette hogy megöli, mert részegen ment haza és megverte az édesanyját. Dühös volt rá, az anyjára, magára, az egész világra. És hogy mi változott? A húga rendszeresen járt ebbe a gyülekezetbe, és egyik alkalommal kivételesen ez a srác is beült a hátsó sorba. A lány úgy örült neki, hogy a felolvasás után elmondta, mennyire boldog, mert a bátyja ma ott ül köztük, hálás érte, hogy a sok rossz ellenére ott láthatja és sírva fakadt. Ez olyan hatással volt rá, hogy elhatározta, megváltozik. Nem ivott, nem drogozott, nem dohányzott, bocsánatot kért a szüleitől, megpróbálta rendezni a viszonyt a szülei között, segíteni az apját, és állást vállalt a közösségben. Hihetetlen és megrendítő volt meghallgatni a történetét, ugyanakkor jó, hogy a vallás a sok rossz példa után amit Mexikóban, Közép és Dél-Amerikában  láttunk azért jót is tehet. A fiú azóta már minden haragosával kibékült, este is járkálhat a város bármely részén egyedül, kíséret nélkül. Elképesztő beszélgetés volt...
Másnap korán reggel nekiálltunk stoppolni, de ahogy tegnap, aznap se volt forgalom. Hatszor visszamentünk lefotózni a kisdisznókat, megírtuk a beszámolót az út szélén a telefonon, játszottunk, beszélgettünk, aludtunk, de órákig semmi de semmi se történt. 

 img_1207.JPG

Még egy buszt sem láttunk elmenni, csak biciklin, motoron meg szamáron utazó embereket.

img_5344.JPG

Aztán sok-sok órás kínlódás után végre jött egy kamion és megállt!

img_5354.JPG

Hihetetlen volt. Jó sokáig elvitt, úgyhogy úgy döntöttünk nem húzzuk tovább az időt, elbuszozunk Saltáig, főleg, hogy a hely, ahol a sofőr kirakott nem tűnt a legbiztonságosabbnak az éjszakai sátrazáshoz.

img_5355.JPG

 

Hajnalban érkeztünk meg, de szerencsére Tomi előtte kinézett már egy kempinget a Cerro San Bernardon, úgyhogy tudtuk hova menjünk. A házat meg is találtuk, de se fény se mozgás nem volt, úgyhogy az utcán tovább sétáltunk és egy ritkásabbnak tűnő helyen felmásztunk a hegyoldalon a bozótban kis ösvényt vágva. Tomi talàlt egy téglarakás és egy szemétdomb között egy talpalatnyi helyet úgyhogy ott vertük fel a sátrunkat két helyi kutya segítségével.

img_5358.JPG

Reggel arra ébredtünk, hogy valaki szólongat. Kiderült, hogy sikerült a kempingünk hátsó udvarában sátrat vernünk, és azért volt kicsit büdi, mert a szárazvécét is oda ürítik... Mindenesetre kifizettük az éjszakát, és bevittük a cuccainkat a házba. Ez a ház egy épülőfélben lévő ház volt, amit az arc befoglalt 10éve, kirúgdosta a csöveseket, felszerelt zárat és kaput, és abból él hogy zsonglőröket, utcazenészeket, ékszerkészítőket, vagyis hátizsákosokat fogad. Van vize, wifije, helye a sátraknak mert akkora a ház, és még adót sem kell fizetnie. 

 img_1225.JPG

Körbeszaladtuk a várost, voltunk a hegy tetején lévő kilátóban és múzeumban, és egy esti busszal átmentünk Cafayateba.

img_1254.jpeg

img_1255.jpeg

 

img_1243_1.jpeg

img_1248.jpeg

img_1246.jpeg

img_1245.JPG

img_1251.JPG

Cafayate a Salta régióban található picike falu a kősivatagban. Ajánlásra Rafa kempingjében vertük fel a sátrat, és megismerkedtünk a többi utazóval. Egy spanyol párral annyira összebarátkoztunk, hogy másnap velük túráztunk el a Siete cascadashoz (a hét vízeséshez), ami egy völgyben kanyargó folyócska vízesései. Vezetőt elvből nem fogadunk, úgyhogy magunkban fedeztük fel a hat vízesést, a hetediket sajnos nem találtuk. De később képről lecsekkoltuk és a hatodik volt a legszebb.:D Természetesen. Azért a túristavezetők által használt utat nem sikerült megtalálni, úgyhogy néha kénytelenek voltunk sziklamászó tudásunkat bevetni hogy továbbjussunk a folyócska mentén.

img_5365.JPG

img_5400.jpeg

img_5415.jpeg

img_5391.jpeg

img_5384.jpeg

img_5386.jpeg

img_5367.JPG

img_1299_1.jpeg

img_5379.JPG

img_1322.jpeg

img_1289.jpeg

A vízesések után még elmentünk megnézni a helyi barlangrajzokat, amiket csak önkéntes vezetőkkel lehetett megtekinteni, mert különben esélytelen megtalálni őket. Túl sok mindent sajnos nem tudott elmondani a vezetőnk, úgyhogy megállapítottuk, hogy nem ártana nekik sem valami tanfolyamot elvégezni, ha már ez a munkájuk. De maguk a rajzok érdekesek voltak. Nanduk (strucc félék), vikunyák, csillagos ég, nap, felhő voltak leginkább láthatóak.

img_5434.JPG

img_5435.jpeg

img_5420.jpeg

img_5425.JPG

Aznap este a kempingben találkoztunk egy chilei csávóval aki elveszett pár hétre az Atacama sivatagban. Eleinte amíg még a parton sétált/stoppolt és minden rendben volt, halakat fogott és azt ette. Kellemesen töltötte napjait, szépen haladt észak felé. A baj akkor történt, mikor besétált a sivatagba, hogy felfedezze, és miután már nem látta a tengert, megpróbált visszasétálni, de rossz irányba indult. Ekkor, miután felélte az összes ételtartalékát, és a sátrán lecsapódó reggeli harmaton élt, egy idő után már nem tudott továbbmenni. Ekkortól már nem is emlékszik mindenre. Végül két motoros keresztezte az útját a semmi közepén és odahívtak egy mentőhelikoptert, pont időben, mert már teljesen kiszáradt. Utána még két hétig volt az intenzív osztályon... Minderről úgy mesélt, mint ahogy egy átlagos napodról számolsz be a barátaidnak. Mi meg, a hallgatóság nagyokat pislogtunk, és megállapítottuk, hogy azért az extremitásnak is vannak határai.

Másnap a spanyol barátainkkal kibuszoztunk az úgynevezett Quebradahoz, ami vízmosta és szélformálta kanyonok, sziklák összessége. Az első látványosság után, ami úgy nézett ki, mint egy erőd, az út mentén sétálva lestoppoltunk egy pickupot, és ők vittek el a következő pár pontra.

img_5451.jpeg

img_5497.JPG

img_5454.jpeg

 Az íveken, hidakon, csipkéken kívül még szivárványszínű sziklafalakat és kanyonokhoz is eltúráztunk, majd legvégül az ördög torkát (sziklaformában) és az amfiteátrumot. 

img_5507.JPG

img_5533.JPG

img_5517.JPG

img_5475.JPG

img_5490.JPG

img_5457.JPG

img_5469.JPG

img_5450.jpeg 

img_5548.JPG

img_5587.JPG

img_1361_1.JPG

img_1356_1.JPG

Itt sátraztunk kis barátainkkal és a vacsorát egy helyi fiú társaságában töltöttük el. 18 éves volt, de annyi bölcsességgel és tapasztalattal volt megáldva, mint egy nála jóval idősebb ember. Ahogy mesélt az életéről, világossá vált, honnan van ennyi élettapasztalata. Sok testvér, egy anyuka, aki abból él, hogy maga készítette ékszereket ad el. Évekkel ezelőtt, amikor még nem voltak ott túristák,  csak elvétve Argentínának azon a területén, nem jutott minden napra ennivaló, de szerencsére most már nagyobb a híre Saltának is, így már ennivalóra, ruhára is telik az összes gyereknek. Azért van pozitívuma is a turizmusnak, nem csak negatív hatása. Szerencsére a kormány nem engedi, hogy hoteleket építsenek a természetvédelmi park területén, ezzel őrizve meg a hely szépségét és épségét. 

img_5592.JPG

Reggel elváltunk Raultól és Carolinától és külön-külön stoppoltunk át Jujuy-ba. Félúton, Salta városban még teljesen véletlenül összefutottunk a srácokkal, ők akkor érkeztek meg, mi pedig egy katasztrofálisan sikerült stopp után visszafordultunk a városba hogy busszal menjünk át Tilcaraba. (Az úton, ahol elindultunk egy ideig jól ment a stopp, de aztán órákra megrekedtünk. Semmi forgalom nem volt, és mivel sietni kellett Limába, inkább visszastoppoltunk, ami persze egyből ment, és buszra szálltunk.) Tilcara egy még kisebb hegyi falu, egy völgyben fekszik, körben szivárványszínű hegyekkel, rengeteg helyi árussal, akik a kötött pulcsikat, szőtt pokrócokat, párnahuzatokat, bárányszőrből és bőrből varrt mamuszokat stb. árultak. Erre is sok helyi kifőzde volt, itt ettünk először humitas-t, ami kukoricából készült, sajttal töltött banánlevélben főtt helyi étel. Természetesen felsétáltunk a legmagasabb hegy tetejére, és megünnepeltük, hogy már két éve bandukolunk. 

img_5797.JPG

img_5758.JPG

img_5759.JPG

img_5685.JPG

img_5710.JPG

img_5597_1.JPG

img_5608_1.JPG

A sátrunkat a falun kívül a hegy lábánál vertük fel, a csillagos ég gyönyörű volt, de nagyon hideg és szélvihar, aminek eredményeképp reggelre egy centis homokkal voltunk mi is és a cuccaink is bevonva. A fele éjszakát már az arcunkba húzott kendővel próbáltuk átaludni mert szemünk-szánk tele volt porral. Tanulság: ha sátrat vesztek, jól nézzétek meg, hogy a külső ponyva leér-e a földig. Ha nem, ne vegyétek meg, vagy sose sátrazzatok sivatagban vagy olyan helyen, ahol por van.

img_1369.JPG

Innen még egy túra kedvéért Purmamarcába is elstoppoltunk, ahol szintén az ördög torkát néztük meg(kanyon és vízesés), körbesétáltuk a falut, belenéztünk egy helyi focimeccsbe és vettünk valami finomságot egy helyi nénitől. 

img_1289.jpeg

img_5559.JPG

img_5935.JPG

img_5802.JPG

img_5799.JPG

img_5797.JPG

img_5795.JPG

Innen bele a mélyvízbe: határátlépés egy játszótéren való alvás után,

img_5818.JPG

img_5821.JPG

img_1410.JPG

img_1442.JPG

img_1444.JPG

majd keresztül Bolivián buszokkal, amik meglepően kényelmesek voltak (ágyas busz, vagyis majdnem teljesen lehajtható támla és felhajtható lábrész potom összegekért), buszonalvás, benzinkút mögött alvás,

img_1438.JPG

elsuhantunk a Titicaca tó mellett, ahonnan még stoppal is megpróbáltunk továbbjutni,

img_1445.JPG

img_1402.JPG

majd át Peruba, éjszakai városnézés Punoban, ahol kipróbáltunk minden ételt és italt amit csak az utcán kínáltak,

img_5822.JPG

img_5884.jpeg

img_5882.jpeg

img_5877.jpeg

img_5874.JPG

img_5872.JPG

 

img_5925.JPG

img_1518.JPG

 

hajnali (reggel1/2 5) városnézés Cuscoban, 

 

img_5898.jpeg

img_5906.jpeg

img_5910.JPG

img_5912.JPG

img_5919.jpeg

img_5920.jpeg

img_5922.jpeg

img_1563.JPG

majd tovább, tovább mint az őrültek. Volt, hogy tipp alapján kint, a buszterminálon kívül egy sikátorban vártuk a buszt, akivel előzőleg lezsíroztuk, hogy fél áron visz el a célhoz. A busz lelassított, mi bedobáltuk a hasába a táskákat majd ugráltunk is rá fel, és a sofőr kinyújtott kezébe olvastuk le a pénzt. Mindez nem tartott fél percig se...Az utak katasztrófák, szerpentin szerpentin hátán, teljesen idióta sofőrök akik úgy előznek a szarpentinen kanyarban hogy nem látják be, mindezt 600 méteres szakadék mellett szalagkorlát nélkül. Én csukott szemmel próbáltam túlélni, Tomi őrjöngött és szólt a sofőröknek, hogy az életünk talán fontosabb, mint hogy 10 perccel hamarabb érjünk Limába. Erre a válaszuk annyi volt, hogy igyunk egy felest és hogy majd hozzászokunk. NA EZÉRT IS IMÁDUNK STOPPOLNI!!! Egy néni azt mondta, ő imádkozik minden út előtt és hálát ad istennek minden út után, hogy épségben túlélte. Na kösz. Tisztára Guatemala. De azért amikor világos volt és láttuk a tájat, teljesen le voltunk nyűgözve.

 

img_1625.jpeg

img_1599.JPG

img_1498.jpeg

img_1504.jpeg

img_1495.JPG

img_1434.JPG

A pár órás megállókban körbeszaladtunk a városok szép részében és mindenhol megkóstoltuk az összes szembejövő ételt-italt. Szerencsére nem lett tőlük semmi bajunk, úgyhogy nyugodtan folytathattuk az ámokfutást. Mondanunk se kell, Limába mint a hullák érkeztünk meg, ezért a pár nap várakozást amíg Papa, Mama és Lili megérkeztek evéssel, alvással és filmnézéssel töltöttük. Összevásároltunk minden egészségeset: grilcsirke krumplival és 1 liter fagyival, 2 féle csipsz majd saláta leöblítve gyümölcssalátával, szóval minden mi szem szájnak ingere. Meg egyszer elvittük az összes ruhánkat mosodába. Kézzel egy idő után nincs kedve az embernek ruhát mosni, pláne nem pulcsit. Szóval így vártuk a család megérkezését. 
Innen jön HAMAROSAN a folytatás :) 

 

süti beállítások módosítása