Miután sikerült megmászni a projektjeinket Piedra Parada-nál, elszántuk magunkat az indulásra. Legnagyobb szerencsénkre Raul, a parkőr minden nap visszatért Gualjaineba, így egy gyors mászás után összakapkodtuk a cuccainkat, és bepréselődtünk a kocsiba(négyen két helyre). Miután kitett a falu végén, épp már elkezdtük felverni a sátrat mikor visszajött értünk, és meginvitált a házába. A kertben feldobtuk a sátrat aztán egy igen sikeres reciklálás után forró zuhany alá álltunk 3 hét után. Este pedig együtt vacsoràztunk, készítettek milanesat, ami argentin sepecialitás. Panírozott marhahús vékony szeletekre vàgva sütőben kisütve kenyérrel és salátával tálalva.:) Este megajándékoztak minket egy teljes felszereléssel matéiváshoz (bögrécske és szívópipaszálszerüség), úgyhogy már mi is igazi argentín módra utazhatunk fel s alá a világban.
Másnap pikkpakk eljutottunk Barilochébe, nem is hittük el, hogy ilyen gyorsan felvettek. Az út egy részét egy pickup hátulján töltöttük, még a sátrat is magunkra húztuk, de melegünk így sem volt....
Barilochéban nem volt ismerősünk, és couchsurfön sem válaszolt senki, úgyhogy 2éjszakát hosteleztünk egyedül, mert ilyenkor túrista egy szál sincs. Elmentünk túrázni a közeli Nahuel Huapi Nemzeti Parkba, megmásztuk a Cerro Llao Llao-t,
megnéztük a Lago Escondido-t,
és bekéredzkedtünk egy magánkertbe, ahol szobákat lehet bérelni és esküvőt tartani. Hát, ez sem volt csúnya...
Az időjárás itt is ellentmondott a vártnak, sütött a nap, nem kellett teljes téli felszerelésben sétálgatni.
Majd miután egy argentin barátunkon keresztül szereztünk szállást, átköltöztünk vendéglátóinkhoz, Silviához és két gyerekéhez, Lara 6, Manuel 3éves, és itt meghallgattuk az év stoppos sztoriját. Ugyanis Silvia a kicsikkel Ushuaia-ból egészen Jujuy-ig felstoppolt, ami Argentína legdélibb pontjától a legészakibb pontot jelenti. Egyik alkalommal egy házaspár készített róluk egy képet, amiről ők nem tudtak, és feltette fb-ra, azzal a szöveggel, hogy ha valaki látja őket segítsen nekik egy fuvarral vagy étellel-itallal. 3nap múlva 5000megosztása volt, több 100üzenetet kapott a lány, hogy hol van, jól van-e, a gyerekek jól vannak-e, mindenki megállt az úton hogy húst, csokit, kenyeret adjon, cukorkát, gyümölcsöt vegyen nekik, felismerték őket a facebookról, repjegyet, buszjegyet akartak nekik venni, szelfit készíteni velük, pénzt küldeni a bankszámlájukra stb. stb. Egyszóval celebek lettek. Persze kaptak hideget, meleget, de egyértelmű, hogy a gyerekeknek hatalmas élmény volt. És mindenki láthatja, hogy stoppolni nem hogy egy szál nőként, hanem gyerekekkel is lehetséges! Két éjszakát az ő kis házukban töltöttünk, ahonnan könnyen eljutottunk mászni az egyik szektorba a sok közül, a La Ventanaba.
Mivel az idő nagyon jó volt, rajtunk kívül még sokan élvezték az egyik utolsó napot a közelgő tél előtt. A kilátás tényleg mint egy ablakból, olyan volt, mert az erdőben egy kis tisztás alakult ki a szikla miatt, úgyhogy semmi se zavarta meg a táj bámulását. KIsit várost is néztünk, de maga Bariloche nem volt különlegesen szép.
Másnap átstoppoltunk San Martin de Los Andesbe (másodszorra), és hatalmas szerencsénkre egy kedves pár fogadott minket a házukban a város központjában.
Saját szobánk volt, esténként bort ittunk, felváltva főztük az argentín és magyar specialitásokat, és rengeteget beszélgettünk. Összesen kettejüknek 12gyereke van, Angel építőmérnök, jelenleg egy speciális összecsukható széket tervez, saját maga varrja Singer varrógépén a gyönyörű bőrcsizmákat. Az én nadrágomat is megvarrta.:)
Egyik este Patriciával tangóztak a nappalijukban egy jól sikerült kandallóban való sütögetés után. Cserébe a kedvességükért és mivel Tomi rákérdezett, hogy látták-e, hogy ázik a kémény mellett a fal, lesöpörtük a ház tetejéről és az ereszcsatornából a leveleket meg a földet, mert már egy egész szép termőtalaj kezdett kialakulni rajta. Majd miután nagy nehezen rászántuk magunkat a távozásra, elindultunk végre északnak Mendoza felé. Egészen könnyen ment Choc Malalig, ahol a Camping Municipalban kisírtunk egy ingyen éjszakát, majd onnan egy kedves pár a lakókocsijával elvitt a Neuqen-Mendoza provinciák határáig, ahol kb. 2 óra alatt haladt el egy autó.
Ez a pár is fiatalkorukban hátizsákozott, majd 5 gyerek felnevelése után vettek egy kempert és most fél évet minden évben utaznak. Jó érzés volt, hogy egész mély témákat érinthettünk úgy, hogy értettük őket, és hozzá is tudtunk szólni. Nagyon jó gondolataik voltak az életről, az utazásról, sok mindenben egyetértettünk, és kicsit meg is nyugodtunk, hogy ők, annyi tapasztalattal a hátuk mögött is bíztattak minket és csak helyeselték azt, amit csinálunk. Jó ezt hallani néha, kell a megerősítás amikor ránk tör a honvágy meg kétségeink támadnak. Főleg nekem.(Fanni).:) Az ellenőrzésnél kiszálltunk, majd a határőr elmesélte megnyugtatásképpen, hogy eddig 4,5nap volt a maximum amit hátizsákos ezen a határon töltött.
Na, gondoltuk, ez akkor érdekesebb lesz, mint hittük.... Az is lett. 4óra várakozás után mivel lement a nap az éjszakát a rendőrörs egyik kiszuperált cellájában töltöttük.:D
Másnap reggelizés közben hallottuk, hogy valaki halkan beszól a rendőrörsre, de gondoltuk, majd a rendőrök válaszoltak. Aztán egyszer csak bejött, és mondta nekünk, hogy kamionsofőr és viszi át Mendozából az árut, és hol vannak a vizsgálók? Mondtuk, hogy az előbb még itt voltak, nem tudjuk hova tűntek. Kicsit furán nézett ránk, nem értette kik vagyunk és mit kereseünk egyedül a rendőrségen. :D Pár perc múlva megjöttek a fiúk és minden gond megoldódott, mi meg szépen befejeztük a zabolást. Később az úton álldogáltunk a rendőrökkel várva valakit, aki végre arra jár, amikor érdeklődtek, hogy aludtunk. Mondtuk jól, minden rendben volt. Azért kérdezték, mert abba a szobába régebben az úton balesetben elhunyt embereket tették, amíg onnan tovább nem szállították őket a vizsgálat után, és ők nem tudtak ott aludni, mert mindig érezték, hogy valaki ott áll, lépked mellettük, vagy csak hogy valaki más is jelen van rajtuk kívül. Mi nem félünk a szellemektől, de azért örültünk, hogy csak utána mondták el a sztorit....:D Aznap reggel elkezdett esni a hó, és amikor kb. két óra múlva valaki felvett arrébb már egy teljesen fehér táj fogadott.
Kamionok akadtak el, hóláncot kellett használniuk és csak a 4x4es kocsik mentek el. Építettünk egy hóembert is egy kis kanyon fölötti hídra, úgyhogy elmondjhatjuk, hogy igazándiból megjött a tél Argentínába. Ezután elvetettük azt az ötletet, hogy sátrazzunk, úgyhogy megszálltunk egy hostelben Malargüe-ben, és inkább kandalló mellől bámultuk a hóesést és hogy hogyan épül a hóember a ház előtt.:)
