Miután sikerült megmászni a projektjeinket Piedra Parada-nál, elszántuk magunkat az indulásra. Legnagyobb szerencsénkre Raul, a parkőr minden nap visszatért Gualjaineba, így egy gyors mászás után összakapkodtuk a cuccainkat, és bepréselődtünk a kocsiba(négyen két helyre). Miután kitett a falu végén, épp már elkezdtük felverni a sátrat mikor visszajött értünk, és meginvitált a házába. A kertben feldobtuk a sátrat aztán egy igen sikeres reciklálás után forró zuhany alá álltunk 3 hét után. Este pedig együtt vacsoràztunk, készítettek milanesat, ami argentin sepecialitás. Panírozott marhahús vékony szeletekre vàgva sütőben kisütve kenyérrel és salátával tálalva.:) Este megajándékoztak minket egy teljes felszereléssel matéiváshoz (bögrécske és szívópipaszálszerüség), úgyhogy már mi is igazi argentín módra utazhatunk fel s alá a világban.

Másnap pikkpakk eljutottunk Barilochébe, nem is hittük el, hogy ilyen gyorsan felvettek. Az út egy részét egy pickup hátulján töltöttük, még a sátrat is magunkra húztuk, de melegünk így sem volt....

Barilochéban nem volt ismerősünk, és couchsurfön sem válaszolt senki, úgyhogy 2éjszakát hosteleztünk egyedül, mert ilyenkor túrista egy szál sincs. Elmentünk túrázni a közeli Nahuel Huapi Nemzeti Parkba, megmásztuk a Cerro Llao Llao-t,

• 
• 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

megnéztük a Lago Escondido-t,

• 
• 

és bekéredzkedtünk egy magánkertbe, ahol szobákat lehet bérelni és esküvőt tartani. Hát, ez sem volt csúnya...

Az időjárás itt is ellentmondott a vártnak, sütött a nap, nem kellett teljes téli felszerelésben sétálgatni.
Majd miután egy argentin barátunkon keresztül szereztünk szállást, átköltöztünk vendéglátóinkhoz, Silviához és két gyerekéhez, Lara 6, Manuel 3éves, és itt meghallgattuk az év stoppos sztoriját. Ugyanis Silvia a kicsikkel Ushuaia-ból egészen Jujuy-ig felstoppolt, ami Argentína legdélibb pontjától a legészakibb pontot jelenti. Egyik alkalommal egy házaspár készített róluk egy képet, amiről ők nem tudtak, és feltette fb-ra, azzal a szöveggel, hogy ha valaki látja őket segítsen nekik egy fuvarral vagy étellel-itallal. 3nap múlva 5000megosztása volt, több 100üzenetet kapott a lány, hogy hol van, jól van-e, a gyerekek jól vannak-e, mindenki megállt az úton hogy húst, csokit, kenyeret adjon, cukorkát, gyümölcsöt vegyen nekik, felismerték őket a facebookról, repjegyet, buszjegyet akartak nekik venni, szelfit készíteni velük, pénzt küldeni a bankszámlájukra stb. stb. Egyszóval celebek lettek. Persze kaptak hideget, meleget, de egyértelmű, hogy a gyerekeknek hatalmas élmény volt. És mindenki láthatja, hogy stoppolni nem hogy egy szál nőként, hanem gyerekekkel is lehetséges! Két éjszakát az ő kis házukban töltöttünk, ahonnan könnyen eljutottunk mászni az egyik szektorba a sok közül, a La Ventanaba.

• 
• 

Mivel az idő nagyon jó volt, rajtunk kívül még sokan élvezték az egyik utolsó napot a közelgő tél előtt. A kilátás tényleg mint egy ablakból, olyan volt, mert az erdőben egy kis tisztás alakult ki a szikla miatt, úgyhogy semmi se zavarta meg a táj bámulását. KIsit várost is néztünk, de maga Bariloche nem volt különlegesen szép.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Másnap átstoppoltunk San Martin de Los Andesbe (másodszorra), és hatalmas szerencsénkre egy kedves pár fogadott minket a házukban a város központjában.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Saját szobánk volt, esténként bort ittunk, felváltva főztük az argentín és magyar specialitásokat, és rengeteget beszélgettünk. Összesen kettejüknek 12gyereke van, Angel építőmérnök, jelenleg egy speciális összecsukható széket tervez, saját maga varrja Singer varrógépén a gyönyörű bőrcsizmákat. Az én nadrágomat is megvarrta.:)

• 
• 
• 
• 

Egyik este Patriciával tangóztak a nappalijukban egy jól sikerült kandallóban való sütögetés után. Cserébe a kedvességükért és mivel Tomi rákérdezett, hogy látták-e, hogy ázik a kémény mellett a fal, lesöpörtük a ház tetejéről és az ereszcsatornából a leveleket meg a földet, mert már egy egész szép termőtalaj kezdett kialakulni rajta. Majd miután nagy nehezen rászántuk magunkat a távozásra, elindultunk végre északnak Mendoza felé. Egészen könnyen ment Choc Malalig, ahol a Camping Municipalban kisírtunk egy ingyen éjszakát, majd onnan egy kedves pár a lakókocsijával elvitt a Neuqen-Mendoza provinciák határáig, ahol kb. 2 óra alatt haladt el egy autó.

Ez a pár is fiatalkorukban hátizsákozott, majd 5 gyerek felnevelése után vettek egy kempert és most fél évet minden évben utaznak. Jó érzés volt, hogy egész mély témákat érinthettünk úgy, hogy értettük őket, és hozzá is tudtunk szólni. Nagyon jó gondolataik voltak az életről, az utazásról, sok mindenben egyetértettünk, és kicsit meg is nyugodtunk, hogy ők, annyi tapasztalattal a hátuk mögött is bíztattak minket és csak helyeselték azt, amit csinálunk. Jó ezt hallani néha, kell a megerősítás amikor ránk tör a honvágy meg kétségeink támadnak. Főleg nekem.(Fanni).:) Az ellenőrzésnél kiszálltunk, majd a határőr elmesélte megnyugtatásképpen, hogy eddig 4,5nap volt a maximum amit hátizsákos ezen a határon töltött.

Na, gondoltuk, ez akkor érdekesebb lesz, mint hittük.... Az is lett. 4óra várakozás után mivel lement a nap az éjszakát a rendőrörs egyik kiszuperált cellájában töltöttük.:D

Másnap reggelizés közben hallottuk, hogy valaki halkan beszól a rendőrörsre, de gondoltuk, majd a rendőrök válaszoltak. Aztán egyszer csak bejött, és mondta nekünk, hogy kamionsofőr és viszi át Mendozából az árut, és hol vannak a vizsgálók? Mondtuk, hogy az előbb még itt voltak, nem tudjuk hova tűntek. Kicsit furán nézett ránk, nem értette kik vagyunk és mit kereseünk egyedül a rendőrségen. :D Pár perc múlva megjöttek a fiúk és minden gond megoldódott, mi meg szépen befejeztük a zabolást. Később az úton álldogáltunk a rendőrökkel várva valakit, aki végre arra jár, amikor érdeklődtek, hogy aludtunk. Mondtuk jól, minden rendben volt. Azért kérdezték, mert abba a szobába régebben az úton balesetben elhunyt embereket tették, amíg onnan tovább nem szállították őket a vizsgálat után, és ők nem tudtak ott aludni, mert mindig érezték, hogy valaki ott áll, lépked mellettük, vagy csak hogy valaki más is jelen van rajtuk kívül. Mi nem félünk a szellemektől, de azért örültünk, hogy csak utána mondták el a sztorit....:D Aznap reggel elkezdett esni a hó, és amikor kb. két óra múlva valaki felvett arrébb már egy teljesen fehér táj fogadott.

• 
• 
• 
• 
• 

Kamionok akadtak el, hóláncot kellett használniuk és csak a 4x4es kocsik mentek el. Építettünk egy hóembert is egy kis kanyon fölötti hídra, úgyhogy elmondjhatjuk, hogy igazándiból megjött a tél Argentínába. Ezután elvetettük azt az ötletet, hogy sátrazzunk, úgyhogy megszálltunk egy hostelben Malargüe-ben, és inkább kandalló mellől bámultuk a hóesést és hogy hogyan épül a hóember a ház előtt.:)

Sziasztok:)

Következő 4 hetünket Argentina egyik legnagyobb mászóparadicsomában töltöttük, amit Piedra Parada-nak (Álló kő) hívnak. Ez onnan kapta a nevèt, hogy kb. 50millió évvel ezelőtt egy vulkáni kitörés következtében a beszakadt vulkáni kúp (kaldera) fala az évmilliók alatt teljesen lepusztult kivételt képezve ezt az "oszlopot" ami kb. 280m magasságával és 100m átmérőjével tanuként őrzi az eredeti vulkánívet.

(Keressetek meg minket a képen!:))

A lábánál a Chubut nevű patakká fogyott folyó kanyarog valamint körülötte több kanyon található, az egyik e közül ahol napjaink nagy részét töltöttük. Több mint 5 km hosszú max. 200m magas falak között 1993 óta több mint 300 mászóutat nyitottak 35 szektorra lebontva.Itt volt egy óriási mászóbanzáj 2012- ben több mint 1500 mászóval, amit a Petzl szponzorált. (YouTube-on van egy rövid videó, nézzetek rá:Petzl Rock Trip 2012
Piedra Parada) Olyan mászók jöttek mint pl.: Dave Graham, vagy épp Dani Andrada...

A kanyon szívében még a mai napig egy csermely folydogál emlékeztetve a víz gigászi erejére, ami lenyomatként látható a lyukakkal és kárfülkékkel szabdalt falakon. A kanyon és a Piedra Parada területe védett területnek van nyilvánítva ahová örömünkre ingyenesen beléphettünk regisztráció fejében. Két kemping is van a kanyon közelében de szerencsénkre egy ingyenes terület is volt közvetlen a folyó másik oldalán. Maga a terület 45km-re fekszik a legközelebbi falutól (Gualjaine) de 120 km-re gyakorlatilag nincs rendes város. Kősivatagos, homokos talaj, gyér bokrok és temérdek mennyiségű kiszáradt cserjék fogadtak minket, amiből reggel/este tüzet raktunk főzés gyanánt.

• 
• 

A semmi közepe és a béke szigete. A helynek sajátos mikroklímája van, ugyanis a nyugatról érkező nedves légtömegek nagy részét a Kordillerák vonulatai megfogják így egy abszolút arid közeg jöhetett létre, ezért is bombabiztos a hely. A 4 hét alatt háromszor volt eső. Kajával 10napra készültünk Fannival, amihez hozzájött a reciklált zöldség/gyümölcs + joghurt készlet amit Gualjaine-ből hoztunk. Extraként kaptunk alapanyagokat mászóktól, akik visszatértek a civilizációba, így elértük, hogy 3 hétig ne kelljen étel miatt aggódni. A közeli kempingben (Don Mariónál) önkénteskedtünk kicsit méz és házi lekvár fejében, így tele volt a raktár :D A fürdésről annyit, hogy legtöbbször tűzön melegítettünk vizet, illetve egyszer a kempingben is lezuhanyoztunk. A gyakorisága 7-8 naponként volt de a folyóban napi szinten mosakodtunk.

• 
• 
• 

Élővilágát tekintve rengeteg féle madár volt körülöttünk, reggelente a napfelkelte előtt egy vörösbegyű madár változatos énekére keltünk (helyiek Pecho Coloradonak, azaz Vörös mellkasúnak nevezik). Fehér kócsag párok repültek naplementekor a vörös víz tükre fölött, emellett mindennapi látogatónk volt borZOLI, aki megkímélte életünket és nem gázosított el.:) Rengeteg tehén és ló járt kelt és volt két helyi kutya (Puma ès Nèná)

akik éjjel nappal szórakoztattak minket. A folyóban vadkacsák, akik minden reggel pecázták a pisztrángokat, folyami rákok meg kőnek álcázva a páncéljukat a part szélére merészkedtek, ahol gyengébb volt a víz sodrása. Bent a kanyonban nyulat, rókát, sőt számos csincsillát is láttunk akik ügyet se vetettek ránk, viszont úgy másztak mint Ondra csak kevesebb zajjal :) Ők voltak a helyi zergèk, akik miatt mindenki kobakban mászott:)

Pumát sajnos nem láttunk, nekik ez túl zajos környezet, mert egy hang a kanyon elején a visszhang miatt kiterjed a teljes területre, viszont így minden nesz hatalmas robajjal járt.

A mászásról annyit, hogy a kanyonban a befelé dőlő reibung tábláktól kezdve a peremes illetve oldott lyukacsos táblás/repedéses/bevágásokon keresztül a kémény stílusú utakig bezárólag mindenféle fajta utakon csiszolhattuk tudásunkat:) Az első két hétben legtöbbször kényelmes tempóban fèl napokat másztunk nagyon sok könnyű utat, hogy visszaszokjunk a sziklához mert előtte nem nagyon másztunk rendesen, valamint, hogy élvezzük a hihetetlen formákat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Amikor megérkeztünk megbeszéltük Fannival, hogy kell egy célkitűzés, ami motivál, hogy elérjük. Így lett Fanni részéről kitűzve 7a nekem a 8a.:) Ahogy teltek a napok éreztük, hogy "póverkapitány" bejelentkezik és esze ágában sincs más vizekre evezni, így lett, hogy Fanni első 6C-je után rámerészkedett egy 7a-ra, ami egy rendkívül színes, összetett és brutál pszichés út. Az út maga egy kifelé nyíló kèmènyben volt aminek az első 6-8 métere függőleges, kis peremes nyalánkság, ami után egy áthajlós 4-5 mèteres rèsz következik a peremèn. Az utolsó 8-10 mèterre jön a pszichés feketeleves: Oldalt csúszós lépések de inkább oldalfalat tapossuk, mintsem konkrét lépések és egy nyitott kéményes részen kell oldaltámasztva kézzel/lábbal felaraszolni, bízva, hogy sehol nem csúszik ki az ember.

Ehhez hozzájön a pszichés akasztás, végül az élmény utolsó méterei. Fanni elképesztő pszichéjét bevetve végül harmadik próbájára meghódította ezt a gyöngyszemet:) HATALMAS GRATULA!!! :) Rendesen kivett az erejéből és pszichéjéből, utána pár napig nem mászott nehezet, viszont a következő héten ontotta a 6C-ket illetve még egy 6C+t is:)

Ami engem illet nagyon sok utat próbáltam az első két hétben és 7B-ig sikerült on sight (első próbára) mászni, aminek nagyon örültem és rengeteg önbizalmat adott amire rájött harmadik próbára (gyönyörű oldott lyukakon 6 méteres áthajlás élen a legvégén két kunszt) egy sikeres 7C megmászása, ami extra erőt adott egy 8a megpróbálásához.

Sikerült megtalálni a kanyon erőkitartás királynőjét: 30 méteres enyhén áthajló utat, aminek az első húsz métere elképesztő szép, perem-paradicsom, aminek a végén jön az első kunszt.: Alsós fogásból másik alsós három ujjas lyukba, ahonnan még egy ujj kulcsos kisebb alsós jön, amibe kőkeményen bele kell állni és egy akadós peremre felcsapva még egy alsós, majd jön a megmentő kancsó (nagy) fogás kényelmetlen lépéssel. Itt rövid ideig szabad csak szuszogni, mert inkább ledurran (besavasodik) az alkar mintsem pihenő lenne. Innen jön a második, fifikásabb probléma: oldalra kitraverzálva egy tetőből való kimászás egy táblára, amin négy ici-pici rejbis tálacska van egy undorító "Zupinak" való peremmel, végül egy óriási vízszintes repedésre kell kicsapni. Ez az a rész ahol legalább nègyszer kiestem az utolsó mozdulatokban...Ami nagyot segített az utolsó részen, hogy a plafonban találtam egy újabb alsós fogást aminek segítségével annyi időre tudtam a kezemmel összefeszíteni a térdemet, (kèzrásegítős térdkulcs) hogy akasszak ès a vègère mindent beleadjak. Vègül megadta magát a fenevad egy végsőkig ledurrant és elfáradt próbában.

Kèsz, sikerült mindkettőnknek a cél!!! Mehetünk :) Debogyis!!! Maradjunk mèg pár napot, Fanni végig nagyon lelkes volt és tényleg jól éreztük magunkat. Nem hagyhattuk ki az ikonikusnak számító többkötélhosszas tradícionális utat, ami a Piedra Parada csúcsára hágott. 1993-ban nyitott 280 méteres 6a+ nehézségű út. Amikor olvastuk a topoban, hogy tradícionális, legörbült a szánk, mivel híján voltunk ékeknek/friendeknek+ mégegy kötelet ajánlott a könyv...Elhatároztam, hogy körbejárom a mászós kempet hátha van valakinek cucca. Senkinek sem volt, viszont egy kedves argentin-chilei pártól kaptunk plussz egy kötelet és a srác (José) azt mondta, hogy ne aggódjunk mert nem szükséges trad cucc, elég, ha a szögeket megakasztjuk, jól biztosított és standok (biztosító pontok a kötélhosszok végén) vannak. Fannival erre felcsillant a szemünk. Az út egy omlós rész mellett ment egy szép repedésrendszeren át, ahol kötélhosszanként 2-3 rozsdás szög volt (jól biztosított?) ami lélekharangoknak jól jött és amúgy nem volt vész.

A probléma a 6a+-os kémény kötélhossznál volt, ami egy merő zsírbánya volt, tele mozgó fogásokkal és két szöggel a 25 méteren :D Na itt összeszorítottam mindent ami a kezem közé akadt, beleértve a fokhagymákat is! :D Az utolsó rész is megvolt, ami után jött a hab a tortára: az utolsó 70 méter szint sétálós, ami 4-es betétet jelent, ahol már csak felfelé néztünk. Végül 3 óra mászás után a csúcson voltunk és a kilátás minden szenvedést megért, ahogy a képen is látható:

• 
• 
• 
• 
• 

Előre le lett beszélve parkőr és mászós barátainkkal, hogy lőjenek egy-egy csúcsfotót lentről.

Lefelé könnyen megtaláltuk az ereszkedőstandokat, így az összekötött kötelekkel dupla hosszakat tudtunk ereszkedni és este már a tűz mellett melegedve mondtunk köszönetet a torony szellemének.:)

• 
• 
• 

Szünnapokon pihentünk, túráztunk és mostuk ruháinkat a testünkkel egyetemben:) Egyik nap sikerült egy eldugott helyen meglelni barlangrajzokat, amit Raul és Gabi parkőr barátaink magyaráztak el, hol találjuk.
A kanyonban az antropológusok találtak nyíl és dárdahegyeket is, amiket három/négyezer éveseknek titulálnak. Az utolsó pár napban már nappal is hideg volt nem csak éjjel, így végleg elhatároztuk, hogy visszaindulunk és irány észak a melegebb helyekre. Indulunk mielőtt utolérne minket a tél. Persze az utolsó utáni napra is maradt mindkettőnknek 1-1 projekt (Fanninak egy repedéses, aprólépéses 6C, amit a lyukas, szétmászott cipőjével inkább 7a-nak mászott, valamint nekem egy abszolút kitett 7C bevágás, áthajló totemen ami abszolút antisztájl volt), amit végül mindketten abszolváltunk, így egyik szemünk sírva másik nevetve de elhagytuk Piedra Parada-t. Utolsóként az ottani mászók közül:) Reméljük visszatérünk mert ez a hely nemcsak mászóparadicsom, de a béke szigete is!!!

A Cerro Colorado után az út Cochrane felé a Gral Carrera tó mellett vitt el, ami Dél-Amerika második legnagyobb tava a Titicaca után. Szerpentines földút, egyik oldalon hegyek a másikon a türkizkék tó. És ez még csak az előszobája volt annak, ami a Carretera Austrálon várt ránk....

Késő este érkeztünk meg Cochraneba, picike falu a hegyek között. A fák rogyadoztak a birsalmától és almától, körben az erdők pirosak meg sárgák voltak. Persze, mivel itt ősz volt. Egy kempingben szálltunk meg, ahol megismerkedtünk egy argentín biciklistával, aki egy felfújható kajakot vitt magával, és amikor csak tehette a kajakkal utazott , amire rátette a bicaját. Útközben napelemes lámpákat ajándékozott olyan embereknek, akiknek nem volt áram a házában, így fény sem, plusz családi képet készített róluk és kinyomtatta nekik, hogy legyen legalább egy családi fotójuk. Fantasztikus ötlet!
Másnap elstoppoltunk Tortelbe, ami egy pazarellákra épült falu, végig egy öböl mentén.

Útközben tucatszám láttunk gleccsereket, vízeséseket, tavakat, folyókat, tőzeglápokat, minden narancssárga, piros és sárga volt. Felvettünk egy columbiai párt közel Cochranehoz, akik hatalmas formák voltak, velük kempingeztünk és bandáztunk Tortelben.


Persze mászófalat ott is találtunk, de vizes volt sajnos, így Tomi csak megtapogatta. De esni nem esett , ami hihetetlen szerencse, mert Tortelben mindig esik, vagy legalábbis felhős az ég, de nekünk még a nap is kisütött kicsit.

A kemping fadeszkából eszkábált placcokon volt, úgyhogy szögekkel vertük fel a sátrat, és mi voltunk az egyetlenek, mert már a turistaszezon a legvégét járta.

Ennek egyrészt örültünk, másrészt annyira nem, mert féltünk, hogy nehéz lesz a stoppolás így. De szerencsére nem volt nehezebb, mint máshol. Innen visszastoppoltunk 2nap múlva Cochraneba, ahol a falu végén vadkempingeztünk a bozótosban. Az út visszafele is lélegzetelállító volt. Majd megérkeztünk egy kamionstoppal Puerto Rio Tranquiloba, útközben még megnézve egy-egy csodát.

Itt kihajóztunk a Capillas de Marmolesbe, ami sok-sok kis márvány-barlangból illetve egyéb különböző formákból áll, amik úgy néznek ki, mint egy elefánt, fa, medve, fog, Elton John stb.. Mindezt csak az azurkék színű vízből lehet megnézni kis csónakokkal. Hát mit mondhatnánk, itt is ámultunk meg bámultunk...

Az egyik kiálló sziklatömbön ha a vízállása megengedi, még esküvőt is tartanak, biztos jó olcsón, de az tuti, hogy a helyszín az egész világon egyedülálló. Innen már aznap átstoppoltunk Cerro Castilloba egy kempingbe, ahol egyből a lényegre térve rákérdeztünk az önkénteskedésre. Másnap még a jó idő miatt nem kezdtük el a munkát, hanem feltúráztunk gyorsan a Cerro Castillo tetejére, ahol négy gleccser fogadott, egy gleccsertó meg néhány vízesés és mindez az őszi színekben pompázó környezetben. Nehezen váltunk meg tőle.

A kempingben a lovakat kellett takarítanunk meg etetnünk, fát aprítani és széthordani a lakóházakhoz.

Gonzalo, az ott dolgozó Mapuche barátunk irányítása alatt tevékenykedtünk, és ez alatt sok mindent megtudtunk az őslakosok kultúrájáról. Nevük jelentése: a föld népe.Saját nyelvük a mapudungun. Ők is mint a maják, holdciklusok alapján követik az idő múlását, amivel a növénytermesztést is összehangolják. Teljes mértékben természetközpontú rendszerben élnek, ami miatt rengeteg konfliktusuk van a chilei kormánnyal. Erdőírtás, útépítés de még a turizmus ellen is fellépnek. Folyamatos és egyre durvább az összecsapás e két fél között. Ők azt valják, hogy minden terület eredetileg hozzájuk tartozik és a "fehérek" mint hódítók, csak elvesznek mindent amire szükségük van ...Magukat tartják őslakosnak de mint utólag megtudtuk, ők is leigázták az előttük élő törzseket a Tehuelce-ket. Érdekes volt egyik este végighallgatni Gonzalo és egy santiagoi vendég beszélgetését arról, hogy mi is az oka annak, hogy Chilében a kormány annyit hadakozik a mapuchékkel. A santiagoi csak hajtogatta a maga verzióját meg se hallgatva a másikat, pedig Gonzalo teljesen elfogulatlanul beszélt népének pozitívumairól és negatívumairól is. Jelenleg sajnos nagyon elmérgesedett a helyzet, a kormány még több területre rá akarja tenni a kezét, vagy építeni akar valamit a mapuchék területén, amit nyílván ők nem engednek.
Maga Cerro Castillo is nagyon szép helyen fekszik, ott is tele vannak nittelve a falak, de az időjárás miatt sajnos mászhatatlan volt.
Most először mentünk be úgy nemzeti parkba, hogy nem fizettünk, hanem szemetet szedtünk annak fejében, hogy ingyen beengedjenek. Ezen kívül persze rengeteget recikláltunk, még valami sajtféleséget is, szóval gyakorlatilag szállást és ételt kaptunk egy kis munkáért cserébe. Nagyon jól működik ez a dolog, ajánljuk mindenkinek!:)
Majd innen továbbstoppoltunk Coyhaiquebe, ahol Tomi reciklált kb 10 kiló zöldséget és gyümölcsöt amit egy ládában vittünk tovább, majd este bekéredzkedtünk egy kertbe egy családhoz, akik meginvitáltak másnap reggelire és még néhány élelmiszerrel is megajándékoztak.

Nyílván ez a városka is hegyekkel van körülvéve így a mászóhelyekkel Dunát lehetne rekeszteni. De itt sem másztunk, hanem stoppoltunk tovább a gidres-gödrös földúton, amit ők autópályának neveznek. (Mert ugye a carretera autópályát jelent. Hát ez olyan autópálya volt, hogy 100km-t 2,5 óra alatt tettünk meg. Jobb esetben.)Ez után kissé belassult a stoppolás, esett az eső, fújt a szél, az autók (az a pár darab) nem állt meg, úgyhogy végül még sötétedés után is stoppoltunk, hogy legyen valami, mire felvett egy kamion.

Uticélunkat, Puyuhuapit végül így értük el, mindenünk átázott, de boldogok voltunk, hogy megérkeztünk. A columbiai pártól kaptunk egy fülest, hogy van itt egy hotel, Casa de Otto, ahol egyedül él egy bácsi, és őket egy hónapra befogadta, úgyhogy menjünk oda mi is. Előzetesen bejelentkeztünk nála, és annyi infót kaptunk még a srácoktól, hogy nagy szíve van Don Friedemannak, de furcsa. És a konyhát szereti maga használni.

Hát mi este megérkeztünk, minden kérdés nélkül leültetett, befűtött az étkezőben, és kérdezte, kérünk- e valami meleget. Persze kértünk, gondoltuk egy teát. Erre eltűnt a konyhában, ami hatalmas nagy volt, tekintve, hogy egy hotelről beszélünk, majd negyed óra múlva két csésze levessel tért vissza. Kicsit megdöbbentünk, de aztán szó nélkül megettük még a maradékot a fazékból is. Ezután megmutatta pár óra múlva a szobánkat meg a fürdőt, és arra a kérdésre, hogy mit segíthetünk, csak legyintgetett hogy majd másnap megbeszéljük. Ebből nem lett semmi, úgyhogy feltaláltuk magunkat: rendben tartottuk a konyhát, ha főztünk akkor neki is, vágott Tomi fát, behordtuk, begyújtottunk, megpucoltunk egy rakat almát almamussznak stb.

Amikor jó idő volt ellátogattunk a Queulat Nemzeti Parkba megnézni a Ventiquistero Colgante függőgleccsert, jaj, nagyon szép volt! Itt is szemetet szedtünk hogy beléphessünk.

Négy napot töltöttünk a hotelben, egyszer voltak vendégek, akkor megettük a reggeli maradékát, egyébként pedig élveztük, hogy bent vagyunk tető alatt, moshatunk ruhát, van meleg víz amiben megfürödhetünk. A hotel maga több mint száz éves, a szúk rágják az alját szó szerint, német migránsok építették, négy család lakott benne anno. Nagyon antik, itt-ott kicsitt kopott, de még mindig vendégfogadásra alkalmas. Don Friedeman is német felmenőkkel büszkélkedhetett, német iskolában tanult, és érdekes nézetei voltak Hitlerről meg általában a nácikról. De ezt leszámítva nagyon kedves volt velünk, és hát nem nyújtotta be a számlát végül a távozásunk reggelén.:) Innen irány át Chaiténba, ahol 2008-ban egy vulkánkitörés betemette hamuval a város felét, és még ma is vannak házak félig a föld alatt.

Itt egy éjszakát aludtunk egy ház oldalában a sátrunkban, majd másnap elstoppoltunk a Chaitén vulkánhoz, ahova fel is túráztunk. Szerencsénkre a hó akkor kezdett el esni amikor elindultunk lefele, úgyhogy elég ideig élvezhettük a látványt.

A sátrat a kocsiparkolóban vertük fel, ami olyan volt, mint egy kastély parkocskája háttérben az aktív vulkánnal.

Másnap megtudtuk, hogy az utolsó komp, ami átvisz minket a túloldalra 2óra múlva indul, úgyhogy eszeveszett iramban összepakoltunk, majd egy kamikáze stoppal pont elértük a hajót. (Alig ment arra autó, így mikor hallottuk hogy jön egy, Tomi három táskával és egy üveggel a kezében igyekezett ki az úthoz, én hátulról bíztattam hogy: -Fuss Tomi, rohanj!, kezemben száradó ruhadarabokkal, mert két nappal előtte úgy eláztunk, hogy még mindig szárítani kellett őket, integettem, Tomi stoppolt, és csodák csodájára a bácsi megállt. Én Tomi ölében ültem félrehajtott fejjel, homlokkal a szélvédőnek támaszkodva, a bácsi meg nyomta neki, de mint kiderült mikor megérkeztünk, sose ment még ilyen gyorsan, mert szeret vezetés közben nézelődni....)

Szóval a kompon voltunk, Tomi az én szandálomban zoknival, én a kiscipőmben zoknival, bakancsokat ki a napra, és gázfőzőn összedobtunk egy kis leveskét. Tehát minden normális volt újra.

Leszállás után lestoppoltunk egy párt, akik elvittek a második kompig, és onnan addig a kereszteződésig, ahol mi Cochamo fele vettük az irányt, ők pedig Puerto Monttba. Itt éjszakáztunk egy kertben, és másnap már Cochamóban is voltunk kisebb megszakításokkal.

Maga a falu is szép, de mi a völgy miatt mentünk ide.

Gyors bevásárlás, csomagok átrendezése, a maradék otthagyása a túristainformációnál, majd irány a völgy. 13km, 4,5 óra séta a cucokkal, saras tócsák, kidőlt fák, dágvány, stb. Jól elfáradtunk mire beértünk, de nagyon megérte!!! Hegyek körben, vízesések, folyók, drótkötélcsuszka, erdők, stb., és 5000mászólehetőség. Főképp a tradicionális mászás miatt híres a hatalmas gránit falaival, de sportmászásra alkalmas szektorok is vannak a völgyben. Egy probléma volt csak, minden csurom víz. Úgyhogy végül egy szektorban másztunk csak, Pared Seca, mert ez mindig száraz. Jó kis áthajlás.:) Chilében úgy mondják, hogy ez Dél-Amerika Yosemite-je.:) 

Itt is önkénteskedtünk, úgyhogy ingyen aludtunk 4napot, majd visszamentünk a faluba, és még aznap eljutottunk Puerto Monttba, mivel aki felvett, odáig ment. Éjjel egykor a városban még körbevitt kocsival megmutatni a főbb nevezetességeket, majd elképesztő módon befizetett minket egy hotelbe egy éjszakára! Nem fürödtünk megint több mint egy hete, itt meg volt ágy meg melegvíz.. csoda! Másnap bebarangoltuk Puerto Montt-ot, elmentünk a kézművesnegyedbe, a helyi piacra és ettünk helyi lazacot.

Bár hallottunk Chiloe szigetéről, és arról, hogy a lakosok között sok a varázsló, akik képesek az állatokkal beszélgetni, irányítani őket vagy azokká változni, végül nem mentünk át megnézni. Csak pár napot maradhattunk volna, és az kevés ahhoz, hogy belelássunk ebbe a furcsa és izgalmas hiedelemvilágba. Állítólag képesek mentálisan irányítani az embereket is, de mondják akinek tiszta a szíve, nincs félnivalója. :) Találkoztunk két brazil sráccal, akik rengeteg sztorit meséltek a szigetről, csupa ijesztő dolgot, de az is igaz, hogy eleve úgy mentek oda, hogy várták, milyen furcsaságok történnek majd odaát.
Ezután elstoppoltunk Puerto Varasba, kicsit körülnéztünk, sajnos nagyon felhős volt az ég, úgyhogy nem láttuk a nevezetességeit, a két vulkánt. (Osorno vulkán és a Llanquihue vulkán. 2 éve tört ki az Osorno, ès az egész várost evakuálták. Akik minket felvettek ők Frutillarból nézték végig a kitörést. Unalmas hétköznapok...).

Majd irány Osorno. Itt vendégül látott minket aki felvett (megintcsak: az emberek hihetetlenek!), és másnap nagy nehezen eljutottunk a peyehue-i termálhoz. A sátrat egy domb tetején az erdőben felvertük, aztán pedig elmentünk áztatni a testünket a kb.40fokos vízben. Találtunk kis patakot melegvízzel az erdőben is, de sokat kellett volna alakítani a környezeten hogy fürödhető legyen, így végül befizettünk egy napra.

Aznap elbúcsúztunk Chilétől, átmentünk Argentinába és elindultunk északnak, mert gondoltuk, elég volt a hidegből, nyomás fel a melegebb helyekre. El is jutottunk San Martin de Los Andesig, ahol egy napot bivakoltunk, egy napot couch surfinges hosztunknál töltöttünk, majd hála Arató Robi barátunknak realizáltuk, hogy Piedra Parada nem északon van közel Mendozához, hanem délen, Esquel mellett, túl Barilochen, ahova végül azért nem akartunk menni, mert hideg van.... Persze egyértelmű mi történt ezután: kamionosok és hátizsákosok csoportjába írtunk, másnapra kaptunk egész Esquelig egy kamionstoppot, vásárlás, reciklálás, és bumm, 1nappal később 500km-rel arréb egy kamion gyomrában aludtunk miután 4helyen pakoltuk ki az árut.

Onnan pedig már gyerekjáték volt a stopp a kanyonig, ami minden mászó álma.:) Odafele vitt rendőr, helyi farmer, átutazó aki arról mesélt, hogy van egy rendkívüli útszakasz, ahol a kocsik maguktól elindulnak, és nem tudni mi az oka, pedig tudósok is jöttek megvizsgálni ezt a jelenséget. Persze mi megkértük, hogy mutassa meg, és mikor megállítottuk a kocsit nem történt semmi, csak akkor, ha minimálisan lejtett az út (ki gondolta volna)és egy áruszállító, akinek a kamionja minden pillanatban széteshetett, minden alkatrésze zörgött. Az egyik kalaptartó egyfolytában kinyílt, alkalmanként csak 10 km/h-val voltunk képesek haladni és a kormánynak a holtjátéka két teljes kör volt. Sírtunk már a visszafolytott nevetéstől. De végül megérkeztünk!:)

Sziasztok!!!:)

Elnézéseteket kérjük az újbóli eltűnésünkért, de az utóbbi hónapokat jel nélkül, a természetben töltöttük.
Az első részben folytatjuk bandukolásunkat Punta Arenastól egészen a chileiek híres-nevezetes (föld) autópályájukig , a Carretera Australig.:
Miután visszatértünk a négy napos 64km-es csúszós-mászós, folyón átkelős világvége túránkról, úgy éreztük magunkat mint a partra vetett hal... Hihetetlen élményeket szereztünk egy mesebeli, embermentes tájon. No infrastruktúra, no civilizáció, no para. ;) Már a túra előtt elkezdtünk munkát keresni a Puerto Natales várostól nem messze fekvő Torres del Paine Nemzeti Park-ba, ami közkedvelt túrázók és mászók körében is: 4-6napos túrák, (W ès az O betűhöz hasonló trekkek) gleccserek ès óriási gránitfalak... Ez kell nekünk!, gondoltuk. Mivel ilyen népszerű a hely a belépő mellett minden egyes kempinghely fizetős, ami érthető, de az áruk nagysága már kevésbé... Fannival elszörnyedtünk, amikor megláttuk,hogy csak a parkbelépő cirka 15ezer ft... A kempinghelyeken előre (2-3 hónappal) kell foglalni, ha nem csak egy napos kiruccanást akar az ember. Abszolút nem hátizsákosoknak kitalált rendszer...( rengeteg pènz+napra pontosan kitalálni, hogy mikor hol leszünk előre nézve 2-3 hónappal= esélytelen)
Ebből kifolyólag hetekkel azelőtt utánajártunk munkaügyi vízum lehetőségeknek, hogy majd így megvalósítjuk ezt az álmunkat, kezdve a working holiday vizánál (ami azért lett offos mert fizikailag nem tartózkodunk Magyarországon. No komment...) és végül a 20. körünket is lefutva,otthoni, sőt a kinti konzult is felkeresve megtaláltuk a módját ami 6 hónapra biztosít munkalehetőséget, persze pénz fejèben. Megírtuk spanyolul/angolul az önéletrajzunkat/motivációs levelet, kihegyezve a nemzeti park igényeire, majd 4-5 különböző cégnek elküldtük, de mindhiába. Azt sem mondták fapapucs... Furcsállottuk, hogy napi szinten olvasni lehetett az 'Új' állás lehetőségeket de senki sem mozdítja a füle botját sem... Elszántságunkban mèg èlőben is vittünk önéletrajzokat és reménykedtünk, hogy lesz valami foganatja. Megkaptuk: Si,Si mañana vamos a revisarte..."(Igen,igen holnap èrtesítjük) Azóta is èrtesítenek... Na de valami más,vidámabb téma: Punta Arenasban lehet kapni egy helyi kaját amit Choripan-nak (Chori=kolbász, pan=kenyér) hívnak. Gyakorlatilag a kis házilag sütött zsömikbe valamilyen úton-módon a kolbászt kenhető formába egyengetik bele, ès banánturmix kíséretében tálalják, extra százasèrt sajtban úszik:)

Fannival akárhányszor a városban rohangáltunk a munka miatt furcsa módon mindig ott kötöttünk ki... Gaston családjánál majdnem minden nap főztünk valami magyarosat (Szilvás gombóc,krumplistészta stb)

, amit két pofára ettek és egyik nap a leszüretelt ribizliből lekvárt főztünk Laurával(nagyi).

Voltunk Amaranta általános iskolai évnyitóján,ahol minden gyerek uniformot hordott akár a mi gyermekkorunkban. Utolsó vacsira Daniela (Gaszton felesége) készített nekünk házi csoripant amit kipukkadásig ettünk...

Másnap hajnalban Gastonnal elrobogtunk Puerto Natales fele, neki meló, nekünk a parki munka és a mászás, valamint èszaknak vezetett az utunk.

A város egy nagyobb kikötőfalunak mondható egy fjorddal határolva, háttérben a Paine csúcsai. Besegítettünk a vízminták vételezésében majd körbejártuk kicsit a várost és mászótermeket. Sikerült szereznünk topot (mászókalauz ami a helyi függőleges útakról ad információt a nehézségétől a megtalálásáig) ès mèg aznap délután kimentünk a helyszínre felverni sátrunkat: Lago Sophia. Gyönyörű tó, háttérben havas csúcsokkal

A partján pedig a sziklafal, ahol másztunk: Kb. 200 m magas 3-4 km hosszú "habarcsos" sóderkavics fal, ami úgy hullott,mint augusztusban a csillagok. Fanni azt mondta, ez egy kavicsos tengerpart csak függőleges kiterjedèsben.. Bár Ushuaia után azt hittük nincs lejjebb kőzet stabilitást illetőleg, csúnyán tèvedtünk :D Ennek ellenére nagyon örültünk, hogy újra mászhatunk kicsit egy hónap után.

Esténként tűzön főztünk és a patak vizéből ittunk (családnak:először szuper amerikai sawyer szűrőnkön megszűrtük, majd fertőtlenítettük is) de később itt is rájöttünk, hogy tiszta a víz mert nincs előttünk falu ès a termèszetes szűrő kiválóan működik.

Ide kaja topik: sokan kérdezték, hogy mit eszünk: Nos reggelire általában forralt zabkását/újonnan polentával keverve, amibe valamilyen gyümit, fahèjat ès mèzet vagy lekvárt teszünk, illetve ha olcsón tudunk szerezni, magvakat is. Ritkábban hagymás rántottát vagy ha van kenyerünk: sózott, zöldfűszeres olívaolajba tunkolva paradicsommal ès fokhagymával=íz orgazmus :) . Hozzá tea ès bumm teljes a menü :)
Napközben zöldség/gyümölcs dömping attól függően mit tudunk reciklálni a boltokban ill. mászásnál valami galletas(keksz). Végül vacsira néha hagyma levest előètelnek ( rendes leves tésztából) majd főételnek rizs/tèszta/lencse/bab alapanyagokból hozzá zöldsègek, kiemelve a fokhagyma, paradicsomszósz,olivabogyó, tonhal néha sajttal ès virslivel karöltve. Lisztből (főleg tűzön) Csapatit(só,liszt,víz szárazon kisütve) szoktunk mèg sütni ès azt lekvárral/Dulce de leche/Manjarral(tej karamella itt Argentínában/Chilèben) esszük desszertnek :) Ehhez hozzájön még nèha Fanni kedvence a CHIPS ès PEPAS(birsalmalekváros omlós nagyon finom keksz) ès kedvencem a CSOKI :) Ezek az alapanyagok általában olcsóbbak mint más bár hazai viszonylatban nèzve drágábbak. Ami jó hír, hogy északnak haladva minden kezd olcsóbb lenni vègre ès nagyon sok helyen reciklálva hozzájuthatunk ingyen. A teával kapcsolatban Argentínában, Chilében & Uruguayban is kulturális szokás a MATÉZÁS, ami gyakorlatilag egy fèm szűrős szívószál, hozzátartozó fa/fém bögre, termosz a meleg víznek és zöldtea keverékből áll, amit kilós kiszerelésben árulnak ès mindenki mindenhol  folyton szürcsöli.
A legtöbb stoppunk közben állandó feladatkörünk a maté elkészítése ès fogyasztása :) Odáig fajult a dolog, hogy a termosz kivételével teljes a szettünk és hódolunk az elèlvezetnek ;) No de visszatérve az eredeti mederbe a tónál 5-6 napot maradtunk ès sportmásztunk

illetve egy többkötélhosszas (220m) útba is belemerèszkedtünk aminek a kulcshossza után (6C+) úgy döntöttünk leereszkedünk, ugyanis minden fogás és lépés törött, mozgott, pergett mint a vakolat. Kilátás ezres,élmény zéró.

Itt egy helyre még sikerült eljutnunk: Mylodon barlang ahol számos, ma már kihalt faj élt (kardfogú tigris, milodon, ősló stb) valamint több ezer éves ősember leleteket találtak.

Maga a barlang gleccser és szél vájta ki kb.15 ezer évvel ezelőtt és majd egy km hosszú és 300 m széles "lyukacskáról" van szó, ami a chileiek szerint D-Amerika legnagyobb kiterjedésű teknője :)

Innen stoppoltunk tovább következő állomásunk fele, Carretera Austral, amihez ismét Argentínába vezetett az utunk ,mivel a chilei oldalról körülményes lett volna a számos szabdalt part és a tavak miatt eljutni. 2 nap alatt a Ruta40 úton eljutottunk a Perito Morino nevezetű falucskáig, ahonnan visszatértünk Chilébe Chile Chico faluba ami körül telis- tele volt hegyekkel és mesebeli tavakkal. A stoppunknál összeismerkedtünk egy helyi mászós arccal, Andrés-szal, aki az úton haladva szemben levő csipkés hegyről mesélt, hogy még a publikum előtt nincs megnyitva és ingyen feltúrázhatunk és mászhatunk a falakon, valamint vannak barlangok, ahol ő maga is talált obszidián nyílvessző- hegyeket és barlangfestményeket.

Fannival -ahogy mesélte- tíz percen belül félredobtuk az ötletet, hogy továbbmeneteljünk ès úgy döntöttünk, felmegyünk!!! Nagyon kedves volt, mert bevásárlás után eldobott minket autóval a bekötő földúton (8km) egészen egy magánterületig, ahol megnyugtatott minket, hogy ismeri a tulajt és nyugodtan átkelhetünk, mivel húsz éve az ő kezdeményezésére kezdték el a hegyoldalban levő sziklafalat kiépíteni mászáshoz. Ösvény nem volt (csak egy maroknyi mászó túrázott fel) viszont rengeteg vadcsapás, így betájolva magunkat feltúráztunk a szikla aljáig. Kb. 3 óra volt de lassan haladtunk a kaja és mászócuccok miatt, plussz a gerincen orkán erejű széllökések voltak.

 

Végül elértük a szèlvèdettnek mondható tál alakú bemelélyedést, ahol lesátraztunk egy patak mellé. Sehol senki, csupán egy-egy lovas juhpásztorba (gaucho) botlottunk. 

Másnap feltúráztunk a fal melletti mészköves tűoszlopokból (USA-ban a Bryce Nemzeti Parkban láttunk hasonló "hoodoo"-kat) álló barlangokhoz, nyílhegyek és barlangrajzok kutatása céljából. 4-5 órát keresgéltünk számos barlangot átkutatva de sajnos nem találtunk túl sok mindent, viszont a lélegzetelállító táj pótolt, amit fentről a környező szurdokok és D-Amerika a Titicaca tó után a második legnagyobb tavának (Gral Carrera) a látványa nyújtotta.

Estére végül Fanni talált egy dárdahegyhez hasonlító követ aminek a széle furcsa mód szabályosan le volt pattintva... Pumát itt sem láttunk pedig mondták, hogy itt több van mivel kevesebb az ember. Rengeteg kondorkeselyű körözött a terület fölött. Az éjjeli sátorszaggató szélvihar után eljött a nap, hogy megmásszuk a sátrunk fölött tornyosuló kb. 200m magas óriás bazaltorgonás meredélyt.

Egy-egy hatszögletű oszlop átmérője elérte a 2-3 métert is, összehasonlítva Panama-Boqueteben levő falra ahol maximum fél méteres átmérőjű orgonák gigászinak tetszettek.

A falhoz érve (kb.fél óra túra) próbáltunk utakat keresni de csak standokat láttunk és köztes pontokat sehol. Andres mondta, hogy vannak kiépített többköteles sportutak de mi egyet sem találtunk sajnos... Enyhítve bánatunkat feltúráztunk megkerülve a fő falat és 1 órára rá kőtörmelékeken keresztül a csúcson voltunk, ahonnan
beláttuk a környező Kordillerákat..

Eldöntöttük, hogy valahonnan beszerzünk tradmászáshoz cuccokat, amik igaz ritkák és nagyon drágák de ez már nem az első hely volt, ahol felsültünk felszereléshiány miatt...
Pár napig élveztük a magányt, egy kis egérkét leszámítva, akit az orgonahegy (Cerro Colorado) után neveztünk el ColoraDONNA-nak :D

5. Nap visszatúráztunk Chile Chicoba, tervünkkel ellentétben még aznap elindultunk Tortel fele, ugyanis egy turistabuszt vezető úriember leszólított minket beérkezésünk pillanatában. Aznap az előre betervezett meleg fürdő helyett 20km gyalogolás után hulla fáradtan de robogtunk a Carretera Austral felé.:)
Hamarosan jön a következő rész is a Carretera Austrál gyönyörű tájai bemutatásával! :)

Sziasztok! :)
A hétvégén egy 64 km-es túrán voltunk, amely a dél-amerikai kontinens legdélebbi pontjához vezetett, a Cruz de Frowardhoz. Az argentinok szerint Ushuaia a világvége, mivel délebbre van mint a kereszt, amire a chileiek válasza csak annyi, hogy Ushuaia Tűzföldön van, ami egy sziget és földrajzilag véve semmi köze nincs a kontinenshez... :D Úgy voltunk vele, hogy megnézzük ezt a "világ végét" is ha már Punta Arenasban vagyunk.

Az első nap délután stoppoltunk ki Punta Arenas-ból az út legvégéig (kb. 71km), ahová végül este 6-ra értünk ki. Kajával 4-5 napra készültünk, plussz a főzős cuccok, meleg ruhák, sátor és hálózsák, szóval dögnehéz volt a táskánk az elején... Az első este 3 órát túráztunk, többnyire a parton, ahol mély, sóderes kavicsokon vezetett az utunk, majd elértük a világítótornyot (San Isidro).

 

Innen még elküzdöttük magunkat az első folyóig, ahol fehér színű málnamező mellett sátraztunk és rá is jártunk rendesen. :) Egyedül voltunk, csak 3 emberrel találkoztunk kicsivel lejjebb az öbölben. Az első éjszakánk egész jól telt, azt leszámítva, hogy hajnali 4-kor oltári üvöltözésre ébredtünk: "PÁTI, DONDE ESTÁS????? (Páti,hol vagy?). Miután Fanni felébresztett elkezdtem készülődni, hogy megnézzem mi történt, amikor az ötödik ordításra végül a lány tudatta, hogy minden rendben van = "ESTOY AQUI ESTUPIDO!!!" (Itt vagyok te IDIÓTA!!!)... Na ekkor minden kisimult bennünk, megpróbáltunk még 3 órára visszaaludni több-kevesebb sikerrel, majd szakadó esőben sátrat bontottunk, átvedlettünk esőálló szettünbe és tovább bandukoltunk.

Az első folyót könnyűszerrel átszeltük, mivel voltak kidőlt fák, így a magas vízállás ellenére is volt száraz átkelőhely. Azért fontos ezt említeni, mert a másik két folyón csak apálykor lehetett átkelni, mivel dagálykor a tenger szintje egy méter szinttel is magasabban volt. Ezekre az időpontokra két féle információt is kaptunk táblázatban, hogy az adott napokon mikor növekszik/csökken a víz szintje, és napi 2 időpont volt, amik természetesen nem egyeztek, úgyhogy csak úgy nagyjából, szemre döntöttük el, hogy mehetünk- e vagy sem. Az első folyó után a partról az erdő fele vezetett utunk, ahol egy hatalmas tőzeglápon keltünk át, ami olykor fél méter mély is volt.

Előtte, utána minden csupa sár, mivel 10 percenként eleredt az eső, így esténként a tűzrakás aranyat ért, sőt kötelező is volt. (csuromvíz cipők,átázott pulcsi stb.) Az ezerszínű tőzegláp után jött az első átkelés, ami szerencsénkre gyorsan ment, bár a víz legalább 1 méter magas volt így is.

Ezután csúszós, moszatos sziklákon, időnként kötélen húzva fel magunkat botorkáltunk el a harmadik folyóig, ahol csak másnap tudtunk átkelni délután egy körül. Ez a folyó kisebb volt mint a második, így amikor délután keltünk át a térdünkig alig ért. A keresztig még innen négy óra túra várt, szintén csúszós terepen, kidőlt fák között, amiket hol csúszva, hol mászva hagytunk el.

Útközben megoldottunk néhány könnyed boulder problémát is a tenger fölött kissé törős, kissé csúszós lépéseken, de ezt is és a kötélen felmászást is sikeresen teljesítettük.

Azért az út vége is tartogatott még ínyencségeket számunkra, például felfele a 400métert a keresztig tőzeglápon keresztül tettük meg, tarkítva saras gödrökkel ahogy azt már megszokhattuk. Közben eleredt az eső, a szél is felerősödött, így mire a kereszthez értünk már jócskán vacogott a fogunk, de még így is gyönyörű volt a kilátás.

Bálnát sajnos onnan sem láttunk, pedig március végéig ugye erre vonulnak ezek a hatalmas állatok, de azért kárpótólva voltunk a rengeteg delfinnel (Magellán delfinek), rókával, akinek egy nyúl lógott a szájában, rákokkal, kagylókkal, fókákkal, kolibrivel, vidrával, gyönyörű madarakkal és egy fóka koponyával plusz az egyik lapockájával.

 

Szóval nagyon megérte! :)

 

Ekkor már hármasban toltuk egy kolumbiai fiúval, aki hozzánk csatlakozott, és mint utólag kiderült, ezzel kb. az életét mentettük meg, olyan szinten nem tud tájékozódni. Például elment vízért, ami a táborunktól maximum 5 percre volt, és visszafele eltévedt. Előtte vagy háromszor megtette már ezt az utat...:D (Mondjuk ez azért még érdekesebb, mert biciklivel utazik. Kíváncsi lennék, ott hogy menedzseli magát útközben.) Szóval egy órát fent töltöttünk, majd elindultunk vissza, mert tudtuk, hogy egyrészt ránk fog sötétedni, másrészt pedig a dagály miatt lehet hogy lesz problémánk a visszajutással. Ez persze így is lett. Visszamásztunk, visszacsúsztunk, visszaereszkedtünk, visszabotorkáltunk, felkapcsoltuk a fejlámpákat egy hihetetlen szép naplemente után, majd szembesültünk a valósággal.

Az út járhatatlan volt a dagály miatt. Mit volt mit tenni, a partfalon felmásztunk az erdőbe, ahol ösvénynek nyoma sem volt, kidőlt fatörzseken libasorban közlekedtünk, amik szintén csúsztak az 5 centis moharétegtől. Olyan volt, mintha hidak, különböző szinteken lettek volna a kidőlt fákból, köztük több méteres szakadékok. Az egész annyira szürreális volt a koromsötétben, minta egy álom lett volna. Onnan Tomi tört utat lefele a partra, mégpedig úgy, hogy az kb 2 és fél méteres sima sziklafalról egy mohás fába kapaszkodva lelógott, majd kis pilincka ágakba kapaszkodva leugrott. Föntről mi csak annyit láttunk, hogy eltűnik a bokrok között. Nekem tartotta a lábamat, mert esélytelen volt másképp lejutnom, Josénak én a fenekét támasztottam, Tomi a lábát. Mindez úgy nézett ki, mintha a bokrokból megszülettünk volna, mert szabályosan kipotyogtunk a bozótból, Hát megkönnyeztem párszor, annyira abszurd volt. Ezután viszonylag simán haladhattunk, vagyis semmi új se került elénk, elértük a folyót, ahol még pár órát várnunk kellett az apályig. Tűzgyújtás, kaja, melegedés. Mert a sátraink a cuccainkkal a túloldalon voltak, könnyebb volt így menetelni. Majd jött a meglepetés, a víz csak nem akart lemenni, így végül nekem derékig érő vízben keltünk át a megduzzadt folyón. Közben azért átfutott az agyamon hogy mi van, ha krokodilok laknak itt és egyszer csak lerántják egyikünket, de semmi ilyesmi sem történt.

Természetesen miután megszárítottuk a cipőinket közvetlenül az átkelés előtt beleléptem egy saras gödörbe, térdig ért, így másnap is tocsogtam még a hideg sárlében. Kellemes volt. De a másnap ismét kárpótolt ugráló delfinek, három szivárvány, fókák képében.

Békességben átkeltünk az utolsó folyón is, leszámítva, hogy itt már a táskám is belelógott a vízbe, de sebaj, este egy elhagyatott házban aludtunk, ami mellett megint csak egy kisebb málnamező terült el. Begyújtottunk a kályhába amivel kishíján kifüstöltük magunkat, mert a kéményen kívül mindenfele szállt a füst, de legalább meleg volt, és eltettük magunkat másnapra. Reggel a zabunkhoz a málna mellett calafatét is tettünk, ami olyan mint a kökény és előző nap éjjel szedtük miután beleléptem a gödörbe.

 

A visszaút már könnyen ment, stoppot is szereztünk a szembejövő emberek személyében, akik csak a világítótoronyig mentek el. Három kedves amerikaival tettük meg az utolsó 2 kilométert, akik a pár gyümölcsön kívül pár perc vita után egy 20 dollárost is adtak, mondván nekik több van, nekünk kevesebb, ez így egyenlő, amit hármasban az első étteremben el is költöttünk két pizzára. Tomi még egy botot is faragott magának, ami "hála istennek" velünk jött, azt hiszem a didgeridoo szelleme nem hagy nekünk békét. Mert persze ez se kisebb mint az volt, de tokot talán nem kell varni neki.... :D Összességében egy hihetetlen élmény volt, sok helyen túráztunk már előtte de ez valami egészen egyedi, nagyon technikás és sokszínű, valamint mentálisan nagyon fárasztó volt de teljesen MEGÉRTE!!! :)

Holnap megyünk tovább Puerto Natalesbe, meglátjuk, hogy alakulnak a munkaügyek, attól függ, lesz-e Torres del Paine Nemzeti Parkban munka, vagy sem. Rengeteg helyre elküldtük az önéletrajzunkat és motivációs levelünket, hátha valakinek kelleni fogunk. Ma voltunk is személyesen egy munkaügyi irodában. Holnap írnak, milyen lehetőségek vannak. Mindenesetre nem aggódunk, mert rengeteg hely van, ami ránk vár. 

Még egy utolsó sztori, Tomi tegnap elment Laurával, a nagymamával (84éves) bevásárolni, de visszafele minden kollektívó tele volt. Mit tehettek volna? Stoppoltak! Egy hölgyet leszólított Tomi, és már repültek is haza. Ez volt Laura első stoppja! Na ennyi mára, majd jövünk hamarosan a további hírekkel.:)